2024. május 10., péntek

Vas István: A rostirónt letettem

Hatvan napig bennem lakoztál. 
Énbennem lépdelt könnyü lábad. 
Voltam Galileád és Jeruzsálemed. 
Amivel ostoroztak, belém vágott az ostor. 
Kereszted szögei két tenyerembe szúrtak 
S egymásra helyezett két lábfejemen át. 
Már hülö oldalamba döfött az otromba dárda. 
Sebembe dugta ujját a hitetlen Tamás. 
Azután te az égbe szálltál a te Atyádhoz. 
Én kitettem a pontot a történet után 
S a rostirónt letettem. 

Eli, Eli, lama sabaktani? 
Mért hagytál azóta üresen? 
Nyomaidat hiába keresem: 
A pusztában sem tudom megtalálni. 
Hol vannak a dombok, hol a kertek? 
Elszáradtak mind a fügefák? 
Nélküled a világ nem világ. 
Azt sem látom, hol állt a kereszted. 
Húsz napja sincs, hogy bennem beszéltél. 
Szívemre sütöttek szavaid. 
Uram, mért hagytál magamra itt? 
Miért van azóta bennem éjfél? 

Feltámadás szele mindig újra 
Fúj a földön – fújj hát rajtam át, 
Pusztaságom odvaiba fújva 
Oszlasd szét a kétely zavarát, 
S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt: 
Hajtasd ki megint a pálmafákat! 
Te, aki nem üzted el Tamást sem, 
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát, 
Ugye megadod, hogy újra lássam 
Szép arcod hitetö sugarát? 
Virraszt velem a türelem, 
S könyörög a kétely és a hüség: 
Támadj föl már bennem; örök Húsvét!

2024. május 9., csütörtök

Gősi Vali: Felemel












a vers 
felemel 
átjár a szíveken 
akár 
a belváros szűk sikátorán 
szalad lopódzva át 
valami félszeg ragyogás 
a villanásnyi fehér fényözönben 
legalább az árnyékból kiszökken 
és megpihen a délutáni csöndben 
mint kisgyermek a bársony anyaölben 
és elringat a szó 
a rím 
a szépség 
melege a lélekig hatol 
mint valami tündér szerelem 
és átölel a hang 
a dal 
az emlék 
a gyönyörűen szóló 
anyanyelv

Sógor Zsuzsanna: Ismeretség

ismerlek 
lenyűgöz a napfelkelte sugara az ablakodon 
az esti ég hamufénye 
a vizesen csillogó járdák az éjszakai sikátoron  

ismerlek 
tányérod asztalodon kezed által valósággá 
tett porcelán edény 
benne az étel vizuális költemény  

ismerlek 
múltadat nap mint nap sejtjeidben érzed 
ura vagy már sok régi rémnek 
lobogó ingedben vágsz neki a jövőnek 

ismerlek 
nem szereted az álságot 
körülnézel 
és van miért ostoroznod a világot  

ismersz 
látlak akkor is ha nem nézlek 
tudod 
ez az egész olyan már mint az igazi élet

Trausch Liza: Mindeneket magamhoz vonzok




" És ha én felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok." 
János 12,32  

