A nap gondolata

Aki Isten kezébe teszi le a harcait, annak nem kell félnie a túlerőtől, 

mert a végső szót soha nem a körülmények, hanem a kegyelem mondja ki.

Cseri Kálmán: Kinek tartod magadat?

 

Jézus így válaszolt neki: “Aki ebből a vízből iszik ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”  

Az asszony erre ezt mondta: “Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.”  

Jézus így szólt hozzá: “Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!” Az asszony így válaszolt: “Nincs férjem.” Jézus erre ezt mondta: “Jól mondtad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál.” Az asszony ekkor így felelt: “Uram, látom, hogy próféta vagy.”  

János 4, 13-19 

        Tegnap elsősorban Jézus Krisztus személyére összpontosítottunk, és azt vizsgáltuk: Ő mi mindenben mutatta meg ennek a történetnek a során az Ő gyöngéd szeretetét. Láttuk, hogy várta ezt a megvetett asszonyt, aki talán már önmagát is megvetette. Megszólította. Ő kezdeményezi mindig a vele való találkozásunkat. Ő mond valami olyat, amire válaszolnunk lehet, de nem kötelező. Sose kényszeríti ránk önmagát, az Ő ajándékait, a szabadítást.  Aztán mélyebben is belenyúlt az asszony életébe, amikor a múltját akarta világosságra hozni. Hívd ide a férjedet! De ahogyan a bűnéhez ért, láttuk, hogy a bűnbocsánatot is nyújtotta neki. 

        Aztán mélyebbre engedte, hogy Jézusba lásson ez az asszony. Kijelenti a titkát: Én vagyok a Messiás, aki veled beszélek. És itt fordul meg az asszony élete, itt válik Jézus küldöttjévé. Fut vissza a falubeliekhez és hívja őket Jézushoz. az üres korsóját pedig otthagyta, ahogy letette a kút mellett. Láttuk, hogy egész addigi üres életének hű jelképe volt ez a korsó úgy üresen. Kapott helyette új tartalmat, őt magát töltötte meg Jézus. Mert Ő nem foltozgatja az életünket, hanem mindig vadonatújat ad.  

        Azt szeretném kérdezni: akartok-e ti valóban ilyen vadonatúj életet? Sok ember azért nem kaphatja meg soha az Úr Jézus ajándékát, mert nem kell neki az, amit Jézus kínál. Neki csak egy folt kellene. Fércelje rá, aztán jó az úgy, majd ő a többit elrendezi. Ő azonban nem foltozgat. Ő teljesen új ruhát ad, az Ő tulajdon fehér ruháját — most lelkiképpen értsük. Ő teljesen újfajta gondolkozásra segít el Isten szerinti gondolkozásra. Ő egészen új jellemet formál ki mindenkiben. Nemcsak a szembetűnő hibáinkat enyhíti, hanem egészen új rugókat épít be az életünkbe, új motivációt ad. Ez a szó fordul elő ott, amikor Pál apostol azt mondja, hogy az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban. Még pontosabban így adhatnánk vissza: azok az indítékok mozgassanak titeket, amik Jézusban vannak. Olyan rugókra járjon az eszetek, a cselekedeteitek, az egész életetek, ami Őbenne van. Ő önmagát kínálta ennek az asszonynak is, és önmagát kínálja nekünk is.  

        Hadd kérdezzem tovább: ezért vagyunk-e itt ma este? Vagy csak szeretnénk, ha valamit a felszínen elboronálna, és még mindig magunkban bízunk: majd a többit mi. Majd mi megszabjuk neki: mit és meddig cselekedjék az életünkben, de egészen nem akarjuk rendelkezésére bocsátani magunkat.  

        Akik egyszer már megnyitották magukat Őelőtte, és elfogadták Őt magát, és azt az újat, amit Ő kínált, azok növekednek-e ebben? Mennek-e a magukéihoz, mint ahogy itt ez az asszony? Hívogatják-e őket ide is, de nemcsak ide, hanem egészen Jézusig, és úgy élnek-e, ahogy Pál apostol írja: árad a Krisztus jó illata az életükből, és ez vonzóvá teszi Jézust még nem ismerő emberek számára is a vele való közösséget? Növekszünk-e ebben? Erre akar elsegíteni minket ezen a héten is a mi Urunk.  

        Tegnap tehát elsősorban Jézus személyére összpontosítottunk, ma este az asszonynak a viselkedését figyeljük, hiszen az van a Bibliában, hogy amik megírattak, azok a mi tanulságunkra írattak meg.  

        Mi jellemzi őt, pontosabban kinek tartja ő önmagát? Így szokták ezt mondani: milyen az énképe? Mi a véleménye önmagáról? Hogyan ítéli meg saját helyzetét és egész önmagát? Fontos ez, mert igen ritka eset, hogy valaki a valóságnak megfelelően ítéli meg önmagát. Különböző végletek között hányódunk — most nem akarom ezt sorolni, inkább maradjunk a Szentírásnál.  

        Ebből a történetből az rajzolódik ki, hogy ennek az asszonynak az önmagáról való véleménye, az énképe, bizonyos fejlődésen ment át, és három világosan egymást követő szakaszt különböztethetünk meg.  

        1. Mi volt az első? Az, hogy ő szerencsétlen embernek tartotta magát. Rosszkor született. Áldozatnak tekinthette magát. A férfiak áldozatának. Öt házassága is volt, s mindegyik válással végződött. Hogy miért? Nem tudott eleget tenni egyik férjének sem. Vagy a férfiak mind ilyenek, hogy nem lehet kibírni mellettük, vagy egyszerűen csak szerencsétlenül alakult a sorsa. Miért nem tudott valamelyiknek is — egynek, bármelyiknek a kedvében járni?  

        De hát így van ez, s ezen most már nem lehet változtatni. Együtt él egy hatodikkal, vele már össze sem köti az életét. Ilyenek a férfiak, az emberek meg gonoszok, mert mindig őróla beszélnek. Szemében is, meg a háta mögött is. Nekik is vannak bűneik, akik beszélnek, de a saját bűnéről nem szokott senki előadást tartani, inkább a másikét tárgyalja. A saját bűneik egy részét sikerül titokban tartani, őróla meg az egész falu tudta, hogy kimindenkivel élt már együtt, és hogyan, és rendkívül érdekes csemege volt ez bármikor, hogy megbeszéljék. Elege volt ebből az egészből. Ezért is vált emberkerülővé. Ezért volt az — mint láttuk —, hogy olyankor ment vízért is, amikor senki más nem ment. A többi asszony kereste a társaságot. Egy kicsit elpletykálhattak ott a kútnál, egy kicsit talán meg is pihenhettek az egész napi hajszában. Ő azonban nem akart találkozni senkivel. Elege volt abból, ami körülötte történik.  

        Egyre halmozódott benne a keserűség, s mivel még az sem volt, aki sajnálja, valószínűleg egyre jobban sajnálta önmagát. A magányos vízhordó — ezt lehetne odaírni a fényképe mellé, vagy ha valaki megfestené. A magányos vízhordó, aki elvonszolja magát minden nap rekkenő hőségben a kútig, aztán megtölti azt a nyomorult edényt, hazacipeli a vállán vagy a fején — általában, ha üres volt, akkor a vállukon vitték, ha tele volt, a fejükön. Aztán tudhatja, hogy holnap ugyanez lesz. Van ugyan élettársa most is, de nincs társa semmiben sem. Végzi ezt a robotot: egyik nap olyan szürke, mint a másik. Minden kapcsolata elhalt már, nincs senki, akivel egy jóízűt beszélgethetne, de talán most már nem is akarja. Nem lehet bízni senkiben. Legalábbis ő már nem mer bízni senkiben. Meg lehet szokni ezt az életet is, de rettenetesen szegényes, és nyomasztó magányos vízhordónak lenni.  

