2013. december 16., hétfő

Rónay György: Verebek










Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
      volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
„No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
      a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
      s gyanakodva
      kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet –
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) –
tollát borzolta, mintha fázna,
      majd hirtelen
      rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag,
oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
      leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
      lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
      s eszeveszett
iramban visszamenekedett
      a fára;
      onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
      elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva,
      félve a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács!
      Micsoda lárma!
Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
      s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
      szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
      Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
      A balkonon a hó
      tele van millió
      pirinyó
      szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
      a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe, mert van elég,
      s lehet
mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.

Szentmártoni János: A vers előtt



A papír, mint a köd:
átláthatatlan.
Belerajzolom a várost,
legyen hol laknom,
és rohanó embereket
írok minden utcasarokra.
Kitalálom az életem,
hogy legyen múltam,
és némi jövőképem.
A jelenről hallgatok
- élem amíg élhetem.
Néha mintha hegycsúcson
állnék, rálátnék a völgyre,
és sasmadarak szárnyának
léglökéseit érezném
ködbe szúrt arcomon.

Bede Anna: Nem megyek sétálni


A fákra most is hó tapad,
A szél hívó dalait zengi,
De a havas fenyők alatt
Már nem jön értem senki.

Végigjártam egy életet,
Már nem csábít el bármi,
Már nem hallgatok senki másra,
Múltból jövő csaló hívásra
Már nem megyek sétálni.

Kristályvirágfák csengnek,
A lombjuk már nem él.
A rügyek betemetve.
A szárnak nincsen nedve.
Halálos ez a tél.

2013. december 6., péntek

Illyés Gyula: Téli éj


Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz ujra minden, mint e világban volt.
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, nyikorog, muzsikál,
ahogy a favágók elcsoszognak sorra... Lent a puszta kutnál
szomjas ökrök bőgnek ... nyújtva s panaszosan ... mint e világban volt.

Mint e világban volt, úgy lesz ujra minden ... zsong a téli reggel,
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,
söpörget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. -
Alszol, de beleng már álmodba is a tej édeskés párája.

Igy lesz ujra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent ujra,
páros drótja közt a megtisztitott lámpát ... a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.
Ó, reggeli csodák! mintha minden ujra kezdődne! ... Emlékezz! -
Tisztán, megújulva
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől -
Ez lesz a másvilág ... nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan
elváltunk, nevetve füzzük egymás nyaka köré karjainkat -
Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.

Az édes, a könnyü, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,
mivel hajdan ujra s ujra hitegetett: sohase lesz vége -
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába
dőlve nevetgélve tekingetsz a téli derüs szép vidékre!

A gyönyörű völgybe! s integetsz ha néha ismerősök jönnek küzközdve a hóba
S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig
Idegenben!
ifju könnyeidet, férfi vergődésed ... a jajt, a hajh-t, a négy sírt,
melyeknél zokogva
nyögtél s átkozódtál ... elfeleded mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz ujra minden!

S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik
éjét, mikor zengve-búgva
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva
kiáltottál volna, már az ég felé is! - s szenvedtél csak némán, asztalra borúlva
mint kedves karokba,
hogy se földön, se égen, nem lelted helyedet, sehol e világba...

Reményik Sándor: Heten










Egy bükki kirándulás emlékére
Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak - s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.

Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt - nem volt több óhaja.

Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, -
De más az útja hét magyar hajónak.

Reményik Sándor: A haldokló tücsök








Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, -
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.

Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.

Isten veled lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

2013. november 24., vasárnap

Bella István: A hiány hét napja



Ma még tegnap van, ma még itt vagy,
holnap ma lesz, még el se mentél,
harmadnap: mért ment el, ha itthagy,
a negyedik nap eleven tél,
az ötödik késekben ázik,
a hatodik jég, de mintha égne,
hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik.

És: itt van, itt van! Földön. Égen.

Beney Zsuzsa




A ködben eltűnik a kert, az ég.
Pedig vannak. Nem ilyen lesz a másik
világ is?


