2014. február 8., szombat

Zdravko Kiszjov: Nézőpontok




Ismertem egy
olyan rossz, olyan szörnyű embert,
hogy a feléje
dobott kő is
váratlanul madárrá változott,
hogy ne kelljen összeütköznie          
vele.    
                                     
De azok, akik nem ismerték,
lelkesen kiáltottak:
“Milyen jó,
milyen nagyszerű ember!
Még a kő is
madárrá változik,
nehogy megüsse.”

/ Dabi István ford./

Bella István: Esik a hó


Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre,
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Almási Gábor: Alázat

Félreértések egyvelege, mondod,
Szerintem alázat, és megaláztatás.

Alázatot kellett tanulnom ott,
Hol Istent reméltem.

És Isten ott volt.

Ő tanított alázatra.

De gyakran megbuktam.
Alázat helyett dühöt tanultam,
És haragot.

Most itt vagyok,
Fáradtnak, és gyengébbnek
érzem magam,

Pedig erősebb vagyok!

Imre Flóra: Az arcod, a kezed




Az élet fut el így a félhomályban,
az arcod egy percre felragyog,
égmély a két szemed,
                    iránytalan zuhan tér és idő,                   
te tartod, ha tartod
valami pályán a lelkemet.

Ana Blandiana: Esőbűvölő









Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissitő esőt és a végnélküli
elálmositó kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszédüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
“ A legszebb asszony én vagyok”.      
Illetlenség, s talán nem is igaz.  
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
“A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
Es fenylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
Es kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot.
Ilyen esőben villamcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.

Oláh András: visszhang

széthajtogatva a semmit
a felhőket kisimítva
önnön héttornyodba zárva
visongsz valahol a parton
zsarol a közömbös homok
s egy távoli elmosódott arc...                          
barátságtalanul szisszen a szó
visszhanggá zsongul a távol
lábak a porban csupasz női lábak
színek fehérlenek sivatagi szélben
s éget a kérdés: vajon Krisztus     
ott fönn álmodik-e rólad

Jánosházy György: Álarcban









Hommage a Ensor

Álarcot hordunk kis gyerekkorunktól,
álarcban megyünk át az életen:
mögötte rejlik a düh és az undor,                      
a pimasz gőg és sanda félelem,
                                               
mögötte van a gyávaság, a szégyen,
sok nemtelen, gyarló vágy és mesés
hazugságok névtelenek nevében,
a bosszúvágy és aljas cselvetés.

Álarc fedi a lelkünk és az arcunk,
azt, amit tettünk, és amit akartunk,
azt, ami bennünk hitvány és hamis.

Már hozzánk nőtt az álarc, oly erősen,
hogy le nem mossa rólunk az eső sem,
magunkkal visszük még a sírba is.

Wislawa Szymborska: Őseink rövid élete

Nem sokan érték meg a harmincadik évet.
Az öregség a kövek meg a fák előjoga volt.
A gyermekkor annyi ideig tartott, ameddig a farkasok kicsik voltak.
Sietni kellett, igyekezni az élettel,
mielőtt lenyugszik a nap,
mielőtt leesik az első hó.

Tizenhárom évesek szültek,
négyévesek kutatták a madárfészkeket a nádasban,
húszévesek vadászatokat vezettek -
szinte még nem is voltak, már nincsenek.
A végtelenek végei gyorsan összenőttek.
A boszorkányok átkokat morzsoltak
ifjúságunk összes fogával.
Az apa szeme előtt nőtt férfivá a fiú.
A nagyapa szemgödre előtt született az unoka.

Egyébként nem is számolták az éveket.
A hálókat, lábasokat, kunyhókat, fejszéket számolták.
Az ég bármely csillaga számára oly bőkezű idő
majdnem üres kezét nyújtotta nekik
és gyorsan visszarántotta, mintha sajnálta volna tőlük.
Még egy lépés, még kettő,
a csillogó folyómentén, ami a sötétből jön elő
és a sötétbe vész.

Egy pillanat vesztegetni való idő sem volt,
sem elhalasztható kérdés és későbbi megnyilatkozás,
amennyiben nem élték át túl korán.
A bölcsesség nem várhatott az ősz hajra.
Világosan kellett látnia, mielőtt világosság lett volna
és minden hangot meghallania, mielőtt szétterjedt volna.

Jó és rossz...
keveset tudtak róla, de mindent,
amikor a rossz győzedelmeskedik, a jó elrejtőzik,
amikor a jó feltárulkozik, a rossz a rejtekhelyén vár.
Se ezt, se azt nem lehet sem leküzdeni,
sem eltávolítani oly messzire, ahonnan nincs már visszaút.
Ezért, ha öröm, mindig nyugtalansággal vegyes,
ha kétségbeesés, sohasem halk remény nélküli.
Az élet, legyen bár hosszú, mindig rövid lesz.
Túl rövid, hogy bármit is hozzátehessünk.