        Nem tudom, kinek ismerős ez a lelkiállapot. Néha házasságon belül is nagyon magányosak ám az emberek. Családon belül is magányos vízhordóként élnek sokan. Vannak olyan életkorok, különösen a kamaszkor, meg az idős kor, amikor magára marad az ember, s úgy érzi, senki sem érti meg, sokszor már önmaga sem érti meg magát. De az árvaság, az elhagyatottság nagyon rátelepszik az emberre. Olykor barátságok is megüresednek úgy, hogy egészen felszínessé válnak, és már csak arról van szó, ma milyen cucc van rajtad, vagy legfeljebb szakmai kérdésekről beszélgetnek, de odáig nem jutnak el soha, hogy igazán kiönthetné egyik a másiknak a szívét, s talán hallhatna, kaphatna tőle valami segítséget is.  

        S nagyon vigyázzunk testvérek, mert még egy gyülekezetben is maradhat valaki ilyen magányos. S lehet, hogy már az is akar maradni, mert keserű, mert nem bízik másokban, mert ő nem kezdeményez, mert nem hiszi el, hogy ha valaki közeledik, őszinte szándékkal, igaz érdeklődéssel, szeretettel teszi. Aztán mondogatja magának: nem vagyok én fontos senkinek. Utolsó senki vagyok. S közben nem vesszük észre, hogy olykor emögött is rejtett gőg van, mert lassan már erre lesz büszke, és azért nem enged a közelébe senkit, mert a szíve mélyén büszke ember. De vádol másokat, olykor még Istent is, és az énképét ez jellemzi: szerencsétlennek tartja magát.  

        2. Ebben az állapotában találkozott ez az asszony Jézussal. Az első pillanatban már feltűnt neki, hogy Jézus egészen más, mint az összes többiek, akikkel eddig találkozott. Az, hogy egyáltalán megszólította, ahogyan megszólította, az, hogy kért tőle valamit. — Mi ezt ma nem érzékeljük, hogy abban az időben és abban az országban micsoda megtiszteltetés volt, ha valakitől kértek valamit. Ez a kérés feltételezte, hogy az illető azt meg tudja adni — tehát ilyen értelemben tehetős —, és meg fogja adni, mert ő olyan derék, jó ember. Nagy megtiszteltetés volt, ha valakitől kértek valamit.  

        Ezzel az asszonnyal így még soha senki nem beszélt. Azt tudomásul vette volna, ha ez a rabbi, aki ott ül a kútnál, rá sem néz. Vagy esetleg úgy néz végig rajta, ahogy a férfiak végig szoktak nézni egy nőn. De Jézus nem ezt tette. Ez a tiszta szeretet, ez a kedvesség, az, hogy emberszámba veszik, ez teljesen új volt a számára. Ha az eredeti nyelven olvassa valaki az asszony első reflexióját erre, abból az ámulat csendül ki. Hogy kérhetsz te tőlem vizet? S akkor sorolja, mik ennek az akadályai. Mikor te zsidó vagy, férfi vagy, rabbi vagy. Én meg csak egy nő, ráadásul még samáriainak is születtem. S illett egymást gyűlölni, utálni. Az, hogy Jézus egy mozdulattal, észrevétlenül átlép minden előítéleten, és úgy beszél ezzel az asszonnyal, mint egy másik emberrel, ez meglepte őt.  

        Aztán Jézus a házasságaira terelte a szót, de erről is egészen másként beszélt, mint ahogy az emberek pletykáltak. Hívd ide a férjedet! Talpraesett asszony volt, kivágta magát egy féligazsággal: nincs férjem. És Jézus itt válik keményebbé. Szinte azt kell mondanunk: kíméletlenné válik. Mert Jézus elől nem lehet féligazságok mögé elbújni. Egy dolgot Ő halálosan komolyan vesz, mert az a halálunkat okozza, mégpedig az örök halálunkat, és ez a bűn. Ami Isten előtt utálatos, ami minket a kárhozatba taszít, azt Ő néven nevezi és világosságra hozza: igazat mondtál, mert öt férjed volt, a mostani, akivel együtt élsz, nem férjed. Ezt igazán mondtad.  

        Újra elcsodálkozik az asszony, s közben észre sem veszi talán, hogy alakul az énképe. Miért ilyen kíméletlen Jézus a bűnnel szemben? Azért hozza kemény kézzel a világosságra a bűnt, hogy aztán egy örökkévalóságra eltörölje azt. Kitörölje az életünkből. Csak azt lehet letörölni egy tábláról, amit oda felírtunk. Azért nevezi néven, hogy aztán soha többé ne kelljen emlékeznie rá annak, aki azt elkövette. Jézusnak ezek a kemény mondatai, amik mögött azonban érezhető az Ő szeretete, arra intik ezt az asszonyt, hogy gondolkozzon már el azon, hogy ha egy férfinek sem felelt meg eddig, biztos, hogy azok a férfiak az okai ennek? Őbenne semmi hiba nincs? Ha eddig senki nem volt vele megelégedve, nem kellene magában is valami hibát találni? Biztos, hogy ő áldozat és nem vétkes is? Csak szerencsétlen és nem bűnös?  

        Nagy kegyelem az, ha valaki ilyenkor nem gömbölyödik sündisznóállásba, hanem odafigyel a Megváltónak ezekre a keményebb mondataira is, és várja a folytatást. Nagy kegyelem az, ha kezdenek oszlani az illúziói, mint ahogy ennek az asszonynak kezdett oszlani, hogy ő a tökéletes feleség, és minden férje szörnyeteg volt. Mert sokszor így állítjuk be a dolgokat más-más összefüggésben. Kezd más képe kialakulni önmagáról. Legalább egy is szócska odakerül ilyenkor: én is ludas vagyok a bajokban. Én is hozzájárultam ahhoz, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ez már valami. Aztán lehet ennél tovább is lépni. Ő azonban egyelőre nem akar továbblépni, elege van a kényes témából, és vallásos vizekre óhajt evezni.      

        A mi atyáink azt mondták: a Garizim hegyén kell imádkozni, ti meg azt mondjátok: Jeruzsálemben. Milyen jó, hogy így összejöttünk, te zsidó vagy, én samáriai vagyok, beszéljük meg már ezt a témát. S láttuk tegnap, hogy Jézus legyint erre a témára. Ez hajánál előrángatott téma, amiről lehet sokáig vitatkozni, de az asszony életét nem segíti a megoldáshoz közelebb. De Jézus még ezt is felhasználja arra, hogy az énképe tisztuljon, és egyre közelebb kerüljön a valósághoz. Mert azt mondja neki: ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk. Akkor nemcsak erkölcsileg van sötétségben, hanem még vallásilag, hitbelileg is? Nem ismeri azt az Istent, aki Isten? Hogy van ez? Abban már bizonyos volt, hogy Jézus nem akár-ki, hanem próféta. Ő maga is mondja neki, hiszen másképp nem tudhatna róla mindent. Ha egy próféta állítja azt, hogy nem ismered az Istent — ő biztosan jobban ismeri, akkor még itt is valami hibádzik az életében? A hite sem tökéletes? Lassan tovább jutunk az is-nél, és a végén eljutunk oda, hogy bűnös ember vagyok, — most azonban még nem tartunk itt. Kapaszkodik az asszony, és ilyen-kor mindenki kapaszkodik.  

