Belecsorbul a bicskánk a megfaraghatatlan
fába. Hüvelykünk tenyerünk alá-
fordul, vállköpenyünk beszakad, az álló-
munkától remeg a lábunk. Ezt akartuk
– mondjuk. Pedig volt kacagás elég éppen.
Szolgánkat a testet nagyon szerettük.
Beleremegett a lelkünk is, amikor szült,
és szemeink sírtak az örömtől látva
az Élőt. Mégis, akik merünk még egyes
számban beszélni, és puszta együttérzésből
használjuk a többest, bevalljuk magunknak,
hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába
látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk,
egyre inkább hasonlít egy kereszthez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése