2026. március 27., péntek

Hajdú Szabolcs Koppány: Ha megdobnak kővel...!





              Szeretem azokat a játékos fotókat, ahol összecsúsznak a térbeli dimenziók. Például valaki a két ujja között tartja a lemenő napot, vagy egy kis húzhatós kocsin viszi szintén a napot. Vagy éppen fél kézzel vagy lábbal tartja a pisai ferde tornyot, hogy az ne dőljön tovább. Az egyik kedvenc ilyen képem, amikor a tengerparton összekapaszkodott emberek állnak félig meggörnyedve, haladnak az egyik irányba, merthogy a kép tanúsága szerint egy eldobott, átlátszó borosüvegbe vannak belezárva. Mint amikor a turista vesz szuvenírként olyan kis üveget, amiben egy kis hajómodell van. Ebben az üvegben emberek voltak, persze csak ügyes fotós trükkel.  

Összecsúsznak a dimenziók. A közel és a távol játékából egy ügyes fotós roppant szórakoztató képeket tud készíteni. Eleinte ilyen dimenzió-tévesztéses mondatok voltak számomra Krisztus tanításai is. „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel!” „Ha arcul ütnek, tartsd oda a másik arcodat is”! „Ha kényszerít a római katona, hogy cipeld helyette a nehéz felszerelését, egy mérföldön keresztül, akkor te cipeld két mérföldig”? Ehhez azt gondoltam, olyan hatalmasnak kellene lenni, amilyen soha nem leszek. Aki erre képes, az már a napot is az ujjai közé fogja.  

De én nem vagyok ilyen hatalmas! Ez teljesen más dimenzió, mondtam magamnak, sőt itt erősen összemosódott a normalitás a naivitással. Itt az életrevalóság kellene, hogy előtérben legyen, helyette a lúzerség tűnik óriásinak. Vajon mire megyek ezekkel a jézusi szavakkal, amikor éppen tényleg megütnek és fizikailag, akár lelkileg okoznak sebet? Valóban tartsam oda a másik arcomat is? Nincs itt valami összekavarodás? Mi legyen, ha olyanra kényszerítenek, amit nem akarok? Menjek bele kétszeresen? Mi van, ha sértéseket vágnak a fejemhez, mintha kövek lennének? Nekem meg kenyérrel, tehát szép szavakkal kellene visszaválaszolnom, visszavágnom?  

Aztán megértettem, hogy Jézusnak mindegyik ilyen, akár túlzó képeket is használó tanításával, az volt a szándéka, hogy megértsem az erőszaknak, a bántásoknak csak akkor lesz vége, ha rajtam megszakadnak ezek a pokoli ördögi körök. Ha a pofon elakad nálam és nem nyer viszonzást. Ha a sértő szavak köveire, nem ugyanilyen szavakkal válaszolok. Azért nem tudnak betörni, mert szabad vagyok megtenni, amit a szívem diktál! Akkor az élet jó oldalán vagyok, és tényleg úgy tűnik, mintha óriás lennék. Pedig csak egy ember vagyok, akiben Isten ereje munkálkodik!  

A napot az ujjaim közé fogni, a pisai ferde tornyot egyenesre tolni nem fogom tudni! De a harag, a bosszú, a „majd én megmutatom kivel szórakozzon” ördögi körét, meg tudom szakítani anélkül, hogy óriássá kellene válnom, mert ő óriási erőt ad nekem! 

Forrás: hirado.hu

2026. március 26., csütörtök

Hervay Gizella: A mozdulat csak úgy szép












A mozdulat csak úgy szép, 
úgy teljes, 
ha egyszerre nyúlik ki a kéz, 
a vágy s a gondolat. 
Arcotok mögött az alakító 
erőket kutatom, 
így alakítom arcomat.  

Amíg a teremtő munka csak sejtelem, 
visszavágyik a lélek 
a naprobbanás, kő-lét, 
állatösztön korokba, 
de egyszer csak megérzi erejét a kar, 
s önfeledten ível 
tudatos teremtő-mozdulatba.

Reményik Sándor: Utolsó munkás

A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát 
Aranyozza az alkony, Istenem. 
Munkásaidat látom fenn mozogni, 
Apró bogárkák, serény hangya-népek, 
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel. 
Munkálkodjatok, míg nappal vagyon: 
Mondtad s elküldted mindannyiokat. 
Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben. 
Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre, 
És felszállt áldozati páraként 
S virágillat lett: édes öntudat 
És boldog, tiszta lelkiismeret. 
Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban, 
Aranyként csillan szürke hangya-testük, 
Már készülődnek lassanként haza, - 
Egy óra még, és itt van a sötét.   

Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó, 
Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid, 
Mily félelmes vagy, mily irtózatos, 
Még annak is, ki dolgozott napestig, 
Hát még annak, kit elhagyott a hajnal, 
És elhagyott a délelőtt s a dél 
S kit a hanyatló nap is így talál: 
Hivalkodva és haszontalanul.   