     Biztosan sokan emlékeznek még arra a fizikaórára, amikor a tanár egy fehér lapra sok kis vasreszeléket tett, és egy mágnessel közeledett hozzá. A vasreszelék mind a mágneshez szaladt. Ugyanígy van ez a világ Isten előtt. A sok kicsi ember olyan, mint egy-egy kis vasreszelék. Sokféle mágnes van ebben a világban. Vannak emberek, akik ha reggel felkelnek, azonnal a kocsma felé indulnak. Az vonzza őket. Talán a legnagyobb vonzerő a pénz. A legtöbb ember nem is a munkát szereti, hanem a hasznot, amit hoz, amit a pénzen venni lehet. Pénzen élvezetet is lehet venni. Az élvezet mindig mámor. Megkérdeztem valakit, miért mégy folyton moziba? Két óráig egy képzelt világban él, és elfelejti, ami otthon van. Akik a kábítószer vonzásába kerülnek, elmondják, hogy pár óráig a mennyben érzem magam. És ettől kezdve rabok! Vonz egy rossz barát. Hány szülő aggódik gyermeke miatt! Komoly mágnes a dicsőségvágy is, hogy legyek valaki. Sokszor a pénz is azért kell, hogy ne nézzenek le. Olyan ez, mint amikor az egeret vonzza az a kis szalonnadarab, belemegy a fogóba, és mit szenved utána! Képtelen szabadulni. Hadd mondjam az evangéliumot: semmi nem segít, csak egy nagyobb mágnes. A legnagyobb erő ezen a földön Jézus! A szíved szemével láttad-e? Vonz-e már az ereje? Vonz-e a tisztasága? Neki nem kellett a dicsőség. Az Atyának adta. Vonzott-e már az alázata, a szeretete? Jézus felemeltetett a keresztre. Úgy szeretett, hogy életét adta. Szeretnél vonzó emberré lenni? Kerülj Hozzá egészen közel, hogy belőled is kisugározzon a vonzás.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Gerda Berckmoes: Írni












Írni az annyi mint eltűnni 
az innenből és a mostból 
a szóból 
részt venni a csendben 
ami egybeesik a halállal 
Írni az annyi mint bejutni 
a legmélyebb szükségbe 
engedelmesen kiszabadítani a betűket 
arra az időre ami leszűkült 
halkabban és magányosabban lélegezni 
hogy a halálhoz elérjen a dal  

Dabi István fordítása

Magyar Anita: Húsz év után

Húsz év után … 
tudod-e majd csókolni szám, 
s lágyan érinteni hajtincseim, 
csábítón tudsz e még nézni énreám, 
s vágyakozón odabújni hozzám, 
elaludni keblemen, szívem ritmusán, 
s ha fázom selyemtakarót húzni rám. 
Húsz év után … 
tudod-e majd elnézni hibám, 
s megérteni fájó bajom okát, 
szeretőn tudsz e még ölelni talán, 
s hallgatni szavaim napnak hajnalán, 
ölelni őszinte szerelem dallamán, 
s ha elalszom szép álmot szórni rám. 
Húsz év után … 
Tudod-e majd, mi volt akkor délután, 
s újra átélni szerelmünk dalát 
a pillanat bársonyló tavaszán, 
s együtt vetülni a Nap sugarán, 
átfonva karjaink egymás nyakán, 
s kimondani: még mindig szeretlek drágám.

2024. május 6., hétfő

Böröczki Mihály: Fecskemarasztaló










Az égboltra karcolt madár 
hosszút suhan, cikkanva száll, 
hogy kék legyen a láthatár, 
a messzi földről visszaszáll.  

Így repülik a nagy utat 
a villás fecskeszárnyúak, 
a fészek gazdára talál,
s kemény pöttyökben köt a sár.  

Az otthont friss toll tölti meg, 
és belül lélegző meleg, 
piciny idő csak, s kéket áld 
a tollas, óvatos család.  

Hát féltsük őket, kellenek, 
mint védelmező hadsereg, 
vigyázzuk vályog-fészküket, 
s az Isten óvja röptüket.

Kiss Ottó: Eddig háromszor












Eddig háromszor 
mentem világgá. 
Először az ajtóig, 
azután a szomszéd házáig, 
legutoljára meg 
a lakótelep széléig.  

Ha megint 
világgá megyek, 
nem fordulok vissza többé, 
mert úgyis hazatalálok, 
hiszen a Föld gömbölyű.

2024. május 5., vasárnap

Sohonyai Attila: Édesanya











*
Ott voltál nekem, 
mikor a világ összement, 
mikor szélesedett; 
ott voltál mindig, ahol kellett.  

