Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
senki. Semmi.
Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
jelezve lenni.
Úristen! De nehéz is, ami nincs,
örökre észrevenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése