Petőfi Sándor: Az Alföld

Elképesztő daru invázió a gyönyörű Hortobágyon!


Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

Pest, 1844. július

Székely János: Tudom én, kedves

  Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
  Törvényben sem és bűnben sem a társam.
  Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
  Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

  Tudom én, kedves, hogy virágaid
  Énnekem már csak bánatot teremtenek.
  És mégis boldog és hálás vagyok
  Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

  Fellombozol, mint csonka fát a komló.
  A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
  Vagy énnekem a földön és égen.

  Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
  De távolabbról éltet és melenget:
  Elvesztett társam, megnyert kedvesem.

Petőcz András: Ekbatana rettegése

                ismeretlen perzsa költő-variáció

Titok vagy, Nagyúr, Titokzatosság,
Sejtelem vagy, Nagyúr, Sejtelmesség,
Gondolat vagy, Nagyúr, Örökös Végiggondolás,
talán nem is vagy, Nagyúr, talán nem létezel.

Mondják, Teremtő vagy, Nagyúr, Akarat,
mondják, Te alkottál minket, Nagyúr, mondják sokan;
azt mondják, mi alkottunk Téged, Nagyúr, beszélik,
és kételkednek Erődben, Nagyságodban.

Pedig Vízözön vagy, Nagyúr, Pusztulás,
seregek vonulnak Neved kiáltozva, Nagyúr,
és Törvényeid előtt nem áll meg emberfia.

Nem tudom, ki vagy, Nagyúr, és nem is kutatom.
A város, amelyben élek, féli Hatalmadat, Nagyúr;
Ekbatana utcáin sokan rettegik újra-jöttödet.

Vörösmarty Mihály: Szózat

Elmondja Sinkovits Imre

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Zágorec Csuka Judit: A zuhanás

Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.

Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.

És mégis a zuhanás erősít,
felemel.

Jász Attila: Pislákoló villanykörte

Faustyna nővér Melanie De Biasiót* hallgat

Nagyon messziről
azt hiszem, a kezeddel énekelsz, csalogatod elő
magadból a hangot. szinte egy-egy hangot csak,
nyugodtan, hisz ideje van ennek is. ahogy minden
annak a néhány hangnak a megszületését segíti.
a hangszerelés alázata és tisztasága. olykor a
fuvola hangja. megnyugszom, hogy megtaláltalak.
tudom, hogy mindig velem maradsz. bennem.
igen, ez is szerelem. minden igazi élmény az.
néhány hang után tudtam, hogy megvan. megvagy.
néhány kép után ismertelek. tudtam, ki vagy.
ugyanabból a világból jöttünk. értelek. messziről.


Terv nélkül

mintha vak lennél, látom a mozdulataidat a sötétben.
minimális fényben. mint egy fekete-fehér álomban.
jössz elő, egyre. bújsz bele a zenébe, felöltözöl.
és belém költözöl. csukott szemmel egyensúlyozol.
lassan építkezel. nagyon lassan, alig vesszük észre.
annyira profi vagy. hosszan kitartasz egy hangot.
nincs idő. ez a varázslat. tudom, hogy közben sírsz.
nem baj. fohászkodni nem lehet száraz hangon.
attól lesz igazán meleg és tiszta. nincsenek terveink.


Mindig így

a színpad is lehet templom. nem kellenek hozzá
vonósok. de segít, ha vannak. sokat nem változtat.
a hangod vezet a sötétben. a templom fehérre meszelt
falai között. fehér ruhában állsz. énekelsz. vagyis
létezel. intenzíven. amíg besötétedik. hogy fekete-
fehér legyen minden. megint. itt már csak jó és jó
van. minden rossz felszívódott. eltűnt. párolog
belénk lassan a tisztulás. talán nem volt mindig így.


Nagyon

a hang nem adottság, hanem lélek kérdése. bocs.
a technika csak segít kibontani. ne maradjon bent
végleg. a hangszerek is csak csomagolják, óvják
a születést. segítik világra jönni. nem könnyű.
nagyon kell érezni. nagyon alázatosnak kell lenni.
nagyon veszélyes abbahagyni egy számot. nem
tudod, mi jöhet a pillanatnyi csönd után. a legszebb
árnyék fekszik mögöttem és vigyáz rám. nagyon.


Hozzád simulunk

csettintesz csak, és a dallam hozzád simul.
fátyol terül ránk. nem látunk tisztán. csak
amit te akarsz. amit te mutatsz. franciául
meséled el. annyira melegen, ahogy csak
lehet. egy anya burkolja fénybe gyereke
fejét. szerető vonja be a másik bőrét ennyi
szeretettel. csettintesz csak látszólag,
de hozzád simulunk, ahogy csak szeretnéd.


