Jézussal egy hajóban 3.
Azután felment Jézus a hegyre, és magához hívta, akiket akart, és hozzá mentek. És választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, és hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani, és az ördögöket kiűzni.
Mk 3,13-15
Ezeken a havonként ismétlődő esti istentiszteleteken egy sorozatot kezdtünk, aminek azt a címet adtuk, hogy Jézussal egy hajóban. A gondolatot A legyek ura c. regény adta, amelyik azokról a gyerekekről szól, akik egy lakatlan szigetre vetődtek, és láttuk, amikor részletesen ismertettük a cselekményt, hogy a mi romlott természetünknek a vad indulatai előjöttek ott belőlük és elkezdték egymást öldökölni. Nem volt ennivalójuk, nem volt vezetőjük, nem voltak kulturált körülményeik, és abban a helyzetben előbb-utóbb, de inkább előbb menthetetlenül elpusztultak volna. Egy hajó azonban észrevette a füstjeleiket és megmentette őket.
Láttuk, hogy a Biblia tanítása szerint ugyanez történt velünk, emberekkel is. Amikor mi Istennek hátat fordítottunk, akkor az életet, az egyetlen életlehetőséget hagytuk magunk mögött. Jézus Krisztus azonban utánunk jött erre a halálszigetre, hogy megmentsen minket. És azt a metaforát használtunk, hogy Jézus az a mentőcsónak, amibe ha beszáll valaki, bizonyosan megmenekül. De a megmenekülésre, az életben maradásra más lehetőség nincs. Számunkra is csak kívülről, csak felülről jöhetett segítség.
De jött.
És amikor legutóbb így együtt voltunk, azért választottuk az Úr Jézusnak ezt a mondatát alapigéül: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” Olyan sok mindent mond Jézus erről, hogy mit jelent az, hogy Ő megmenti azokat, akik benne hisznek, hogy érdemes ezeket sorra vennünk. Ha Isten segít, minden hónapban egy-két ilyen jézusi mondást veszünk majd sorra.
A múltkor azt láttuk, hogy aki beszáll ebbe a mentőcsónakba, vagyis aki hisz Őbenne, az megmenekült a biztos haláltól és azt — mint ahogy a regénybeli gyerekeket hazavitték a szüleikhez, az apjukhoz és ott mindent megkaptak, amire szükségük volt — Jézus visszaviszi a mennyei Atyához, akitől mi elszakadtunk.
Ma egy újabb és egyszerű jézusi állítást vizsgáljunk meg közelről. Azt mondja Jézus, hogy vele egy hajóban lenni azt jelenti, hogy vele újra közösségbe kerülni. Együtt lenni Ővele. Jézusban hinni azt jelenti, hogy helyreáll az embernek a vele való lelki közössége, és az ilyen ember szakadatlanul az Ő jelenlétében, vele közvetlen közösségben, az Ő közelében él.
Megértem, ha valaki erre egy kicsit megrándítja a vállát, és azt mondja: na és, ez olyan nagy dolog? Ez magától értetődik, hogy ha beszáll a csónakba, akkor vele együtt van. Minek erről külön beszélni? Ez nem magától értetődik. Ez a világ egyik legnagyobb csodája. A Biblia azt mondja egy helyen, hogy Isten erre külön kiválaszt és elhív embereket. Azt olvassuk az 1Kor 1,9-ben, hogy „ Elhívott minket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” A Jézussal való közösség jelenti az ember számára az életlehetőséget. Bibliai szóval ez a Jézussal helyreállt közösség maga az üdvösség. Aki abba a bizonyos mentőcsónakba belép, vagy most már képek nélkül, aki Jézusban hisz, hitetlenből hívővé válik, az belépett a mennyországba. Annak a földi életét már sokféle gondja és nehézsége között is a mennyországnak a békessége, kiegyensúlyozottsága, bizonyosságai határozzák meg. Az ilyen ember visszakapta az életet. Az örök, a teljes, az értelmes életet. Az történik vele, minthogyha egy madárfióka kiesik a fészekből, ezek a fiókák általában elpusztulnak, mert vagy meg is sérül, vagy, még ha sikerül visszatenni sértetlenül, akkor sem mindig fogadják be, mert nem bírja a madár az emberszagot, és azt onnan kilökik. De ha mégis sikerülne, neki ez az egyetlen lehetősége, hogy életben maradjon. Mi nem tudunk táplálni és felnevelni egy kis fiókát a legtöbb esetben. Már pedig mi, emberek, így estünk ki abból a fészekből, amit a mi Istenünkkel való közösség jelentett. Aki Jézusban hisz, az visszakerül a fészekbe. Annak újra lehetősége lesz az életre. Helyreáll az ősállapot, amibe Isten beleteremtett minket.