Köszönöm, hogy nincs adósságom, 
csak feléd, csak örök-számodra. 
Köszönet érte hogy ott tarthatok, 
hogy tiszta szemmel nézhetek a holnapba. 
S hogy nem követelsz rajtam ezért 
felesleget, kamatot, és sokat; 
hogy úgy tanítottál szeretni, 
hogyha magadból minden jót 
szétosztasz, a legtöbb neked marad.  

Köszönöm, hogy nem kesztyűvel 
nyúltál soha felém, hogy engedted 
az élet ütései után, hogy odatartsam 
az arcom másik felét. 
S hogy elém nem utat raktál, hanem 
célt, hogy azt mondtad mikor 
választani kellett, hogy te dönthetsz, 
de ne értem, másért, csak magadért!  

Köszönöm, hogy a magamra kovácsolt 
düh-láncokat mindig puhává tetted, 
hogy bennem a betörhetetlenséget 
ostor helyett csókokkal szelídítetted. 
S hogy nem fedted ellenzővel le 
a szemem, mert azt mondtad, 
akit erőből terelnek látni az vak marad, 
s a világban szivárványra nem lelhet.  

...ott vagy velem, 
mikor a világ összedől, 
vagy újjászületik, 
hogy itt vagy mindig: 
Köszönöm!  

Nászta Katalin: Anyák napi felismeréseimből












nincs több olyan, mint az én anyám 
ha róla beszélek, a tiedről hallgass 
dicsőségét ne próbáld elvenni 
aki én lettem 
kívüle világra senki nem hozhatott 
övé a tisztesség, az érdem 
a magasságos Isten így parancsolt  

nincs több olyan, mint te anyám 
egyszerit szültél világra velem 
ha rólad beszélek magam említem 
köldökzsinórom össze csak veled köt 
hiába vágták el, mikor megszülettem 
végein mi voltunk 
abból még egy nincsen  

anyák napjáról lehet általában 
verseket, ódákat zengeni 
de a fogamzástól a születésig a nagy titkot kilesni 
nincs ész mi felfogná, miért pont én 
dagasztom hasad, születek belőled  

sok anya van, sokan meg is szülnek 
de engem világra egy sem hozhatott 
meghaltál leánynak, hogy anyám lehess 
nem lettél temető, mint ma annyian 
köszönöm Anyám, 
hogy nem a sírom 
hanem a bölcsőm vagy!  

2024. május 4., szombat

Kelár György: Elengedve

Elidegenedett világban 
keressük magunkat, 
múltunkat, igazunkat. 
Amit tanultunk az elődöktől, 
ellestünk a társadalom függönyén át, 
most már szégyellni kell.  

Szégyen akkor is volt 
és volt bűnbocsánat. 
Ismertük a ház lakóit, 
beugrottunk egy szelet 
zsíros kenyérre a szomszédhoz, 
egy nyelvet beszéltünk.  

Megváltoztunk, legalább is ezt akarják, 
hajlítják az ideológiát, 
görbítik az erkölcsöt. 
Hol van már beat korszak, 
hol van a generációk lázadása? 
Egyszerre felnőtt lett mindenki.  

Elengedve fogjuk egymás kezét 
ebben az elidegenedett világban.   

2024. május 3., péntek

Szabó T. Anna: A belső mosoly

A belső mosoly nem beszél, 
csak szavak nélkül simogat, 
biztat, melegít, benned él, 
szívdobogással támogat,  

a belső mosoly jó meleg, 
jut másnak is, sosem fogy el, 
mindvégig ott marad veled, 
amíg lélegzel, nem hagy el,  

a belső mosoly ellazít, 
végigvezet az életen, 
minden kötelet elszakít, 
ha fojtogat a félelem,  

a belső mosoly megsegít, 
átölel, nem vagy egymagad – 
felsugárzik az arcodon: 
már bentről melegít a Nap.