Nem izgulok

tőled tanultam meg bízni a szívemben.
pedig nem mondtad soha. kinyitod ezt
a kis füzetet folyton. a szívemet. és azt
sugallod a hangoddal, bízzak benned.
bízzak magamban. szívemben. hagyjam
csak nyitva azt a füzetet. ne izguljak.

 Melanie DeBiasio - No Deal


*  Melanie De Biasio belga jazzénekesnő. Lemezein és koncertjein különleges kifinomultsággal, érzékenységgel és átéléssel énekel és fuvolázik. Zenéje túlnő a műfaj keretein, bárki számára élvezhető. Lényéből különös, visszafogott erő sugárzik. Amit a színpadon remekül használ.

Petőcz András: new york, madison avenue

                                     baránszkynak

ha azt mondod, new york, azt mondom,
madison avenue, éjszaka van, megyek
lefelé a 31. utca irányába, valami
szendvicset keresnék éppen, és egyáltalán
nem tudom elképzelni, hogy innét lesz
még valaha is hazatérés, szemetes
zsákok közt félálomban lebegek, valami
arabbal együtt, mahmoudnak hívják,
mahmoud vagyok, mondja, mahmoud shuqair,
mondja, jeruzsálemi palesztin vagyok,
mondja, és mosolyog hozzá, zuhog éppen az
eső, fáradt vagyok, bemenekülünk valami
étterembe, ő meg csak mosolyog, kedves
alak ez az arab, gondolom magamban, nem
akarom megbántani, igal sarnával talál
kozunk aztán, évek óta nem láttam, igal
sarna vagyok, mondta egyszer, valamikor,
évekkel ezelőtt, igal sarna vagyok, tel
avivból, mondta, most, meglepetésemre,
összeölelkezik a palesztin arabbal, csak
nézem ezt a szokatlan találkozást, is
mered, kérdezem tőle, ti ismeritek egymást,
kérdezem, inkább csak meglepetten, ott
a new yorki utcán, az éjszakában, aztán
hirtelen egyedül maradok, a 31. utca és
a madison sarkán, és szó nélkül hagyom,
ahogy az arcomon végigcsorog az eső - -

Kerék Imre: Anakreóni

Déli verőben sárgán 

lángol a kardvirág még 

madárcsőr-koppanásra 

nagyfejű napraforgók 

vasmagvai peregnek 

részeg szőlődarázs dong 

üvegfényű bilingen 

még kortyolva vörösbort 

ülünk a hűs lugasban 

a nyár örömét röpke 

szerelemeket idézve 

de már utolsót lobban 

ejtve szirmát a rózsa 

s terített asztalunkra 

bíbor levélke hullik 

névjegyeként az ősznek

Gál Sándor: havas etűdök

1

havazik
tágasan nyugodt bőséggel
ahogy egykoron
a valahai békeidőkben is
így tél közepén
van ebben a fehérségben
valami felemelő tisztaság
az a különös kegyelem
amely sietség nélkül takarja be
ezt a megroppant eltorzított
megvetemedett embercsinálta tájat
s varázsol belőle
ismét szépséget
tüll-ragyogást épít
csodálatos hó-hegyeket
kicsi himalájákat
csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal
amelyek felett áteveznek
fekete árnyakként a varjak
az összesereglett cinkék
sármányok s a stiglicek is
s ahogy az ember elindul
ebben a fehérségben
és kinyíltságban
szinte hallja a leszálló csendet
amelyet a hópihék hoznak a magasból
s kísérnek madárárnyak

2

a nádas mélyéről
kiröppen az alkonyat
meglebeg a tó iszapos medre felett
int a havazásnak
a felzizegő nádbugáknak
a megfeketedett örökéletű fűzfáknak
a hűséges idő-strázsáknak
aztán könnyeden fellibeg
a távoli horhasok akácfa-sötétjébe
növekszik a békesség
a csupasz nyárfákra felgallyazó
fenyőrigó-csapat szárnya alatt
alig hallhatón

3

bizony még mindig
az otthon végtelen terei
s benne a mindig-elérhető távolságok
a köszönés jó íze
a hozzánk hajló bölcsesség
s a szem rebbenése
a havas láthatárig
mert nem az a való
ami látható hanem amit
a fehérség-özön eltakar
s majd jön a szél is
a tetők felett
magányos suhogással
s végigsöpri a nyugvó világot
síkságok éleit
dombságok lankáit
s mire megfordul
kitisztul a most-ködlő magasság

4

hold-hideg éjszaka
az úton láthatatlanul ügetnek
szebb lovaim
kitágult orrlikukból
a meggyfák lehajló ágaira
s lesz minden dércsipkés
hajnal-időre
lám hányszor és hányszor
ismétlődik újra
ami bennünk egyszeri
és változatlan
nem emlék
hanem mindig jelen-idejű való
ott s idebent
akár a szívdobbanás
láthatóvá válik a szépség

Kattints az idézetre

" Ha egyetlen ember hisz benned, akkor már mindenre képes vagy."