Ezért mondja Jézus: „Én vagyok az élet, és aki hisz énbennem, az, ha meghal is, él.” Előtte is az él igazán itt a földi életben, de a vele való közösség olyan élet, hogy azt nem zavarja meg még a biológiai halálunk sem. Az, ha meghal is, él, mert Ő az élet.
Jó lenne, ha Isten Szentlelke kibontaná ma este előttünk, hogy mit jelent Jézussal együtt lenni: Amikor a tanítványokat egy egész éjszakai imaharc után Jézus kiválasztotta, akkor — mint olvastuk — hármas célt jelölt meg, hogy mire választotta ki őket. Választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, hogy kiküldje őket prédikálni, és hogy hatalmuk legyen folytatni azt a szabadító munkát, amit Jézus elkezdett. A három közül ma csak az elsőről beszéljünk. Mit jelent ez, hogy vele legyenek? Egészen gyakorlati módon szeretném elmondani, úgy hogy nyugodtan hozzátehetném minden esetben azt is: én is így tapasztalom, de titeket ne az győzzön meg, hogy mit tapasztalok, hanem az, hogy mit mond a Szentírás. Négy dolgot említek, mit jelent Jézussal együtt élni.
Először is azt, hogy az ilyen ember soha többet nem lesz magányos. Akárhogy alakul az élete, akármi történik vele, minden pillanatban az ő hatalmas barátjának (a Biblia két helyen is mondja, hogy szabad így neveznünk Őt), legidősebb bátyjának, akinek a kedvéért az Atya minket, nyomorultakat is gyermekeivé fogadott, a jelenlétében él. Aki Jézusban hisz, soha többé nem lesz magányos.
A magányosság nagyon meg tudja gyötörni az embert. Amikor valakinek át kell élnie az elhagyatottságot, kiszolgáltatottságot, az ezzel járó tehetetlenséget, az keserves kínokat jelenthet. Pici gyerekek egyszerűen belebetegszenek, ha ezt át kell élniük. Látom közelről, hogy a kamaszok mennyit szenvednek amiatt, amikor úgy érzik, hogy őket senki sem érti meg. Most ez mindegy, hogy így van vagy nincs, de sok igazság van benne. Úgy élik át, hogy senki sem érti meg őket és igazában nem is érdekel senkit az, hogy mik az ő problémáik. Ebből sokféle lelki betegség is következhet. Vagy amikor valakit megaláznak, megszégyenítenek, és — idézek egy irodalmi művet — röhög az osztály, ott van és céklapiros arccal áll, szeretne elsüllyedni vagy eltűnni, de egyiket sem lehet, szenvedni kell amiatt, hogy egyedül van a kör közepén gúny tárgyaként. Senki nem áll oda mellé, hogy legalább osztaná a sorsát.
A magány, az egyedüllét nagyon megviseli az embert. Vagy amikor egy házasságban kell átélnie valakinek azt, hogy „Ó csillag, mit sírsz, messzebb te sem vagy, mint egymástól itt a földi szívek. A Szíriusz van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam, (esetleg a házastársam)? Jaj, ki mondja meg?” Láttam már férfit is sírni emiatt, hogy így párban még talán fájdalmasabb a magány, mint ha egyedül kellene átélni.