Trausch Liza: Meglátta őt az Atya




" Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az ő atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván a nyakába esék és megcsókolgatta őt " 
Lukács 15,20-21  

       Isten mindenkit lát, de más az, amikor valakit meglát. A legkisebb vágyat, ami benned Felé mozdul, meglátja, és elindul eléd. Ha én egyet lépek, Ő százat. Ha mozdulok, Ő még inkább. Micsoda mozdulás volt a mennyben, amikor Isten elém futott Jézusban, a betlehemi jászolbölcsőn keresztül egészen a keresztig. A fiú nem tudja elmondani: " Tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy." Belefojtja az Atya a mondatot. Már hozzák a ruhát, a gyűrűt, a sarut, vágják a hízott tulkot. Voltál-e már úgy, hogy olyan valóságosan körülvett Isten szeretete, hogy nem tudtál semmit mondani? Már csak egy mondat van a végén: " Kezdének azért vigadni." A kisebbik fiúnál nincs a végén semmi befejezetlen történet, itt a végén egy csodálatos új kezdet van. " Kezdének azért vigadni." Nem tudom, hogyan ismered az Atyát? Vajon még az Ő mozdulatlan arca tekint rád? Vajon nem azt várja-e még tőled, hogy kimond: "Atyám, vétkeztem!" Ez a mondat mindig nagyon rövid. Talán így hangzik: Atyám, hazudtam. Nem szerettem azt , akivel esküdtem. Atyám, öltem. Azt a harmadik gyermeket már nem akartam. Ha kimondanád, megváltozna a belső és külső életed. Szeretném az ének szavát mondani: " Vár Atyád szerelme." A Golgota keresztjén kitárva van a két karja. Az első tékozló fiú a jobb lator. Ő kimondta: "Mi ugyan méltán" (Lk 23,41). Annyit jelent: " Vétkeztem!" Jézusnak ezzel a mondatával öleli magához őt az Atya: " Ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,42). Akarod-e, hogy neked is mondja?!     

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fetykó Judit: A tékozló fiú

(novella versben)     

A bátyám alig szól, ajka néma, nem kívánt vendége lettem, 
vissza már nem léphetek a napra, amikor világgá mentem. 
Csábított kaland, az ismeretlen, hívott, vonzott a csillogás, 
hamis barátok rabja lettem, cédákra költöttem sok mínát. 
Dicsértek, biztattak, mily bátor, elszánt, derék az ilyen legény, 
s én hittem nekik, nem látva meg, hogy bűn az, mi szemükben erény. 
Vonzott mulatság, — s én fizettem – a leghíresebb szajha kellett, 
a tisztességet kinevettem, ily kedvhez céda hazudott szerelmet. 
Gúnyoltam hitet és becsületet, minden eskümet megszegtem, 
mi tisztességet tanultam otthon, kérkedve, önként feledtem. 
Mohó voltam, a minden kellett, kevés volt nekem a fél világ. 
A jussomat keveselltem, hitemben biztatott a társaság. 
Apám, fivérem elfeledtem, távoli tájon oly könnyű ez, 
és már könnyű voltam, s könnyedén költöttem el minden pénzemet. 
Akkor eljött az igazi ördög, barát, bíztató képiben, 
s felajánlott némi kölcsönt, folytathassam addigi életem. 
Barátnak hittem, jóakarónak — segítettek a vályúig. 
Apám megbocsát, én nem magamnak. S mit gondolhatnak ők ma itt?  

Izzik, forró a föld, 
a nap perzsel, vakít, 
fakult a nyári zöld, 
az ősz betakarít.  

