Ma belegyűröm lelkem egy szívtépő dallamba,
s egy felsíró hangú hegedű leszek,
melynek vonójára tapad a világ fájdalma,
és húrjain könnyeznek szót az emberek.
Ma én zokogom el a folytonos szenvedést,
a ráncokba szakadt imaszavakat,
azokat a háton hordott korbácsnyomokat,
melyekre vércseppet hullat a kín s az indulat.
Ma én kérem Istent, adjon lelket azoknak,
kikből minden jóindulat végleg elveszett,
s kiknek nem számít testvér, sem anya, sem barát,
mert száműzték maguk mellől a szeretetüket.
Dalolj, dalolj helyettem kicsi hegedűm,
tedd boldoggá néhány percre a nincsteleneket.
Szárítsd fel arcukról a rápergő könnyeket,
amik hosszú évek alatt rátelepedtek.
Add vissza hitüket a szétfoszlott reményt,
hozz ajkukra mosolyt, gyógyítsd a sebüket,
ne engedd, hogy ártatlan gyermekek,
keservvel éljék a jövőt s az életet.
Mesélj, mesélj, én kicsi hegedűm,
sírjon csak sírjon az elkoptatott húr,
szívet adjon annak is, kinek szíve helyén,
szeretet helyett gonoszság az úr.
Óvd a világot, én kicsi hegedűm
vigyázz lelkeddel minden koldust, árvát,
kik hideg napokon megfagyott kézzel,
térden csúszva ölelik Isten keresztfáját,
s kik csak levegőt markolnak, sós cseppet nyeldesnek,
mert az elfordult tekintet, soha meg nem érti
könnyező szívüknek néma suttogását.