        Figyeljük meg, milyen nagy levegőt vesz azelőtt, és milyen határozottan mondja a folytatást. Megint egész más téma: tudom, hogy egyszer Messiás jön, és az majd mindent elmond nekünk. Ő járt hittanra. Ő tudja. Ő kapott kiképzést. Felmondja a kátét. Részben megint menekülés a megoldás elől, részben annak a bizonygatása: mégsem vagyok azért akárki. Én valamit mégis csak tudok. Erre mondja válaszként Jézus: Én vagyok az a Messiás, aki veled beszél. Akkor ezt is rosszul tudta. Mert nem majd eljön, hanem már itt van. Nem valaki lesz, hanem vele beszél. Akkor sehol sincs egész rend az életében. Hibázik az erkölcsi élete, hibádzik a hitélete, hibádzanak az ismeretei is… Ennyi sok helyen van baj, hiba, fogyatkozás.  

        3. De — és szinte itt jut el a tudatáig, amit hallott —, hogy vele most a Messiás beszél? Ő a Messiás! A Messiás az Isten ítélő bírája, aki minden bűnt és bűnöst megítél. Ez meg van írva a Dániel könyvében, ezt minden zsidó gyerek tudta. A samaritánusok is ismerték ezt. (Egyébként az ő hitük keverék hit volt. Az Ószövetségnek csak egy részét fogadták el Bibliának, és kiegészítették más valamivel. Olyan, mint amilyen ma is nagyon sok embernek a hite.)  

       Erre felkapja a fejét. Ez megint nem normális dolog itt, hogy a Messiás szóba áll ővele. Az se lenne normális, hogy egy zsidó férfi. Az, hogy egy rabbi, az végképp szokatlan és érthetetlen. De hogy a Messiás maga?! Nem az Isten ítéletét hívja itt rá azonnal egy ilyenre, akinek az élete minden területén bajok vannak, hanem beszélget vele. Ilyen szeretettel, ilyen kedvesen. Nem mint ítélő bíró. Egy pillanat alatt futhatott át a tudatán ez, és ha ismerte volna Pál apostolt, talán eszébe jut Pálnak ez a csodálkozása, hogy óh Isten szeretetének mélysége, magassága, szélessége és hosszúsága! Ez maga az Isten szeretete, hogy én most nem esem áldozatul a megérdemelt ítéletnek, hanem szinte hihetetlen, ezek szerint bocsánatot kaptam? Mert a Messiásnak meg kellene ítélni. Itt van a Messiás, itt vagyok én, most már kiderült, hogy bűnös vagyok, és nem a büntetés következik, hanem mi következik? Felfakad a szívéből valami különös hála, és ugyanazzal a mentő szeretettel, amivel Jézus őt várta, hívja és gyógyítja meg, indul a faluba hirdetni, hogy itt a Messiás, gyertek hozzá, mert megmondott nekem mindent.  

        Ugyanaz mozdul meg benne, ami Jézust mozgatta. Szinte észre sem veszi, hogy Jézus indulata, Jézus lelkülete, Jézus Lelke költözött belé. És ez nem túlzás. Ha valaki aprólékosan elemzi ezt a bibliai szöveget, az kénytelen ezt megállapítani. És megy azok közé, akiket szívből utált, és akik szívből utálták és megvetették őt, és ez nem akadály az ő szolgálata előtt, hogy jó hírt, evangéliumot hirdessen nekik. Azzal a belső bizonyossággal, hogy ő most a Messiás küldöttje. Fantasztikus ez a változás!  

        Szinte végig sem vonult még a tudatán, de megszületett benne egy új természet. Azóta is így születik az új ember. Ő csak komolyan vette azt, amit Jézus magáról mondott, és engedte, hogy vezesse őt az önmagáról alkotott teljesen hamis énképétől — hogy én szerencsétlen vagyok, azon keresztül, hogy bűnös vagyok, mert semmi sem stimmel az életemben igazán —, egészen odáig, hogy bocsánatot kapott bűnös vagyok. Én az Isten gyermeke lettem, én a Messiás követeként járok itt, és ezt bizonyítja az is, hogy hisznek neki. Nem küldik el sehova, hanem komolyan veszik, amit mond. Ő komolyan vette, amit Jézus mondott, azok meg komolyan veszik, amit ő mond. Ezt nem hitte volna el, ha egy órával azelőtt valaki mondja neki. Azt sem, hogy ő mit fog csinálni, meg az sem, hogy őt így fogják hallgatni. A többiek is emberszámba vették őt.  

        Így lehet eljutni onnan, hogy szerencsétlen vagyok erre a fontos állomásra és felismerésre, hogy bűnös vagyok, de itt nem szabad megállni, és Jézus nem is engedi, hogy megálljon az ember, hanem innen el lehet jutni oda: bocsánatot nyert bűnös vagyok, aki most már azt akarom tenni, amit Ő mond nekem. Így oszlott el a köd az asszony látása elől és a valóságnak egyre megfelelőbben tudta önmagát értékelni.  

        Nemcsak onnan indulnak el sokan, hogy szerencsétlen vagyok. A másik jellemző első állomás az, amikor valakinek nagy az önérzete, az öntudata, és inkább elbizakodott, és ezért alkot hamis képet önmagáról. Ilyen volt például Péter. Mindenféle rossz szándék nélkül, mert ez velünk születik, erről nem tehetett. Amikor meg van győződve valaki, hogy vannak hibák az életemben, de alapjában véve jó ember vagyok, — ezt nem akarom kijelenteni, mert alázatos és szerény is vagyok, de jobb vagyok, mint az átlag. Tessék megnézni a szomszédomat, vagy a kollegámat, nem nehéz összehasonlítani. Jobb vagyok, és ez mélyen beleívódik a szívébe minden különösebb rossz szándék nélkül.  

        Például: Jézus ott ül Péter halászbárkájában, és azt mondja: menjünk halászni, vessétek ki a hálókat. Péter első gondolata: én jobban tudom, mint Ő. Én vagyok a halász. Egész éjszaka fáradtunk — mondja neki —, s nem fogtunk semmit. Éjszaka kell halászni. Most nappal van. Tehát én jobban tudom. Aztán amikor tele lesz a hajó halakkal, akkor borul le Jézus előtt, s ugyanúgy megfeledkezik a nagy zsákmányról, mint az asszony az üres korsójáról, s azt mondja: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Ez ismétlődik nagycsütörtök este az utolsó vacsoránál. Jézus azt mondja: még ma mindnyájan megbotránkoztok bennem és elhagytok engem. Mire Péter azonnal: az lehet Uram, hogy ezek, de én nem! Én kész vagyok veled, ha kell, börtönbe, sőt halálba is menni. Eltelik néhány óra, és amikor egy szolgálólány Péter arcába nézve ott a tűznél azt mondja: te is Ővele voltál a kertben, s már megy is tovább, s lehet, hogy semmi baja nem lenne, Péter felugrik és elkezd tiltakozni: nem is ismerem azt az embert — akiről ő mondta azt, hogy ez a Krisztus, az Istennek Fia. Nem is ismerem — három évet együtt töltött Jézussal. Ez megismétlődik, és esküvel is megerősíti. S akkor megszólal a kakas, és sírva fakad Péter.  

        Nem ismerte önmagát, teljesen hamis énképe volt. Én a halálig is kitartok melletted. És azt is letagadja néhány óra múlva, hogy valaha ismerte Jézust. A hamis énképtől eljutott oda, hogy én semmire való bűnös vagyok, alávaló gyalázatos ember, de Jézus már ott rátekintett, húsvét után pedig sétálgattak a Genezáreti tó partján, és a három tagadás után háromszor kérdezi meg tőle: szeretsz-e engem, és háromszor bízza rá, hogy folytassa a missziót, legeltesd az én juhaimat. Bocsánatot nyert bűnös lett. Így már valóban hűséges maradt Megváltójához egészen a vértanúhalálig.  