Ujján apám gyűrűje díszlik! Én sose kaptam ingyen semmit! 
Irigy vagyok, hogy azt merem hinni, szereti benne, mit nem hisz? 
Legyen hát, egyen, hisz a szolga sem halhat éhen e birtokon, 
de Isten bocsássa meg nekem, már testvéremnek nem hívom. 
Szólítom nevén, egy asztalnál eszünk, együtt mondjuk az imát, 
minden reggel azzal ébredek, hogy tán a lelkem is megbocsát. 
Engem is csábít, vonz az ismeretlen — irigylem tán a sok tivornyát? 
Szajhák csókjára vágyom? Nem hiszem! És most jaj neki! Ó jaj nekem!  

Fordul lassan a Föld, 
a nap ma is lemegy. 
Virrad, ragyog a zöld, 
a fényben üzenet.  

Mi lesz, ha majd ismét elindul, hitét széthordja, vagy mást követ, 
vagy tagadóvá válik végképp, elhagyva mindent, mit követett? 
Mondhatom akkor is fiamnak, hogy bocsásson meg újból neki, 
ha ismét megmártózva piszokban megtér, s ajtaját zörgeti? 
Imádkozom naponta érte, hogy ne húzza vissza őt a sár, 
s ha az Úr meghallgat, remélem fiam nem lesz többé halott már. 
Hibás vagyok, mert elengedtem, átadtam a ráeső vagyont, 
vén fejjel nekem kellett tudni, a tapasztalatlan vágy csak ront. 
Hajdan, ifjan engem is vonzott, csábított kaland, a nagyvilág, 
de rájöttem, időben felismertem, a vágy nem a valóság. 
Gyakran nehéz volt. Berzenkedtem, kerestem, hol a minden, 
akkor értettem meg igazán, mikor fiam halottnak hittem.  

Tavaszi rügyekben 
indul az új élet, 
lenn a gyökerekben 
él az új ígéret.  

Álmomban Fulvia táncol, övén aranypénzből van a szoknya, 
Kivillantja meztelen testét a muszlin rafinált anyagja. 
Nevető társaság vesz körül, mind rám üríti kupáját, 
a bor tükrében magam látom, hallom a disznók visítását. 
Ébredek, s mi vonzott akkor, émelyítve szaggatja a csendet. 
Segítsetek! Mert jaj nekem! Nem bírom el ezt a szörnyű terhet! 
A gyűrű égeti ujjam! Nem illet! Ez nem az én érdemem. 
Ha százszor élnék, akkor sem érnék annyit, hogy az enyém legyen. 
A láva megdermedt, kidobott magából az az izzó hullám, 
a pokol tüze el nem égetett, pernyéje hidegen hullt rám.  

Távoli tájban, abban a házban 
gyógyítsd meg szíved. S ha ragyog hited, 
gyújts gyertyát te is, fény lesz benned is.  

Távol tűztől, forróságtól, mit fűtött, hajtott telhetetlen vágy, 
Istenem, Uram, Istenem, hallgasd meg kérlek e félszeg imát! 
Szavak spontán egymásutánja, imának kevés félszeg fohász, 
mindig érzem szeretetét, tékozlóként is szeret, megbocsát. 
Hív a hajnal, a harmatos fűszál, az állatoktól gazdag rét, 
eddig nem éreztem, nem szerettem így a föld friss leheletét.

2024. május 1., szerda

Börzsönyi Erika: Gyakran gondolok












Tatjána nem ír levelet, de én 
mostanában gyakran gondolok 
magára, talán naponta kétszer 
is, és ez pont kettővel több, mint 
amennyiszer szabad volna, 
de a valakire gondolás nem racionális 
dolog, éppen annyira érthetetlen, 
és megmagyarázhatatlan, mint a hit 
Istenben, akit nem láthatok, mégis 
tudom, hogy bíznom kell benne. 
Én nem írok levelet magának mégsem, 
mert már tudom, hogy azzal elrontanék 
mindent, csak gondolok magára, akár 
naponta kétszer, vagy megérzi, vagy sem, 
kell több, nem mond ez eleget? Remélni 
még ilyenkor is szabad, s lehet.