Vagy amikor válás után rászakad az emberre: mostantól kezdve egyedül kell döntenem mindenben. Egyszerre egyedül lett felelőssé a szülő a gyermekéért. Nincs kivel megbeszélni, nincs kontroll. Nem tudjuk megbeszélni, el kell döntenem és vállalnom a döntés következményét. Vagy amikor hazamegy valaki a temetésről az üres lakásba.
Vagy amikor elmennek karácsonykor a vendégek, otthagyják a sütemények romjait, meg a mosogatnivalót, és egyszerre csend lesz. Nincs kihez szólni. Folytathatnánk még szinte vég nélkül. A magányosság nagyon meg tudja gyötörni az embert. És akik már Jézus Krisztusban hiszünk, arról tehetünk bizonyságot, hogy akármilyen élethelyzetben kimondhatatlanul sokat jelent az, hogy én itt most nem vagyok egyedül. „Lehet, hogy elhagynak emberek, de mit árt, ha Ő veled. Töröld le könnyedet, Jézus szeret.” Ezt éli át a hívő szakadatlanul: Nem vagyok egyedül. Még ha mindenki ellenséggé válik is és szembefordulnak velem, akkor sem vagyok egyedül. Annyira nem, ahogy azt egy német evangélista mondta: Jézussal egyedül is többségben vagyok. Pedig sok ellensége volt.
Ez nem valami olcsó, vagy nagyképű önvigasztalás, hanem ez tény. A hívő bele van ágyazva a Krisztussal való közösségbe, mint egy búvárharang borul föléje az a Megváltó, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és aki azt mondta: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért.” És Ő az életét adta miérettünk.
A legegyszerűbb dolgokban is átéli a hívő ember. Valaki épp a közelmúltban lelkendezte el, hogy van nekem fogalmam arról, mit jelent úgy igazán az Úr Jézussal együtt élni? Azóta egészen más például egy vasárnapi ebéd. És elmondta milyen volt az előtt, és hogy ugráltak fel a végén indulatosan az asztaltól és milyen ma. De akár egy hétköznapi vacsora, amikor mindenki fáradt, de azóta egészen másként beszélünk egymással. Mindennek, minden bánatnak, tehernek is más a súlya.
Valaki szégyenkezve mondta, hogy azóta is volt okom többször sírni, mióta az Úr Jézussal járok, de azóta másként sírok. Megkérdeztem, hogy mit jelent ez: másként? Kiderült, hogy nem tudja, és lehet, hogy nem is lehet ezt ennél racionálisabban megfogalmazni. De, hogy másként, az sokat jelent. Azt jelenti, hogy például nem úgy gyászolok, mint akiknek nincsen reménységük — ahogy Pál apostol írta, hanem úgy, mint akiknek van.
És … Ez a Jézussal való közösség megmarad azon az órán is, amit egyikünk sem fog tudni megosztani senkivel, a halálunk óráján. Ő az egyetlen, aki akkor is ugyanolyan közel marad, karnyújtásnyira, hallótávon belül, és aki minél nehezebb helyzetbe kerülünk, annál hatalmasabban szokta megmutatni a szeretetét és a hatalmát. De a halál után is megmarad. A tanítványoktól búcsúzva azt mondta: „Előre megyek, helyet készítek nektek, és majd eljövök értetek, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” A Jézusban hívőnek ezt jelenti meghalni. Én is ott leszek, ahol Ő, az atyai házban (Jn 14,1-3).
Ezért készült Pál apostol a halálára úgy, ahogy a Filippi levélben leírja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de ha Ő azt akarja, itt maradok és szolgálok tovább közöttetek.” A Krisztussal lenni életben és a meghalás után. Az ideig való világban és egy örökkévalóságon át.
Csak azt tudom mondani mindenkinek, ha még nem léptél be ebbe a csónakba, lépjél be még ma! Sose leszel egyedül.