        Lehet, hogy valaki azt hiszi, hogy szerencsétlen, a másik azt hiszi, hogy én azért jobb vagyok, mint az átlag. Mind a kettő hamis. Ha innen eljut oda, hogy alávaló bűnös vagyok, és eljut oda, hogy bocsánatot kaptam a Jézus véréért, az Ő haláláért, Isten az Ő érdemét nekem tulajdonítja, akkor lesz használható eszköz Isten kezében, és akkor oldódnak meg a személyes problémái is.  

        A három lépcső közül melyiken vagyunk mi? Lehet, hogy valaki szerencsétlennek vagy az átlagnál azért jobbnak gondolja magát, lehet, hogy ugyanúgy duzzog, haragszik, mint a samáriai asszony. Nő benne a keserűség, vádol másokat, sajnálja magát, s közben egyre inkább elmagányosodik. Lehet, hogy valaki csak odáig jutott el, hogy egyre jobban látom már: itt sincs rendben, ott sincs rendben, vagy eljuthat oda, hogy sehol semmi nincs rendben, semmire való vagyok én, önmagáról is lemond — és akkor nyúl a hóna alá Jézus, mint ahogy Pétert is ott a tagadása végén az Ő igéjével, meg az Ő tekintetével megerősítette, és a bűnös meghallhatja azt, hogy van bocsánat. Van kiút, lehet újat kezdeni, de egyedül Jézus Krisztus vére az, ami eltörli a bűneinket és meg tud változtatni minket.  

        Ez mai történet ám, testvérek. Ismerek egy házaspárt, akik már a válás szélére jutottak. Tulajdonképpen már ránézni sem tudtak egymásra. Úgy megvoltak, mert a gyerekek, meg a közös lakás, meg macerás elválni, de nem kívánom senkinek azt, ami náluk volt. Beszélgettünk külön-külön is, együtt is, semmi nem mozdult. Végül is a férfi elszánta magát, s elment egy csendeshétre. Ott a csendeshéten megszólította őt ugyanez a Jézus Krisztus, aki a samáriai asszonyt várta a kútnál. És eljutott attól, hogy a feleségem hibájából van minden, és én áldozata vagyok ennek a házasságnak, eljutott oda, hogy én bűnös ember vagyok, de még ott a bűnbocsánatot is hittel és nagy hálával elfogadta.  

        Amikor hazajött, leült az asszony mellé, és minden teketóriázás nélkül elkezdte sorolni: ezen a héten világos lett előttem, hogy milyen önző vagyok, milyen erőszakos voltam, hogy téged megvetettelek, semmibe vettelek, cselédnek tartottalak, sose lehetett igazad semmiben, a gyerekek előtt is “égettelek”, másoknak is kibeszéltelek, és mondta, mondta. Az asszony szeme megtelt könnyel, és azt mondta: ez sajnos mind így van, de én meg arra jöttem rá, hogy nem lettél volna ilyenné, ha én nem vagyok olyan. Mert sosem értem rá veled beszélgetni, mert amikor hívtál az ágyba, sosem volt kedvem, mert nem tiszteltelek, mert a hátad mögött mindig rágalmaztalak és így tovább.  

        Két bűnös ember, aki végre eljutott oda, hogy nem a másik bűneit sorolta, hanem a magáét, és végre komolyan vette azt, hogy ezeket a bűnöket nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. De ez a kegyelem kiáradt erre a világra, mint ahogy az első este mondtuk: felfakadt a golgotai keresztnél az az élő víz, amelyik oltja az életszomjunkat, kihullott a Golgotai kereszten az a vér, Jézus Krisztus vére, ami eltörli a bűneinket — ezt kell csak komolyan venni. Az egyetlen hely, ahol megtisztulhat a bűnös, ahol kegyelmet találhat, ahonnan egész más emberként mehet tovább, az valóban a Golgota. Ha Jézus Krisztus áldozatát megérti és annak az erejét hittel elfogadja valaki, akkor következik be ez a változás az életében, ami ennek az asszonyéban.  

        Olyan különös ez, hogy felfakad a hála a szívében. Miért? Azért, mert közben ajándékot kapott. Elindul egy teljesen új irányba. Miért? Azért, mert küldetést kapott. Elkezd bátran beszélni azokhoz, akikkel már nem beszélt. Miért? Azért mert szeretetet kapott. Mert ugyanaz a szeretet költözött a szívébe, ami Jézusban van. Valóban szó szerint beteljesedett ott mindjárt az életében, amit Jézus az elején mondott neki: az a víz, amit én adok neked, átfolyik rajtad: Örök életre buzgó víznek forrása lesz tebenned. Nem benned fakad fel, te iszol, aztán itatsz másokat. Átfolyik rajtad, és eközben tart tisztán és erősít téged is.  

        Az ilyen már nem magát sajnálja, hanem a többieket, akik még nem hallották az evangéliumot. Nem másokat vádol, hanem magát, aztán magát sem vádolja, hanem hálát ad a kegyelemért, és megtanul a kegyelemből élni.  

        Ha több időm lett volna, megkértem volna valakit, hogy rajzoljon le jó nagyban egy embert három különböző pozícióban, és most kivetítettük volna a falra. Egy ember három különböző tartásban.  

        Az első képen az öklét rázza azokra a bitang emberekre, akik pletykálnak róla, azokra a férjekre vagy feleségekre, akik tönkretették az életét, meg talán még az Istenre is, mert Ő az oka mindennek. Én szerencsétlen ember vagyok.  

        A második kép: ugyanez az ember a mellét veri. Akkori szokás szerint ez volt a bűnbánatnak a jele. Olvassuk Jézus egyik példázatában is, hogy a vámszedő a templomban a mellét verve azt mondta: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!  

        A harmadik képen már nem ökölben van a kéz, és nem lefelé görbül a rajzon a száj, hanem felfelé, és mind a két kezével áldja Istent, és megy és szolgál másoknak. Ezen az úton akar végigvezetni a mi Urunk.  

        Az első: adottság. Vagy beképzelt valaki, vagy szerencsétlennek tartja magát — ebből a szempontból teljesen mindegy. Mindenesetre hamis az énképe. Ha Jézus közelében, az Ő igéjét hallgatva megismeri igazi arcát, akkor eljut a bűnbánatra: Én bűnös ember vagyok, Uram! De ha elhiszi Jézus szavainak a folytatását is, akkor megragadja a kegyelmet, komolyan veszi, hogy megbocsáttattak a vétkei, és mint bocsánatot nyert bűnös elkezd szolgálni neki és másoknak.  

        Milyen emberek mennek innen ma este haza? Továbbra is ökölben van-e a kezed, akár tehetetlen dühödben, akár úgy, hogy tényleg tervezgeted a bosszúállást, mert azért mindennek van határa, vagy belekeseredtél abba, hogy rajtam nem lehet segíteni. Örökölted a szüleidtől, eltorzítottak a körülményeid, te már ilyen vagy. Vagy mint kegyelmet nyert bűnös, áldod az Istent, és el nem halkul ajkadon az ének:     

Bűnös a nevem, ám adsz te nekem új szívet,  

Számomra kezed új földet, eget készített.  

Hívsz, és hazavársz, drága az a ház, az a lak,  

Áldott az a vér, mellyel hazaér a fiad.      

Forrás: refpasaret.hu

Somlyó Zoltán: A boldogság ablaka alatt

Hajnalodik. Egy kopott társzekér 

lomhán és döcögve halad, 

az ablakom alatt. 

