ma még gyorsan járunk,
ma még nem számoljuk a lépteinket,
nem figyeljük, hány ősz hajszál
bújik meg a hajunk között,
és nem gondolunk arra,
hogy egyszer majd
a tegnap lesz a legközelebbi otthonunk.
Ma még azt hisszük,
rengeteg időnk van.
És talán igaz is.
Talán az idő nem fogy,
csak átalakul.
Először percekben mérjük,
aztán években,
később emlékekben.
Emlékszel arra a napra,
amikor még alig tudtuk,
mit jelent majd egymásnak
a másik?
Csak néztük egymást,
talán félénken,
talán kíváncsian,
és egyikünk sem sejtette,
hogy egyszer majd
egy egész életnyi emlék
fér el egyetlen pillantásban.
Azóta annyi minden történt.
Voltak reggelek,
amikor könnyű volt szeretni.
És voltak esték,
amikor nehéz volt megérteni egymást.
Voltak szavak,
amelyeket jobb lett volna kimondani,
és voltak szavak,
amelyeket jobb volt csendben hagyni.
Volt nevetésünk,
amely betöltötte a szobát.
Volt sírásunk,
amelyet csak mi értettünk.
Volt harag,
ami rövidnek tűnt akkor,
de hosszúnak az éjszaka.
És volt bocsánat,
amely újra kinyitotta
az ajtót kettőnk között.
Mert talán nem az a szeretet,
hogy soha nem bántjuk egymást.
Hanem az,
hogy amikor megtörténik,
nem fordulunk el végleg.
Visszanézünk.
Megérintjük egymás kezét.
És azt mondjuk:
próbáljuk meg újra.
Kedvesem, egyszer majd
ráncos lesz a homlokunk.
A szemünk sarkában
apró utak rajzolódnak ki,
amelyeket az élet
lassan és türelmesen
vés belénk.
És én szeretni fogom ezeket az utakat.
Mert tudni fogom,
honnan indultak.
Ismerni fogom
a mögöttük rejlő nevetéseket,
a könnyeket,
a hosszú éjszakákat,
a boldog reggeleket.
Minden ráncod
egy történet lesz.
És én szeretném
mindet elolvasni.
Talán egyszer
már nehezebben hallunk.
Talán többször kérdezzük majd:
Mit mondtál?
És talán nevetünk rajta.
Talán lassabban kelünk fel
a székből.
Talán tovább tart
egy rövid séta.
De én nem fogok sietni.
Megvárlak.
Ahogy te is megvártál
annyi másik napon.
Nem lesz fontos,
hogy mikor érünk haza.
Csak az számít majd,
hogy együtt indulunk el.
És együtt érkezünk meg.
Emlékezni fogok a fiatal arcodra.
Arra, ahogy nevettél.
Arra, ahogy rám néztél,
amikor még minden előttünk volt.
Emlékezni fogok az első érintésre.
Az első ölelésre.
Azokra az órákra,
amikor még azt hittük,
hogy a boldogság
valami hatalmas dolog.
Aztán rájöttünk,
hogy néha csak annyi:
te ott ülsz mellettem.
Én pedig tudom,
hogy nem vagyok egyedül.
Talán ez volt
a legnagyobb ajándékunk.
Nem a nagy utazások.
Nem a fényképek.
Nem a különleges ünnepek.
Hanem a hétköznapok.
A közös reggelek.
A bevásárlás.
A fáradt hazatérés.
A kérdés:
Hogy telt a napod?
A válasz:
Most már jobb,
hogy itthon vagyok.
Ezekből épült fel
az életünk.
Apró dolgokból.
Szinte észrevétlenül.
Mint amikor a hópelyhek
lassan betakarják a tájat.
Egyik emlék a másikra hullott.
És egyszer csak
egy egész élet lett belőlük.
Kedvesem,
ha egyszer majd
a múltat többet nézzük,
mint a jövőt,
ne félj.
Én nem fogok szomorkodni
az elmúló évek miatt.
Hálás leszek értük.
Mert minden év,
amit megöregedtünk,
egy év volt,
amit egymással kaptunk.
Az idő nem csak elvett.
Adott is.
Adott nekünk
találkozásokat,
érintéseket,
beszélgetéseket,
megbocsátásokat,
újrakezdéseket.
Adott egy közös történetet.
A mi történetünket.
És ha egyszer
már csak néhány oldal marad belőle,
én nem az utolsó lapot fogom nézni.
Hanem az egészet.
Az első soroktól.
Minden hibával.
Minden örömmel.
Minden könnyel.
Minden mosollyal.
Mert így volt teljes.
Így volt a miénk.
Talán lesznek emlékek,
amelyek lassan elhalványulnak.
Egy hely neve.
Egy pontos dátum.
Egy régi beszélgetés.
Talán egyszer már
nem tudjuk felidézni,
miről beszéltünk azon az estén.
