Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni, 

így álmodtam én őszömet, 

nagy csend fényében elmerülni, 

míg lassún hulló levelek 

vállig, homlokig borítnának, 

szépen halni megtanítnának – 

az elmerengő képzelet 

esztendeim kemény szálából 

ily lágynak szőtte őszömet.  

Szerettem volna ülni lócán 

alkonyidőn, a ház előtt 

hallgatni utak csobogását, 

köszönteni az elmenőt,

így lettem volna gazda s vendég, 

így mondtam volna szép jóestét 

mindenkinek, mikor az ég 

a sárguló napot leejti, 

mint őszi ág a levelét.  

Nem kertben, nem ház előtt lócán, 

ülök a világ küszöbén, 

s ha kérdik egyszer, mi járatban, 

mit végeztem e földtekén, 

ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? – 

de a szegénynek szava voltam, 

ezért voltam, lehettem én 

egyszerre alkony s pirkadó nap, 

egyszerre bánat és remény.