Ébren vagyok. Arcom halványfehér; 

és gond ül szemeim alatt. 

A szekér csak halad, halad. 

Én is így, ilyen lomhán, önfeledten, 

amint csöndesen előretörök: 

mögöttem minden, minden elmarad; 

s az a kis zaj, mi a nyomomba kél, 

egy lány füléig el sohase ér. 

Egy kopott társzekér 

a boldogságnak ablaka alatt 

örökre elhaladt.

Somlyó Zoltán: Az ablakon át

Most én épp oly egyedül vagyok, 

mint ahogy régesrég kivántam. 

Kinyitom a kis csöndes ablakot. 

Most én mindig szomoru leszek. 

Az ablakomból kitekint a szívem, 

némán, mint a behódólt váteszek. 

Most minden várás elmúlott felőlem 

s úgy kér csókokkal meghintett fejem, 

hogy bányáiból magamat kiöljem. 

Valaha ott egy büszke úr lakott, 

egy asszonyt várt sétálva, míg az alkony 

durván becsapott ajtót, ablakot...

Petőcz András: A konyhából a nappaliba

Kimegyek a konyhába, be- 

mozgom a lakásom mind 

a hatvan négyzetméterét.  

Aztán vissza a nappaliba. 

Kávé a kézben, olyan, mint 

amikor valaki valamit.  

Lehetne kiabálni is! Hogy 

semmi se jó, hogy szétesik 

az, ami valaha, ami sohase.  

Nem tudom, mi ez itt, körül. 

Nincsen levegő, mondom, és 

csak tátogok, tátogok egyre.  

Nincsen itt, ebben a lakásban 

semmi levegő, suttogja valaki, 

aki már évek óta sehol, sehol.  

Harapnám az ürességet, de az 

üres, levegő nélküli semmibe 

beleharapni sem érdemes.

Petőcz András: Az öregember verse

                  „Örvendezz a te ifjuságodban (…) 

                   és szemeidnek látásiban…” 

                  (Prédikátor könyve, 12:1)  

Tudod, hogy nincs jogod örülni a látásának, 

nincs jogod keresni a tekintetét, s boldog se 

lehetsz attól, ha olykor rád mosolyog, semmi, 

semmi jogod erre, megöregedtél, az arcod is 

megfáradt, a bőröd megereszkedett, a szemed,  

a tekinteted sem a régi, benned van az idő, és 

benned van a múlt, mindaz, ami volt. Egyedül 

vagy, de ez az egyedüllét se jogosít semmire, 

ne akarj olyasmit, ami miatt csak nevetséges 

lehetsz, semmi más, ne akarj semmi ilyesmit.  

Öreg vagyok, mégis gondolok rá, szüntelenül, 

újból és újból eszembe jut, nem tehetek semmit, 

öreg vagyok, nem lehet jogom immár semmire, 

örüljek, hogy vagyok úgy, ahogy vagyok, és ne 

akarjak többet, hogyan is képzelem, kinevetne,  

ha még, vagy, ami rosszabb, zaklatásnak venné, 

fel is jelenthetne akár, az öregember zaklat egy 

fiatal nőt, hogy is jöhetnék ehhez, megszületik 

ismét az örök banalitás!, suttogom magamban, 

gúnyosan mosolygok közben, és tudom, hogy.  

Örvendezz az ifjúságodban, s ne akarj egyebet, 

ha megöregedtél. Ha látod őt, aki hivatlan be- 

toppant hétköznapjaidba, hunyd be a szemed, 

mintha aludnál, hisz’ már alszol is, a koporsó

fedele fölötted, s az álom az, ami megvigasztal.

Sebestény-Jáger Orsolya: Novemberi imádság

Uram szelídíts meg bennem,  

ki tékozlón haragját szórja, 

pedig karjával ölelhetne át, 

mint messzi vetések fölött a vihart, 

ha kergeti a felhők megtépett, sötétkék raját. 

Taníts sírni is, mint esőcseppek  

hullnak, néma víztükörbe 

boglyas fák árnyéka alatt, 

és tanítsd szeretnem, mit adsz az úton 

és meggyűlölnöm azt, amit tennem nem szabad.

Krusovszky Dénes: Szabálytalan részek

A szabálytalan részeket is 

össze lehet illeszteni, mondtad 

nekem azon az éjszakán, 

a lakótelepi erkélyen, 

amit te balkonnak hívtál. 

Később a szentjános bogarakról 

beszéltünk, cigarettád parazsával 

mutattad, hogyan repültek 

mikor utoljára láttad őket. 

Én a lombról meséltem, a vérszilva 

ágairól, amik az ablakomon 

kopogtak, ha fújt a szél. 

Most azt hiszem, mindig fújt. 

Ezeket a képeket illesztettük össze, 

nem logika, hanem elszántság szerint.  

*  

Csak részletekben tudok 

elbúcsúzni tőled, ma 

a vállaidat, holnap majd 

a hátadat gyászolom.  

Ki akarok vinni mindent, 

a lomtalanítás nyugalmára 

várok, nem jön el, egy üres 

testre, ami újrakezdhető.  

*  

De így jutsz eszembe még most is, 

állsz a vakufényben, kivillansz 

a vízből és nem nézel a gépbe.

Miért nem nézel rám? 

Úgysem számít már. Nem. 

Még most is így látlak, 

sötét folyó, félmosoly, láthatatlan túlpart. 

Folyton a semmi felé fordítod az arcod.

Kamarás Klára: Hajléktalan az éjfélimisén

Ide csak melegedni jöttem 

kinn hull a hó, s az éj hideg.                                  

Ruhám kopott, hát tőlem itt is 

elhúzódnak az emberek.   

Az imákból már rég kikoptam, 

a hangom is olyan rekedt… 

Itt ének száll feléd, s imádság 

velük szárnyalni nem merek.   

Régi imáim elfeledtem, 

pedig nagyanyám oktatott… 

de itt a tömjénfüstös éjben 

valami fájón felragyog.   

Igen, hazudtam, loptam, ittam. 

Volt asszonyom, de elhagyott... 

A gyermekem, ki tudja hol van? 

Talán még él, talán halott.   

Én nem kérek már semmi kincset. 

Adtál, s elszórtam eleget… 

csak hadd maradjak itt a fényben, 

s jusson nekem is szeretet.

Lucian Blaga: Négysoros

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel - 

Hisz' a földön ugyse könnyű semmi. 

A harmat csalogányok verejtéke, 

fárasztó minden éjjel énekelni.  

Franyó Zoltán fordítása

Lukátsi Vilma: Hátha terem még?

Elhallgatott a Kiáltó szava,  

repedt nádakat ingat a szél,  

nem zeng az ének az Olajfák hegyén,  

a kerteken fehérlik a dér,  

„a fejsze a fák gyökerén!”  

– Nem halljátok, milyen csikorogva  

fordul az esztendő a tengelyén?  

Ítélettel terhes a jövő  

annak, aki csak magának él,  

dús lombozattal, gyümölcstelenül:  

„a fejsze a fák gyökerén!”  

Mindegy, hogy minek álcázzuk  

önzésünk üdezöld leveleit,  

a Gazda jár a szőlőskerteken,  

és megjelöli a fák törzseit…  

Ha a Vincellér elébe nem áll  

könyörgő szóval: „Hátha terem még?”  

– Vajon esztendő virradna-e még?  

Átszegezett keze tartja vissza  

– talán egy évig – tőlünk a fejszét!

Csákány Tamás: Igazságok és az igazság

" Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket; és ők megtartották a te igédet. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem. Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és megdicsőíttetem őbennük. Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal."  

Jn 17, 6-19

"Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." 