2013. november 23., szombat

2013. november 21., csütörtök

Ágai Ágnes: Ennyi




Az életed, ha úgy tetszik, leélted,
nem öltek meg sem bombák, sem keretlegények.

Nem vetettek soha börtönpince mélybe,
Bátran tudtál nézni mindenki szemébe.

Nem kényszeríthettek hamis vallomásra,
Bűnöd nem volt, így nem is kenhetted másra.

Választottál eszmét, csillagot magadnak,
Nem olyat, mit mások melledre varratnak,

Hanem szívből jövőt és igaznak látszót,
Hű maradtál hozzá, nem váltottál zászlót.

A viharos század végigzúgott rajtad,
Sorsod ritkán fordult úgy, ahogy akartad,

De mindig futotta hitre, emberségre,
Szép, okos szavakra, végső menedékre.

Az életedet, ha úgy tetszik, leélted,
Kevesebb év jutott, mint ahogy remélted,

De ha van öröklét, örökké szeretlek,
Nem a puszta földbe, magamba temetlek.

Pardi Anna: Ifjúság




Az élet nem ismer előkészületeket:
hirtelen érzed meg a halál
nyers víz szagát,
és hirtelen
a parti fűzek békéjét.

És hirtelen érzed meg
egy közömbös szerdai vagy csütörtöki napon:
bárhogy is kapkodsz,
elmúlt fiatalságod,

s az égretörő fák ágai mögött
egyre komorabb és nyugtalanítóbb szinekkel
sötétlik
a kikerülhetetlen dolgok háttere.

2013. november 13., szerda

Kasza Marton Lajos: Van nálam valamid









Van nálam valamid, ami csak te vagy.
Van nálam valamid, ami mindennél többet ér,
ami szent, amitől buzogni kezd a szívben a vér,
amiben nem buzdítható hazugságra a szó.
Van nálam valamid, ami soha el nem lopható,
amely örök a hangodban,
amelyben az életed s az álmod van.

Van nálam valamid, amit őrzök, amit féltek,
amit magamba falazva védek,
de mégis kitárlak a fénynek, a szélnek:
vigyenek, lássanak és telítődjön veled a nap—
mondják el, meséljenek, milyen a szemed, a hajad,
hangodból miként rögződnek zenébe a szavak...
És köszöntsenek, mert szerelmesek
egymás csókjába oly átható tüzet őrzök tőled,
amivel világgá oldod örömét a boldog szeretőknek.

Életút magasán lépkedsz, figyelik a lépted,
dobbanó szívek ütemében, mint húrból a hang, kicseng az élet.
Osztoznak kincseden az éhezők, a szomjazók--
szentül hisznek, hiszik a megtalálható jót:
szíved örömében a hihető valót.
Suhanok melletted. Úton és útfélen
követ rendíthetetlen énem,
mert van valamim, ami a kincsed,
amit magamban néked őrzök,
de felmutatlak a szív, a lélek keresőknek,
újra és újra a vágtázó, örök időnek,
hogy megtaláljak még minden őrizhetőt tőled.
Ó, kedvesem, viszlek már, viszlek hét-zárú
ünnepek közé, élő emlékeztetőnek...

Boda Magdolna: (azt mondtad)



Azt mondtad
csak egy szűk csiga-
lépcső vezet föl,
de nem mondtad hová,
és azt se, hogy
minden lépés után
kihull az a lépcsőfok, 
amiről elléptem,
nem mondtad,
hogy a visszaút
nincs is.  

Beney Zsuzsa: A csend





Még hallatszott a csend. Még milliónyi
szárny és fűrezzenés, a levegő
kristályai egymáson-zizegése
alvók lélegzete, az álmodók

úszó szárnyalása vagy zuhanása.
Az éjszaka bársonysötét zenéje,
süllyedése a porhanyós anyagba
magába fogadni a hangokat.

Csak a haldokló test elhallgatása
némítja el végleg a dermedő világot.
Nem a befagyott tenger – ő, aki
nem mondhatja ki többé a szót: tenger vagy Isten.

Sárhelyi Erika: Az én csendem



Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.      

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,        
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.