A második, amit átél az, aki Jézussal jár, hogy az Ő közvetlen közelsége, a vele való közösség formál bennünket. Ha meg se szólal, hat. Jézusnak kisugárzása van. Nemcsak akkor volt így, ma is így van. A mi feltámadott, élő Urunk az Ő közelében alakít bennünket. Ha itt egy lapot visszalapozunk a Márk evangéliumában és Péteréknek a legelső elhívását olvassuk, akkor Jézus ezt mondta nekik: „Kövessetek engem, és én azt művelem, hogy embereket halásszatok.” (Mk 1,17). Azt művelem … Kezébe veszi őket mint nyersanyagot, dolgozik rajtuk, és míves munkaként kerülnek ki a kezéből. Pontosan ez történt például egy ilyen vadóc Péterrel, akinek ezt legelőször mondta. Míves munkaként kerül ki egy félvad vagy egészen vad ember, mint amilyen én is voltam, meg amilyennek mindnyájan születtünk, meg azok a gyerekek a regény szerint elvadultak a szigeten. Ő a kezébe vesz, elkezdünk alakulni, és egészen mássá leszünk. Pusztán az Ő közelétől, a vele való közösségben.
Mostanában többször idéztük a 2Kor 3,18-t. A legtágasabb horizontot ez a mondat ragyogtatja fel ebben az összefüggésben, amikor Pál apostol ezt írja: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.”
Jézussal közösségben, az Ő közvetlen közelében Őt szemléljük, és ez hatással van ránk. Hozzá kezdünk hasonlítani. Egy nagy metamorfózison megy át az életünk. Ez a görög szó van itt az eredeti szövegben. Mindnyájan átváltozunk egy nagy metamorfózis következtében, és belőlem, értetlen, nehézkes, Isten igéjével szemben süket, engedetlen emberből emberhalász lesz, akin keresztül maga a Megváltó embereket ment ki a halálból az életbe. Átalakít Jézus közelsége minket. Mint ahogy mindenki ismeri ezt a kísérletet a fizikaóráról, amikor az össze-vissza rázott vasreszeléket mágnes közelébe teszik, megmozdulnak a kis vasdarabkák a papíron és szépen rendeződnek szabályos vonalak mentén. Rendeződik a rendezetlen és rendetlen. Kozmosz lesz a káoszból. Újjáteremtődik egészen az embernek az élete.
Aki Jézussal él, az harmadszor azt szokta megtapasztalni, hogy ez a vele való szoros közösség védelmet is jelent. Olyan védettséget, amiben teljes biztonságban érezheti magát az ember. Nyomasztó kiszolgáltatottnak lenni. Sokat szenvednek azok a babonások, akik a sorstól, meg attól, hogy mi, hol van megírva, vagy a balsorstól rettegnek, és próbálnak valamiféle magyarázatot találni mindenre. Kimondhatatlan békességet és bizonyosságot ad a hívőnek az, ha tudja, hogy akinek a csónakjába én beléptem, az felelősséget vállal értem. Ott vele biztonságban vagyok. Minél közelebb hozzá, annál nagyobb biztonságban. Annyira, hogy Jézus még fokozza ezt egy helyen, hogy „vele lenni”, és azt mondja: „Maradjatok énbennem.” „A mi életünk el van rejtve a Krisztusban” — írja erről Pál apostol. Ez azt jelenti, hogy ha valami rúgás ér bennünket, akkor annak a nagyobb részét felfogja Krisztus, és hozzánk már csak annyi jut el, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy alázatban maradjunk, vagy ott éppen azzal alakítson, eddzen, erősítsen minket a mi Megváltónk.
Teljes védettséget és biztonságot jelent ez a vele való közösség. Megvéd minket helytelen döntésektől is. És ó, de sokszor látom hálásan, hogy megvéd a saját, velünk született rossz természetünktől. Amikor már amiatt rontanék el valamit, hogy a régi reflexek működnek és test szerint válaszolnék valamire, akkor megszólal az a Krisztus, akivel együtt élek, és akinek a hangját, mint jó Pásztorét már ismerem, és valami más javaslata van. És ha engedek neki, nem rontom el a dolgomat a magam természete szerinti viselkedéssel.