Jn 17,14,6

Igehirdetés  

       A 17. fejezetben Jézus elfogatása előtti utolsó lejegyzett imádáságát olvassuk, amikor az Atyával beszélget még a kereszthez való vitele előtt. Könyörög a tanítványaiért. Ahogy olvastam ezt a részt, az jutott eszembe, hogy mennyire kísértetiesen hasonlított a Jézust körülvevő világ sok tekintetben ahhoz a világhoz, amiben mi is, mai keresztyének élünk.  

       A körülvevő világ nem fogadta be Őt akkor, a mai világ sem fogadja be. Legalábbis egy az egyben nem. A régi világban a Krisztushoz tartozókat, akik valóban nem csak szavakban, de tettekben és az életük döntéseiben is követték Őt, kinézték maguk közül az emberek, sőt tudunk arról, hogy voltak komoly üldözések is, amik miatt sokan szenvedtek és sokan meg is haltak. Ma is olyan korban élünk, amikor nem sikk, nem modern keresztyénnek lenni. Vannak a világnak olyan tájai, ahol valóban a munkájával, a megélhetésével fizethet az, aki megvallja, hogy ő Jézus útján jár, és hozzá tartozik.  

       Nagyon sokszor merül fel a kérdés, hogy vajon az ilyen világban, mint amiben mi is élünk, hogyan, mi módon lehet keresztyénként, Krisztust követő emberként járni? Én erre az egy kérdésre szeretném ma irányítani figyelmünket ezen ige alapján.  

       Jézus azzal kezdi ezt az előbb hallott szakaszt, hogy azt mondja az Atyának, hogy "én kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból", és utána a 11. versben ismét visszatér a gondolatra, ezt mondván: "Én pedig hozzád megyek Szent Atyám. Tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." 

       Miért olyan fontos, hogy milyen nevet ad Jézus tovább az övéinek? Nem véletlen az, hogy egy-egy irányzatnak a követőit általában az adott irányzat mérvadó gondolkodójáról vagy vezetőjéről nevezik el. Az sem véletlen, hogy a keresztyének Krisztusról neveztetnek keresztyéneknek. A Szentírás szerint Jézus Krisztus által jött el közénk Istennek teljessége testileg. Őbenne vált megismerhetővé mindaz, amit Isten jónak látott kijelenteni saját magáról. A Szentírás összefoglalja Isten üzenetét, és általa szeretne hozzánk szólni. Ezért mondjuk, hogy van az írott ige, amit olvasunk, kézbe vehetünk, és van a testté lett ige, aki Jézus Krisztusban öltött testet. Isten ígéretei benne váltak - ahogy ezt az Újszövetség üzeni - igenné és ámenné. Van még a hirdetett ige, vagyis az igehirdetés, a prédikáció, amit Isten az Ő csodálatos kegyelme folytán - annak ellenére, hogy töredékes emberi szó csupán - sokszor, amikor úgy látja jónak, felhasznál arra, hogy általa is szóljon hozzánk.  

       Tehát a keresztyének Krisztus neve után neveztetnek keresztyéneknek. Ahhoz, hogy valaki tudja, hogy valóban ahhoz a bizonyos csoporthoz akar-e tartozni, mindig döntően fontos, hogy kellő ismereteket szerezzen arról a csoportról vagy irányzatról.  

       Senki nem lehetett, és nem lehet úgy keresztyén, ha nem ismeri Istent, mert akkor egyszerűen badarság is krisztuskövetésről beszélni. Jézus kijelenti az Atyát azoknak, akik az övéi, akik figyelnek az Ő szavára. Jézus tárja fel előttünk Isten valódi lényét. Ő az, aki téves hitünket és téveszménket eloszlatja, aki megmutatja nekünk, hogy kicsoda az az Isten, aki nem csak ezt a földet teremtette, de aki minket is életre hívott. Jézus Krisztus által közelebb kerülünk Istenhez. Nagyon fontos, hogy ezt az összefüggést értsük, mert különben hiába gondolkodunk arról, hogy hogyan lehet ebben a világban keresztyénként megállni, ha nem látjuk az Isten és ember között zajló kommunikáció útját és módját. Isten az Ő igéje által beszél velünk, és itt gondoljunk az igének arra a három megjelenési formájára, amiről az előbb beszéltünk: a testté lett igére, az írott igére és a hirdetett igére. Ezek által jelent ki magáról az Úr újabb és újabb igazságokat az övéinek.  

       Ám az, hogy Isten némely dolgot elmond és kijelent magáról, még nem jelenti automatikusan, hogy az, aki hallja Krisztus követőjévé, keresztyénné válik, és az adott környezetében, élethelyzetében krisztusi módon fog élni, és döntéseket hozni. Mitől függ hát? Azt mondja Jézus (6. vers) "A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van, mert azokat a beszédeket, amiket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem."  

       Megértették, befogadták, elhitték, hogy a hallott ige hiteles, és megtartották. Ez a mai világban élő keresztyéneknek is az egyetlen lehetősége arra, hogy valóban krisztusi emberek maradjanak egy istentelen, sőt sokszor kimondottan istenellenes környezetben. Fontos az állandó kapcsolat azzal, akit követünk, Jézussal. Nagyon sokszor beszél úgy a Szentírás a keresztyénségről, mint tanítványságról, mint olyan Valakinek a követéséről, akit mindenek és mindenki előtt első számú vezetőnek ismerünk fel az életünkben.  

       Hogyan érti meg az ember Isten szavát? Általában ez szokott az első számú kérdés, probléma lenni - hiszen azt tapasztaljuk -, hogy számtalan igazság, igazságnak tűnő dolog hangzik körülöttünk nap mint nap. Igazságok tömkelegében élünk. Bekapcsoljuk a tv-t, és ott egymás után olyan emberek szerepelnek, akik mind arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy amit ők mondanak, gondolnak, az az igaz. Feltűnő, hogy egymásnak sokszor totálisan ellentmondó tényekről állítják ezt. Itt persze nem kell feltétlen a politikai életre gondolnunk, hiszen életünk egészére nézve zajlik az erőszakos butítás, amiben sorvadunk. Sokszor így történik társas kapcsolatokon, különböző emberi viszonyulásokon belül is. Az egyik egyfélét tart igaznak, a másik homlokegyenest mást. Mind a kettő meg van győződve arról, hogy az ő gondolata a helyes, és a másik téved.  

       Mi tehát az igazság? Hogyha ezt a kérdést nem válaszoljuk meg, akkor hiába próbálunk eligazodni ebben a világban. Ha elfogadjuk, amit ma nagyon sokan népszerűsítenek és vallanak, hogy végül is az az igazság, amit valaki annak tart, vagy ami mellett sokan teszik le a voksukat, akkor tulajdonképpen alaptalanná válik az életünk. Akkor, ha valaki mást mond nekünk, akkor azt fogjuk jónak látni, s ha egy harmadikkal találkozunk, akkor ő győz meg arról, hogy mi a jó.  

       Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogyha ez valóban úgy lenne, ahogy ezt sokszor halljuk, hogy végül is az igazság képlékeny valami, és ez így is helyes, akkor a mi világunknak ezzel a mentalitással szellemiekben, lelkiekben is fejlődő világnak kellene lennie. De nem az.  

       Azt látjuk, hogy az ember szabadságát egyre jobban hangsúlyozva - abban a kultúrában, amiben élünk -, mozgásterünk sok tekintetben egyre szűkebb lesz. Egyre több minden kötözi az életünket, befolyásolja a döntéseinket, sokszor negatív módon. Mi az igazság?  