Álltam valami messze piacon, 
És tarka rongyként ráztam lelkemet, 
Így tűnt a hajnal, így futott a dél, 
És így jött rám a késő alkonyat. 
Utolsó munkás és utolsó óra - 
Most itt állok a szőlőhegy tövén, 
Napszámodba szegődnék, Istenem. 
Egy óra még, és itt van a sötét.   

Ezt az utolsó órát add nekem.  

Sik Sándor: Jó nekem, Uram

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon, 
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon, 
Jó énnekem vadon-egyedül lennem, 
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.  

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta, 
Hol roskad a szív legjobban alatta, 
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket. 
S odacsókoltad lángoló kereszted.  

Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad, 
Megragadtál, szegény ügyefogyottat, 
És egy rántásra, minden gyökerestül 
Kiszakítottál én drága földembül.  

Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet! 
Minden kis ér vörös patakban vérzett. 
A tépett test, hogy remegett kezedben, 
Sok hosszú éjen zokogott imetten.  

De Te, Uram, a jajra nem hallgattál, 
Kitépve, csonkán addig rázogattál, 
Amíg lepergett száramról remegve 
A legutolsó kis homokszemecske.  

És most, Uram, most itt fekszem kezedben, 
Tépetten, árván, fájón, megepedten, 
Alázatosan hajlott homlokommal, 
Egyesegyedül teveled, Urammal.  

De jó nekem a Te kezedbe esnem, 
Soha ne engedj más helyet keresnem. 
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod: 
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!

Fodor-Csipes Anikó: Békesség Istentől!




„ Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” 
(Róma 12,18)     


       Minden bizonnyal nem vagyok egyedül azzal a megtapasztalással, hogy az elmúlt néhány évben felerősödtek a negatív hangok. Szűkebb-tágabb környezetünkben egyaránt. Ha egy kicsit nyitott szemmel járunk a világhálón, azt látjuk, hogy egyre több mindenhol a kíméletlen kritika, a tapintat és együttérzés nélküli megjegyzés, az akár vadidegenekkel folytatott parttalan vita. Egyre természetesebb az, hogy emberek gondolkodás nélkül átgyalogolnak másokon, ha azt diktálja a saját érdekük. Mi értelme van ennek? Értelme nyilván nem sok. Ellenben a sátán vélhetően nagyon boldog, amikor ezt látja, hiszen az ő életeleme az összeveszejtés, a mindent szétdobálás, a viszálykodás. Mi pedig próbálunk evickélni a kis lelki békénkkel a sok békétlenség között.  

Pál apostol a fenti Igében nagyon érdekes megvilágításba helyezi a békességet. Azt tanítja nekünk, hogy:  

1. A békesség nem mindig kölcsönös, de mindig választható. 

Pál realista. Tudja, hogy nem minden kapcsolat működik jól. De azt is tudja, hogy a mi válaszunk mégis lehet békés. A békesség keresése nem gyengeség – hanem bátor döntés. Annak vállalása, hogy nem engedjük, hogy a másik viselkedése meghatározza a mi lelkünk békéjét.   

2. A „békességkeresés” nem ugyanaz, mint a „megalkuvás”. 

Nem kell mindent eltűrnünk. Nem kell elhallgatnunk az igazságot vagy mindig engednünk, hogy átgázoljanak rajtunk. A békesség nem passzivitás, hanem tudatos lemondás a bosszúról, a kicsinyes visszavágásról, a keserűség táplálásáról.   

3. A békesség néha fájdalmas felismeréshez vezet: nem lehet mindenkivel békességben élni. 

És ez sokszor nem a mi hibánk. De akkor is ott a kérdés: „Ami rajtam áll – megtettem?”  

Ha igen, akkor Isten Lelke ott munkálkodott bennünk, még akkor is, ha nem lett viszonzás.  

És ez adhat vigaszt: Isten Szentlelke békességet munkál bennünk, de nekünk is erre kell törekednünk, amennyire csak tőlünk telik!      

Forrás: Mai Ige és gondolatok

2026. március 24., kedd

Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer










Kertben szerettem volna ülni, 
így álmodtam én őszömet, 
nagy csend fényében elmerülni, 
míg lassún hulló levelek 
vállig, homlokig borítnának, 
szépen halni megtanítnának – 
az elmerengő képzelet 
esztendeim kemény szálából 
ily lágynak szőtte őszömet.  

Szerettem volna ülni lócán 
alkonyidőn, a ház előtt 
hallgatni utak csobogását, 
köszönteni az elmenőt,
így lettem volna gazda s vendég, 
így mondtam volna szép jóestét 
mindenkinek, mikor az ég 
a sárguló napot leejti, 
mint őszi ág a levelét.  

Nem kertben, nem ház előtt lócán, 
ülök a világ küszöbén, 
s ha kérdik egyszer, mi járatban, 
mit végeztem e földtekén, 
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? – 
de a szegénynek szava voltam, 
ezért voltam, lehettem én 
egyszerre alkony s pirkadó nap, 
egyszerre bánat és remény.