Sok mindentől védelmet jelent ez. Nem véletlen, hogy abban a szép esti imádságban, amit majd elénekelünk, van egy ilyen mondat is: „Te légy, Jézus oltalmam, nálad lesz jó jutalmam hű szárnyaid alatt. Te vigyázz Uram csak rám, s nem árt akkor a Sátán. Testem, lelkem békén marad.” És boldogan énekli az ilyen hívő ember azt is: „Nem félek semmitől, hisz te vigyázz reám. Már bánat és gond sem gyötör, meghallgatod imám.” (503. és 461. dicséret). Védettséget is jelent a Jézussal való közösség.
De, és ez a negyedik, azt is jelenti, hogy ha én csakugyan Jézussal élek, akkor ezt vállalnom kell mások előtt is. Ez nyilvánvaló lesz, ha csakugyan közösségünk van egymással. Akkor annak természetesnek kell lenni, hogy mindenki előtt bevallom, hogy ebben a csónakban hajózom, és ennek Ő a kapitánya. Hozzá tartozom. Rajtam van az Ő felségjele. Ezt nem szégyellem, nem akarom letakarni, nem akarom letagadni. Hálás vagyok érte és vállalom, még akkor is, ha a Jézusnak gyakorta szánt ütéseknek a szele emiatt engem is ér. Ez teljes sorsközösség. Ha Őt bántják, akkor az övéi is vele együtt szenvednek. De mivel ez csakugyan teljes sorsközösség, az Ő örök dicsőségében is részesíti az övéit. Meg van írva: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” (Jel 3,21). Vállalnunk is kell tehát Jézust.
Mivel van itt egy zavaró momentum, még erre térjünk ki. Tudniillik mégis csak előfordul az, hogy olykor éppen Jézus parancsára egyedül kell elindulnunk valahova, egyedül kell helytállnunk valahol, vagy egyedül kell hordozni egy terhet. Egy példát hadd olvassak erre: „Jézus pedig kényszeríttette az Ő tanítványait, hogy szálljanak a hajóba és menjenek át előre a túlsó partra, míg Ő elbocsátja a sokaságot. Amint pedig elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre, magányosan imádkozni. Mikor pedig beesteledett, egyedül volt ott.” (Mt 14,22-23) A Genezáreti tóra pedig — erről szól a folytatás — lecsapott a rettegett bukószél, amelyik minden előrejelzés nélkül érkezett meg, és többméteres hullámokat kavart. Szerencsétlen tanítványok! Miért nem engedte meg, hogy ott aludjanak, ahol dolgoztak egész nap együtt? Miért kell késő este átküldeni őket a túlsó partra? Vagy miért nem ment akkor velük? Még hogy ha aludt volna is a hajón, mint egy másik esetben, de ott van velük. Miért egyedül? Dühöng a vihar. Viharhoz szokott erős emberek nagy erőfeszítéssel sem haladnak előre. Szinte egy helyben áll a csónak. Sötét van, éjszaka, szembeszél, Jézus meg ráérősen imádkozik a hegytetőt, mert neki olyan jó az Atyával. És mi lesz itt velük?
Az olvassuk, hogy miközben imádkozott, látta, hogy vesződnek az evezéssel és hogy a szél szembe fújt. Ezért odament, és amikor belépett a hajóba, elállt a szél. A hajóban levők pedig hozzá menvén leborultak előtte és ezt mondták: Bizony, Isten Fia vagy! Két fontos megfigyelést tehetünk itt. Az egyik: Jézus itt ugyanúgy, sőt sokkal mélyebben együtt van az Atyával, mint ahogy a benne hívők együtt élhetünk Ővele. De ez az Atyával való mély és teljes lelki egység ott fenn a hegyen, magányában nem azt jelenti, hogy nem törődik a többiekkel. Sőt, éppen mivel ilyen mély közösségben van az Atyával, ezért veszi észre, hogy mások bajban vannak és érkezik meg oda idejében.