       A Szentírás arról beszél, hogy létezik olyan, hogy valódi, objektív, a kívülálló okoktól vagy körülményektől független igazság, de ezt nem emberek birtokolják.  

       A keresztyénekkel kapcsolatosan elhangzik időnként kritikaként, hogy "Azt gondoljátok, hogy nálatok van az igazság, és ti vagytok a birtokosai. Hogy lehettek ilyen beképzeltek és fennhéjázóak." - mondják némelyek.  

       Szögezzük le gyorsan, hogy az igazság nem nálunk és nem másoknál van. Ha igazságról beszélünk, akkor nem elvekről van szó: arról, hogy az én véleményem helytálló-e, vagy a másiké. Hanem, ha a Szentírás szerinti igazságról ejtünk szót, akkor Isten egyik alapvető tulajdonságáról beszélünk, ami sokféleképpen nyilvánul meg ebben a világban. Ugyanis Ő szent és igaz Isten. Ezért, amit Ő jelent ki, és mond jónak, az szent és igaz ebben a világban is.  

       A keresztyén ember számára az igazság nem annak a kérdése, hogy ki mit mond az adott kérdésről. Meghallgatja nyilván, hiszen az ige is mondja: ebben a világban élünk. Azonban nem ez dönti el a keresztyén ember viszonyulását. Hanem, és itt szeretnék utalni Jézusnak egy nagyon-nagyon fontos mondatára, amit a tanítványoknak mond: "Én vagyok az út, az igazság és az élet." Amikor erre gondol a keresztyén, és ennek igazságára, akkor érti meg, hogy az igazság Jézusban, Jézus által ismerhető fel a számára, számunkra.  

       Mit jelent ez a gyakorlatban? Ez azt jelenti, hogy aki keresztyén, az nem bizonyos viselkedés-kódex szerint él. Nyilván vannak felismerései az életre nézve, viselkedési szabályok, amiket az ember betart, például, hogy bizonyos helyekre öltönyben illik menni, máshova esetleg más öltözetben. De nem ez a lényeg. Alapvető életdöntéseket nem elsősorban a társadalom elvárása alapján hoz. Látja, hogy a társadalom tévedhet. Sőt sokszor téved is. Tapasztalja, hogy magukat nagyon bölcsnek gondoló és beállító emberek időnként hihetetlen nagy hibákat követnek el. Ezért az életét elsősorban nem ilyenekhez szabja.  

       Az elején szóltunk arról, hogy Isten Jézus Krisztus által jelenti ki magát az embernek. Az írott igén, a Jézussal való Szentlélek általi találkozáson, a hirdetett igén keresztül. Azonban a kijelentéssel való találkozás nem feltétlenül jelenti azt, hogy valakinek az élete gyümölcsöt termő lesz - ahogy erről Jézus beszél. Azt mondja Jézus következő lépésként, hogy azok, akik az enyéim, azok befogadták azt az igét, amit tőled kaptam, és továbbadtam nekik. Nemcsak meghallgatták, hanem a sajátjukká tették. Elfogadták mint számukra is érvényes igazságot. Elfogadták, mint olyan mértéket, amihez a saját életüket, és a körülöttük lévő világot is mérik.  

       Hadd fogalmazzuk meg most így a kérdést az ige alapján, hogy vajon ez így igaz-e a mi életünk minden területére nézve is? Isten szava, amit Ő mond nekem, az az első és legfőbb mérték, amihez mérem magam? Mérték a családi életemben, mérték a más emberekhez való viszonyulásomban, a munkámban, a döntéseimben, abban, hogy mit válasszak, és mit ne válasszak? Mérték abban, hogy kit válasszak, és kit ne válasszak? Mérték a kapcsolataimban stb.? Vajon igaz-e ez rám, ránk?      

       Én azt tapasztalom, hogy sok olyan hívő ember van ebben a mai világban, aki bizonyos dolgokat megértett. Isten kijelentésének bizonyos részeit felismerte az Ő kegyelméből. De ebből semmi nem látszik az életében. Ez a világ igencsak másképpen nézne ki, ha mi keresztyének nem csak hallanánk olyan sokszor Isten üzenetét, de valóban befogadnánk azt sokkal többször, mint amennyiszer tesszük. Hogyha valóban elkezdhetne munkálkodni az az életünkben, amit Isten olyan nagy szeretettel mutat meg nekünk. Mert miért jelent ki magáról Isten bizonyos dolgokat? Nem azért, hogy a tudásunkat csiszolja. Nem azért, hogy a teológiai ismereteinket mélyítse. Ezek mind fontosak lehetnek. Hanem mindenki előtt azért, hogy az életünket egyre alkalmasabbá tegye arra, hogy megéljük, hogy ebben a világban élünk, de nem vagyunk ebből a világból valók. Itt élünk olyan emberek között, akiknek semmit nem jelent az, hogy Isten mit mond, mi pedig egyre inkább tanuljunk meg kapcsolódni az Úrhoz. Ezt jelenti, hogy nem a világból valók vagyunk. Megtanulunk Isten igéjére hagyatkozni, azt megérteni, és így egyre inkább megtanuljuk azt be is fogadni.  

       A befogadás Istennel való kapcsolatunknak az a része, amiben nagyon-nagyon nagy felelősségünk van nekünk is. Mennyei Atyánk kegyelme az, hogy mikor és hogyan szólít meg valakit. Ezt nem lehet kikényszeríteni, kiprovokálni. Kérni lehet, várni lehet, de Istenen múlik. Ha végre hallhatóan szól, utat mutat, akkor azt azért teszi, hogy kövessük azt a nekünk kijelölt utat.  

       Hányfajta tévelygésben, erőtlenségben élünk, pedig nem kellene így lennie. Isten utat mutat, és én azt mondom: Uram, nekem ez az út nem tetszik. Mutassál valami másfélét! Uram, én szeretnék kicsit másképpen élni, mert nekem ez a rám szabott annyira szögletesnek tűnik. A világ annyifajta lehetőséget kínál, és ezt gondoljuk sokszor keresztyénként is. Lehet, hogy nem látható, mégis sok apróbb vagy nagyobb engedetlenség visszatart attól, hogy valóban Jézus után járjunk azon az úton, amin Ő vezet egyetlen vezetőként.  

       Nagyon szorosan összefügg, amit Jézus ezzel kapcsolatban jelez, hogy befogadták, igaznak ismerték el, amit mondtam, és megtartották. Befogadták, meghallgatták és felismerték róla, hogy az nem egy az igazságok közül, hanem ez az Igazság, utána pedig elkezdték cselekedetekbe átültetni mindazt, amit a Vezető mondott nekik.  

       Itt megint csak tegyük fel a kérdést, hogy hogyan lehet átültetni cselekedetekbe, az életünk gyakorlatába azt, amit Isten megértet velünk igaz dologként, igaz döntésként? Úgy gondolom, hogy mindannyian keresztyénekként küzdünk ezzel. Ahogy Pál mondja: sokszor értjük és tudjuk a jót, de nem tudjuk cselekedni. Mert éppen hogy azt érezzük, hogy nincs hozzá erőnk.  

       A Szentírás arról beszél, hogyha valaki valóban Istennek engedelmeskedik, és az Ő küldésében jár, az Ő általa adott feladatokat tartja elsőszámúnak az életében, és igyekszik azokat betölteni, akkor Isten ehhez erőt és vezetést is ad. Nem arról van szó, hogy Isten elmond nekünk nagy és igaz dolgokat, és utána azt mi valahogy meg kell hogy valósítsuk. Ebbe belefáradunk előbb-utóbb, és felismerjük, hogy ez nekünk tényleg nem megy. Arról van szó, hogy Isten megmutatja azt a speciális utat, amin Ő vezetni szeretne, és vezetni fog, ha engedjük neki.  