De azt tudni fogjuk,
hogy boldogok voltunk.
És talán ez elég.
Mert az érzések
néha tovább élnek,
mint a történetek.
Elfelejthetjük,
mit mondtunk.
De nem felejtjük el,
mit éreztünk.
Nem emlékszünk minden ölelésre.
De emlékszik rá a lelkünk.
Nem tudjuk felsorolni
az összes közös napot.
De ott vannak bennünk.
Csendesen.
Mélyen.
Kitörölhetetlenül.
Ha egyszer majd
megfogom az öreg kezed,
talán ugyanazt érzem,
mint azon a régi napon.
Azt a különös bizonyosságot:
jó helyen vagyok.
Melletted.
És ha akkor
már nem tudunk olyan sokáig sétálni,
majd leülünk egy padra.
Nézzük a fákat.
Hallgatjuk a madarakat.
Figyeljük, ahogy a világ
nélkülünk is továbbhalad.
És talán egyikünk sem mond semmit.
Mert lesznek pillanatok,
amikor a csend
többet mond minden szónál.
Én csak rád nézek majd.
Te rám nézel.
És a szemünkben
ott lesz minden.
Az első találkozás.
A sok év.
A sok nevetés.
A könnyek.
A megbocsátás.
A várakozás.
A közös otthon.
A közös álmok.
És minden olyan pillanat,
amelyről akkor még nem tudtuk,
hogy egyszer emlék lesz.
Kedvesem,
nem tudom,
hány évünk van még.
Nem tudom,
hány tavasz vár ránk.
Hány nyár.
Hány ősz.
Hány tél.
De nem is akarom megszámolni.
Nem akarom az életet
órákra és napokra bontani.
Csak élni szeretném.
Veled.
Amíg lehet.
Szeretném még hallani a hangod
sok-sok reggelen.
Szeretném még látni,
ahogy álmosan rám mosolyogsz.
Szeretném még megkérdezni:
Mire gondolsz?
És szeretném még sokszor hallani:
Semmire.
Csak rád nézek.
Ha majd megöregszünk,
talán nem leszünk olyanok,
mint régen.
De talán nem is kell.
Mert nem a régi önmagunkat
kell visszahozni.
Hanem azt kell szeretni,
akivé együtt váltunk.
Két ember,
akit az idő megérintett.
Két ember,
akit az élet néha megtört,
máskor pedig felemelt.
Két ember,
akik megtanulták,
hogy a szeretet nem mindig hangos.
Néha csak marad.
Marad a nehéz napokon.
Marad a csendben.
Marad a félelemben.
Marad akkor is,
amikor már semmi sem olyan,
mint régen.
És talán ez
a szeretet legszebb formája:
maradni.
Kedvesem,
ha egyszer majd
nem a jövőről beszélünk,
hanem a múltról,
én nem fogok félni.
Mert ha a múltba nézek,
téged látlak.
És ha a jelenbe nézek,
téged látlak.
Talán ezért nem számít annyira
az idő.
Mert minden évvel
egyre mélyebbre kerülsz bennem.
És lehet, hogy egyszer
a hajunk fehér lesz,
a kezünk remeg,
a lépteink lassúak,
de ha megfogod a kezem,
én tudni fogom:
ugyanaz a kéz.
Ugyanaz a szeretet.
Ugyanaz a két ember.
Csak több emlékkel.
Több történettel.
Több csenddel.
Több hálával.
És talán,
amikor már nagyon közel lesz
az életünk alkonyata,
nem azt fogom kérdezni:
Miért múlt el ilyen gyorsan?
Hanem azt:
Hogyan lehetett
ilyen gyönyörű?
És rád nézek majd.
Te pedig talán rám mosolyogsz.
És abban a mosolyban
ott lesz minden válasz.
Mert voltunk.
Szerettünk.
Emlékeztünk.
Megbocsátottunk.
Nevettünk.
Sírtunk.
Együtt öregedtünk.
És végig,
minden változás ellenére,
egymás mellett maradtunk.
Ez lesz a mi örökségünk.
Nem az, hogy fiatalok maradtunk. Hanem az,
hogy a múló időben is
megőriztük egymást.
..........
Heart
Heart vagyok.
Nem név ez, csak egy belső hang formája.
Nem cím, inkább visszhang.
Nem vagyok ott a könyvborítón, de ott vagyok a sorok közti csendben.
A szavak mögötti szándékban.
A hiányban, ahol valaki olvasni kezd.
Azt írom, amit nem lehet kimondani.
Amit nem kérdezett senki, mégis válaszként érkezik.
Szabad versek. Törött ritmusok.
A szív nem beszél prózában.
Nem az számít, ki vagyok, hanem az, mit érzel, amikor olvasol.
Ez vagyok én – Heart.
%20(1).jpg)