*

(Annyi rossz hír zúdul ránk nap mint nap, ezért gondoltam ide feltenni ezt a videót, bizonyítékul arra, hogy egy kis szeretet elég ahhoz, hogy mosolyt csaljuk embertársaink arcára. Én is megkönnyeztem ennek a videónak mindkét kisfilmjét. :-)

Nagy Gáspár: Nem ismered

(1.)

ki a fecsegésbe
ki a hallgatásba
menekül

a jelen rabszolgája
ki verset ont
könnyű kézzel

ki verset önt
évekig
mintha harangot

irgalmatlanul
reszel kalapál
hevít
s lehet sohasem ér
a végére


(2.)

adtad nekem
a szót
aztán szépen
visszavetted
mert rosszul
és rosszat
beszéltem

némíts el
alázz a porig
most már Te
beszélj helyettem


(3.)

át meg átsző
a halál
míg az utolsó tű
is rád talál

addig csak némán
nő lombosul
sejtjeidben
a félelem

hogy az egész
miért történik
és pont veled
titkát eddig
az hitted
ismered

hát nem ismered
nem ismered

Somlyó György: Kétféle - kétfelé

1

talán úgy
        mint a pünkösdi rózsa
talán így
        ahogy hulltukban is
pirosan lüktető
              szirmaiba temetkezik
maga körül a földön
                  magával veszi magát körül
éppoly szabályosan
                 és éppoly szertelenül
akár eddig a szárán
                  nem más lesz csak egy másik rózsa

2

(Talán úgy
         hogy köréd hullok
mint szirmaival
              maga köré a pünkösdi rózsa
és beborítlak
            talán úgy
hogy észre se veszed)

Illyés Gyula: Hallgattam...

Hallgattam s ahogy vádoló szavad
mind élesebb lett: igaztalanabb,
riadtan én az ős gyermeki kéjt
izleltem, mit a konok elitélt,
ki ingét tárva azzal lesz nagyobb
hóhéránál, hogy mindent odadob.
Csak néztelek, hát vágj ide s ide,
végezd te el, mit nékem kellene.
És vártam azt, mely kettőnk mérlegét
elbillenti és visszadob föléd:
a latnyi túlzást. Büntettél tovább.
Nem láttad arcom győztes mosolyát?
Szegény, vak voltál. Én, az áldozat,
szégyeltem már, hogy sajnálhattalak.

Petőcz András: A csodaszarvas nyomában

Komjáthy István-variáció 

Űzöm, űzöm, űzöm a szarvast,
árkon, bereken, lápon, ingoványon,
nádból toppan elém a vad,
koronáján csillog Napkirály fénye,
ágas-bogas koronáján csillog a
sárga fénysugár, aranyló napfény
csillog a koronáján, puha és forró
csillogás bűvöl, éles és simogató,
forró és hideg csillogás bűvöl,
Napkirály utazik arra, vár engem
Napkirály, nevet és csillog
a fény, csillog a fényes napsugár,
ott, ott a koronáján, csillog
a fény, hívogat egyre, hív,
és vágyom a vadat, űzöm,
űzöm a vadat, vágyom a látását,
akarom a látását, akarom,
akarom a közelségét, koronája ékét
akarom, előre, előre vitézek, elébe,
suttogom magamban, előre, elébe,
kiáltom, és űzöm a szarvast, immár
ismeretlen földeken, ligeteken,
idegen erdőkön keresztül rohanok,
és űzöm, vágtatok, és hajtom,
hajtom a vadat, a csodafejűt,
a gyönyörű koronásat,
hajtom, hajtom egyre, de
búvik előlem, kinevet engem,
húgai cserjék, testvérei fák,
nevelődajkája az erdő: rejtik és
bújtatják előlem, magas fűben,
hajló nádban űzöm,
vágtatok utána, hol itt,
hol meg amott dobban patája
alatt a parti föveny, és én
csak futok utána, vágtatok,
csak vágtatok egyre, és nincs meg
a csodafejű, nincs meg,
távol előttem, a messze pusztaságban
koronáján bűvös napkirályfény csillog,
bűvölten járok a nyomában:
Ő vezet engem -

József Attila: A világ teremtése

Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
- Most munkás lehet, vagy talán költő,
Hiszen mindegy a munkás, a költő -
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.

Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Frissen, fürödve, jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj!
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.

A víz
Felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, mint én: magába,
Társat akart és csak szeretet volt.

1924 első fele