       Ez nem egyszerű és könnyű - erről is beszél Jézus. A világ nem szereti az övéit, mint ahogy Őt sem szerette. Nem a világból valók azok, akik a Krisztuséi, mint ahogy Ő sem volt a világból való.  

       Fel kell tennie az embernek magában újra és újra azt a kérdést, hogy mi az igazán fontos az életemben? Az, hogy sokan azt mondják, hogy milyen kedves, aranyos, jólelkű, a fiatalabbak pedig, hogy jó fej ez az ember, vagy pedig az, hogy valóban az az igazság határozza-e meg az életemet, amire nem fogom öt év múlva azt mondani: a csudába, nagyot tévedtem, vagy igen rossz úton jártam. Az a lényeg, hogy pillanatnyilag a saját kedvteléseim szerint folyjék az életem - lehet így is élni. Vagy pedig azt mondom: Uram, én nem értem azokat a távlatokat talán, amiket te nyitsz fel előttem, de mégis hajlandó vagyok ezek szerint gondolkodni.  

       Legyünk őszinték! Isten nem mindenre ad nekünk magyarázatot és választ, amit megkérdezünk tőle. Van olyan, amikor Ő mutat nekünk egy utat, és nekünk hitből kell megtenni azt az első lépést és a továbbiakat, amik ezen az úton elindítanak és visznek bennünket. Hitben járni azt jelenti, hogy nem a saját gondolataimat tartom abszolút mérvadónak, hanem Isten gondolatait. Hitben járni azt jelenti, hogy Jézust követem minden áron, minden dologban.  

       Egészen szomorú hallani - most a napokban ez valahogy rám terhelődött -, ahogy szemrebbenés nélkül tudunk állítani teljesen hamis dolgokat, amikről adott esetben mi is tudjuk, hogy nem igazak. Ez érvényes például politikai, világpolitikai szinten is. Érvényes az ember saját életében, kicsi és közepes szintű kapcsolataiban, tehát közvetlen és társadalmi téren egyaránt. Meg vagyunk arról győződve, hogy az igazságot az határozza meg, az a mércéje, hogy nekünk mi a jó, számunkra mi az elfogadható. Az én életemben ez az igaz, ám a te életedben ugyanezt már hamisként ítélem meg, mert más mérce alá esünk. Ilyen nincs. Pontosabban van, de nem Isten elgondolása szerint való.  

       Amikor azt mondom, hogy én vagyok az igazság mércéje a te számodra is, és én megmondom neked, hogy az életedre nézve mi a helyes és jó, ez mindig azzal a veszéllyel jár, hogy nem az Úr Jézus szavára figyelek. Én tudom, én mondom meg, én döntöm el, és már nem te mondod meg, te döntöd el, nem alázom meg magam, hanem az énem nő egyre nagyobbra.  

       A keresztyén embereket a világ ellenállása sokszor abba az irányba taszítja, hogy megmutassák, megmutassuk, hogy azért velünk sem lehet bármit megtenni. Mi is fel tudjuk emelni a hangunkat. Mi is tudjuk érvényesíteni a jogainkat. Ha Jézus életét nézzük, akkor azt kell mondanunk: az Ő általa végigjárt út nagyon nehéz, de az alázat útja volt. Nem a megalázkodásé, hanem az alázaté. Ami a szenvedések ellenére, vagy talán éppen azok által mérhetetlen gyümölcsöket termett, amiknek az élvezői, jótéteményének birtokosai vagy megajándékozottjai mi magunk is vagyunk, illetve lehetünk.  

       A mi életünkre nézve is Jézus példája a mérvadó. Vagy olyan döntéseket hozok, amik rövid távon elérik azt az életemben, amit eltervezek, de hosszú távon nem válnak be, vagy pedig azt mondom: Uram, én arra vagyok kíváncsi, amit te jelentesz ki nekem magadról, és én ezt elfogadom. Ha megértettem, és Szentlelked világossá tette előttem, hogy ez tőled jön, akkor én - bármi is az ára - át akarom ültetni a gyakorlatba. Segíts ebben, Uram!  

       Olyan jó lenne, ha Istennek a vezetése valóban azt munkálhatná az életünkben, hogy ebben az istentelen világban egyre világosabb legyen legalább a környezetünkben az az igazság, aki Jézus Krisztus. Nem csak a szavaink, de az életünk igaz döntései által is, amik rá mutathatnak. Engedjük, hogy Isten újra meg újra megvizsgálja az életünket, mert Ő az, aki igazán megtisztíthat, erőssé tehet arra, hogy valóban el ne vesszünk, mint ahogy Jézus mondja, hogy mindannyian megmaradtak, akiket nekem adtál, és csak a kárhozat fia veszett el. Hiszen akiket elhív, azokat Ő meg is szenteli, meg is igazítja, és meg is tartja. Engedjük, kérjük ezt Tőle!

Forrás: refpasaret.hu

Wass Albert: Ha jön az ősz

Ha majd az ősz, 

összegyűjt minden bánatot, s vele 

a lelkemet behinti csendesen: 

eljössz-e vigasztalni, kedvesem?     

Eljössz-e akkor simogató szóval, 

mikor a lelkem többé nem nevet, 

s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget, 

hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket, 

amiket egyszer én mondtam neked?     

Ha akkor eljössz: 

áld`ni fogom a lábaid nyomát, 

s áldott legyen a rózsaszínű út, 

az út, melyen menni fogsz tovább, 

áldott legyen a szív, mely erre kerget, 

s áldott legyen, áldott legyen a lelked, 

legyen a boldog álmok temploma.     

Hanem azért 

áldani foglak téged akkor is, 

ha nem gondolnál rám többet soha.

Tamás-Tarr Melinda: Hontalan

Mikor valaki mondja: 

"Szerencsés vagy, 

két hazád van!" - 

nem is tudja, 

mennyire bánt 

ezen megállapítása...   

Két haza! 

Bár ezt mondhatnám! 

De nem így van - 

s gyötör a hontalanság.   

Igaz, kettős az én jogállapotom: 

magyar s olasz állampolgár vagyok... 

De Magyarország már csak 

külföldinek tart engemet, 

s itt ezen a félszigeten 

még nem vagyok olasz egyed.   

Két haza!... 

De groteszk egy helyzet! 

Valójában nem vagyok 

más csak gyökértelen ember: 

Nem tartozom már 

a magyarok földjéhez, - 

s új hazámban 

Itáliában 

nem eresztettem gyökeret...

Dévényi Erika: Mosoly az arcodon.....

Szeretném látni a mosolyt az arcodon, 

Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon: 

Szeretném látni a boldog szemeket, 

Amelyekből más is erőt meríthet.  

Szeretném hallani a boldog nevetést, 

Amely mindig őszinte és békés. 

Hallani, ahogy a jót dicséri szád, 

S nem az elégedetlenség nehezedik rád.  

Szeretném érezni, hogy békés a világod, 

Hogy hiteddel a rosszat leigázod. 

Felülkerekedsz a súlyos bánaton, 

Hisz Isten veled van minden utadon.  

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol, 

Ha válaszút előtt botladozol. 

Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja, 

Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.  

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak, 

De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak. 

S ehhez legyen az a hely a templomod, 

Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.  

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne, 

Ha minden gondod Isten elé lenne letéve. 

Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna, 

A fénysugár lelkedig hatolhatna.  

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék, 

A bánatodban is szívesen osztoznék. 

Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek, 

Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.  

Szeretném, akár a könnyeid árán is, 

Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít. 

Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet, 

De a követ neked kell a földről felemelned.