/ Dabi István ford./

2014. február 2., vasárnap

Ágai Ágnes: Tánc



Táncold el a szépség és a fájdalom himnuszát,
a győzelem és a megvetés piruettjét.
Mozdulataidban a feloldott kövületek zokognak.
Karod átnyúl a világ rútsága fölött,
Ujjaidban tárt sóvárgás,
Talpad alól felszökken a vágy,
faágról faágra repdesel.
Ha leomlasz, bezúz a gravitáció.

Dezső Márton: Lát az ember

Lát az ember. Látja magát
mikor a dolgokra tekint,
nevet ad és felmondja
hozzárendelés szerint.

Máshogy beszélnek a kutyák,
de nyelve van a szélnek,
és néma kavicsokban is
felsírnak a repedések.

Egyedül csak mi tartjuk
szavainkat ilyen nagyra,
milyen fülledt is a csend
mindenektől elhagyatva!

Lát az ember. Talán tudja                    
egyszer ő is megvakul,
sötét lesz és sorolja
bűneit számolatlanul.

Kassák Lajos: Téveteg sorok

Madár, ha zeng a fán, rád gondolok, kedvesem
ki hiába keltél útra, hogy elfeledj
nyitott kapud előtt tán épp most dalolod
hogy szeretsz engem és én is szeretlek téged.

Aztán az éjszaka, hogy csendben betakar
boldogtalan ügetsz tovább a holdfényben
tested szép vonalai átszövik a tájat
és szólítanak, hogy elvarázsolják szívem.

Egy vérpiros rózsa szirmait hullatja ránk
a múltból – vissza ne nézz, ó, vissza ne nézz
a völgyben lent, ahol ajkaid csókoltam
szerelmünk ligete ejti már virágait.

Kassák Lajos: Lefekvés előtt

Kint ülök a folyó partján, nádbottal a kezemben
és várom, hogy hal akadjon a horogra.
Este van. A csónakosok már hazafelé csurognak
az enyhe, zöld hullámokon. Még néhány röpke perc
s az erdő sűrűjéből sárgán és fénylő taréjjal
mint egy indiai isten, felszáll a júliusi telihold.
Én ekkor békés lélekkel és tiszta szívvel
hanyattfekszem a fűbe s a Kedvest idézem
ki messze innen, a városban él s ilyenkor
fehér párnái között alszik szelíden és ajkaim
érintésével kerek, mezítelen vállain.

Kassák Lajos: A hajnal fénytöréseiben

Bármerre tekintek, mindenütt Téged látlak
öt percenként s olykor egy percenként fölriadsz bennem.
Nem örülhetek többé nevetésed szelíd fodrainak
nem önthetem aranyszín teámat a csészébe
melyen remegő kezeid nyoma sötétlik.

Szobám négy falára négyszeresen vetíted föl árnyad
s óh, a gyereket is az öledben tartod, akit
anélkül, hogy megszültél volna, rég eltemettünk
elkótyavetyéltük vágyainkat és győzelmeinket
s mindentől búcsúzván mondtuk: kezdjük újra.

Ha emlékezni tudnál, most emlékeztetnélek
az udvarra, ahol utoljára táncoltunk
s aztán, mint idegen asszony, a harmatos estében
egyedül álltál a virágzó barackfa alatt
neved kiáltották s Te elindultál, hogy pihenni térj.

A földbe ágyaztak, Kedvesem, mint a halottat
mégis itt maradtál s majdnem mezítelenül élsz
a hajnal fénytöréseiben s a családi arcképeken
s ahogy az éjszaka falai leomlanak, látom
se szomorúak, se vígak arcod vonásai.

Kassák Lajos: Harc a szavakkal

Beszélek, beszélek és hallom, hogy szavaimnak semmi értelme.
Úgy szállnak föl, mint gyerekkoromban, ha köveket hajigáltam
kényszerűségből mozdulnak és visszahullnak még mélyebbre mint ahonnan elindultak.
Nincs érdemes szava a fájdalomnak és az örömet sem tudják kifejezni, szegények.
Hallottátok-e már az ócska gramofonlemezt, amely ott üget a bérkaszárnyák udvarán körbe-körbe az éles acéltű alatt? Kacag és nyerít, mint az eszelős s ha sebet kap akkor úgy szól, hogy szinte megvérzi az emberi füleket.
És hallottátok-e az embert, aki ott gubbaszt üvöltő gépe előtt
magárahagyatottan áll az udvar fenekén, kinyújtja a karját, és néha azt mondja:
Adjatok valamit a szerencsétlennek, jó emberek, adjatok!
Ki érzi a sebeket a koldus rongyai alatt és ki érti a veszendők segélykiáltását?

Költő vagyok, tudjátok, a szavak mestere
s a legutolsó azok között, akik semmire sem használhatják mesterségüket.
Szobáim falain át is hallom a veszett gramofon dallamait
táncra ingerelnek vagy fájdalommal gyötrik szívemet.
Magamba fordulok most, kedvesem és tehetetlenül nyöszörgöm:
oh, csak egyszer mondhatnám ki, hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.

2014. január 25., szombat

Sík Sándor: Te Deum


Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!