És ez ránk is érvényes. Nem kell attól félnünk, hogy ha a Jézussal való lelki, hitbeli közösségünket ápoljuk, erősítjük, akkor az elvon minket a feladatainktól, vagy az aktivitásunkat csökkenti, vagy amiatt fogunk mulasztásokat elkövetni. Éppen aki ad időt magának arra, hogy beszélgessen Megváltójával, és nyugodtan kiönti a szívét neki, annak a gondolatait és akaratát fogja irányítani úgy, hogy a kellő időben megérkezik a segítség azokhoz, akikért őt felelőssé tette, vagy akiknek a javára őt használni akarja. Szeretjük szembeállítani ezt a kettőt. Jézus magatartása eligazít itt bennünket.
A másik megfigyelés, hogy azokat, akiket Ő kiválasztott, akik benne hisznek, akik egyszer vele egy hajóra szálltak, azokat Ő mindig szemmel tartja. Még akkor is, ha látszólag egyedül küldi őket valahova. Akkor sem magányosak. Az egyedüllét fizikai, a magányosság lelki állapot. Magányossá soha nem válhat az, aki Jézusban hisz. Van olyan, hogy egyedül kell megbirkóznia valamilyen feladattal. Egyedül kell hordania egy terhet. Egy édesanyának egyedül kell világra hoznia gyermekét. Egy hivatásunkon, foglalkozásunkon belüli feladatot sokszor egyedül kell megoldanunk. A hívő ember nagy élménye azonban az, hogy egyedül sem vagyok magányos. Ott is számíthatok az én Uramra. Akkor is, ha ebben a történetben fizikálisan nem volt jelen, akkor is látta, hogy vesződnek az evezéssel és idejében megérkezett, és valóságos szabadítást adott.
Ha most már egészen gyakorlati dolgokat szeretnénk még sorolni, akkor ilyeneket mondhatnánk: Jézussal egy hajóban élni azt is jelenti, hogy megtanulunk vele beszélgetni. Egészen természetes lesz az, hogy szüntelen imádkozik az ilyen ember. Megtanuljuk Őt egyre jobban érteni, egyre jobban bízni benne. Az Ő szempontjai egyre inkább a hívő ember szempontjaivá válnak. Különös belső egység alakul ki az élő Krisztus és a sok mindennel küzdő hívő ember között a Szentlélek munkája nyomán. Mert aki valóban együtt halad vele, együtt él vele, az nem vitatkozik, nem tiltakozik, nem szegül szembe mindig újra az Ő tanácsaival vagy parancsaival, hanem az végleg rábízta magát.
Akarunk-e így egy hajóban haladni Jézussal, hogy soha ne legyünk magányosok, hogy formálódjék az életünk a vele való közösségben, hogy átélhessük életünk sok kiszolgáltatottsága között azt a védelmet, amit az Ő jelenléte jelent, és hogy létrejöjjön ez a mély, belső lelki egység Ővele, az Isten Fiával, aki szeretett minket és önmagát adta értünk? Ő vállalt minket, mi vállaljuk-e Őt? Ebben a közösségben átéli a hívő, hogy előbb belénk áradnak az Ő mennyei erői, aztán átáradnak rajtunk a hitetlen világba az Ő mennyei erői, és így tudunk sokkal többet adni másoknak, mint amink van. És megtapasztaljuk azt is, hogy miközben vele szoros közösségben vagyunk, benne élünk a való világban és szolgálunk abban, csak ez az Isten nélküli világ nem él bennünk. Mint ahogy a csónak is benne van a vízben, csak víz legyen minél kevesebb a csónakban. Erre akar használni a mi Urunk.
2004. február 22.
Forrás: cserikalman.hu
.jpg)