Székely Magda: Zúzmara












Hajnalra fehér zúzmara 
tapad rá a fekete fára 
másféle halmazállapotba 
jegecesedik ki a pára  

A burkolat majd fellazul 
egy langyos fuvallat elég 
de addig tövishez hasonló 
kristályait növeli még

Bródy János: Mit tehetnék érted









*
Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok, 
És azt hiszem, már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok. 
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság, 
Úgy érezném, vannak még csodák.  

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod, 
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot? 
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen? 
Mit tehetnék, áruld el nekem.  

Nincsen varázspálcám, mellyel bármit eltüntethetek 
És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet 
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság, 
Úgy érezném, vannak még csodák.  

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod, 
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot? 
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen? 
Mit tehetnék, áruld el nekem.  

Nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázsköpenyem 
Hogy holnapra már máshol leszünk, sajnos, nem ígérhetem. 
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság, 
Úgy érezném, vannak még csodák.  

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod, 
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot? 
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen? 
Mit tehetnék, áruld el nekem.  

Mit tehetnék, áruld el nekem.  
Hát mit tehetnék, áruld el nekem.

László Noémi: A könnyűség

Nem vagyok kész? vagy összedőltem? 
A szeretet s a gyűlölet, 
melynek száz keze épitett, 
alszik vagy meg is halt köröttem.  

Ki javítja meg, ami gyenge? 
Talán nincs is rajtam födél, 
hisz túlsok az eső s a tél 
nagyon is bejár életembe.  

Sötétben nézem magamat: 
valami mindig törik-omlik. 
Tégla? üres disz? - nem tudom,  

de tanulságnak megmarad, 
hogy az épülő ház s a rom 
egymáshoz mennyire hasonlit.

Dsida Jenő: Gyöngék imája












Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge.

2026. március 23., hétfő

Oravecz Imre: Vigasz












Hajad gyérül, 
bőröd ráncosodik, 
izmod sorvad... 
felfogóképességed csökken 
maholnap földdé válsz, 
de ne feledd: 
a végesből a végtelenbe térsz.

S. Nagy Katalin: Ceruzarajz

            Váli Dezsőnek, barátomnak  

Ki az ki kilép a térből 
és zsebredugott kézzel 
ócska köpenyében balra 
örökre elhalad, s nem hagy mást
maga után, mint az utolsó tekintetet 
Mint Lót, ha merte volna 
még egyszer visszanézve 
megpillantja az égő jelet 
a pusztulás árnyait a falakon 
az összelapuló sátortetőt 
a remegő sziklát az öröklét 
sivár pusztaságában a 
helyéből kiforduló temetőt 
a bárányt, hogy ember 
próbált maradni itt, 
ahol őszintébbek voltak 
a vadállatok a pergő kövek 
a távoli csillagok mint 
azok, akik hímes szavakkal 
társnak, barátnak, szeretőnek 
vallották magukat 
és béklyóiktól megperzselődve 
mit is tehetne mást 
mint hogy szótlanul 
elhalad mellőlük, elmarad 
és kitépett agyát s szívét 
hátra hagyva előröl 
kezdi valahol másutt 
a reménytelenül is kötelező 
csigalassú létezés 
új formáját

Nemes Nagy Ágnes: Sürgető kikelet












Megint siettető tavasz van. 
A madarakat is lám hátrahagytam. 
Szállingóznak, még egyesével, 
melegítgetném – épp mert mind kivétel – 
tenyérben őket – 
vígasztalnám az árván röpködőket: 
meg lehet küzdeni a téllel! 
Le lehet győzni minden vak erőt, 
csak szóljatok rá igent – mielőbb!

Ludvik Askenázy: Lárma












Az ember megszületik és máris 
kiabál. 
Senki sem érti, 
de mindenki örül. 
Itt vagyok! kiabál az ember, 
eljöttem élni.     

Jó helyen vagyok? 
Jó embereknél születtem? 
Nyájas évszázadban? 
Nem viselek véletlenül háborút? 
Eltörölték már itt a rabszolgaságot? 
Megfelelő színe van 
a bőrömnek? 
Származásom rendben van? 
Szabad lélegeznem? 
Akkor jó. Köszönöm.     

Zádor András fordítása

2026. március 21., szombat

Váci Mihály: Minden teérted












Minden Teérted, minden csak Tenéked. 
Veled vitázik minden gondolat. 
És mindenik csak tebelőled éled, 
te vagy, kit szoroz, kivon, összead  

az elme, – pontos összeg csak tevéled 
lesz a világ: – tökéletes, ha vagy! 
Míg észreveszel, látsz – csak addig élek: 
benned, veled hiszem még harcomat.  

Épülő sorsod világot megértet 
velem – s milliók sorsára mutat; 
szerelem bennem már csak te érted ébred,  

s csak tetőled kelhet bennem harag. 
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek: 
így adva – csak tenéked magamat.