2014. február 28., péntek

Tóth Árpád: Esti könnyek

Lehúnytam a szemem s jaj, az ő arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán
S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán
S úgy jajdúlt el szivemben vérző, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még
Távol babája mellett s csókolná vállát forrón...

S egyszerre felzokogtam és lüktető fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben
S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szeliden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen...
Hiába... s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve
S imádkoztak... s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyű kín...

Éjfél lett lassan... s lomhán nyúltam egy szivarért én
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülődtem s úgy nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon...

Bella István: Válasz nélkül

Milyenek, mondd, a földi itatósok,
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?
S az erecskék, hol tested fölszívódott?
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?
Elszelídültél, s most azért nem haragszol,          
csak fekszel némán a föld alatti vackon,
ami megilletett
negyven évre, megmerevíted állad,
fogat, körmöt növesztesz és szakállat,
véded, mi még tied?!

Apám, most újra, újra hozzád szólok,
rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,
a szeretet bennem mindig szabódott,
s mire meglelted, rögvest elfutott.
Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,
mint vállalni a dalban szertefoszlást,
ami rámméretett,
tudva, míg más éltét szabadon éli,
nekem ez jutott, kínlódni és megélni
költészetemet.

Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,
ki olyan messze lenne innen, mint én,
az üres ég üres bölcsője ringat.
Magam vagyok és magányt nemz magányom,
én tapogatom domboruló halálom,
növök, terhesedek.
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,
megszülni nem lehet.

Az erecskék, a földi itatósok
fölszívták tested, mint itt ez a papír
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,
kicsapódott e szálkás tiszta kín.
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,
hiszen nem is veled
beszélek én szüntelenül magamban,
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam
azt is, mit nem lehet.

Én nem tudok belenyugodni többé,
hogy örök tiltás legyen életem,
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké
mellkaspáncél és vasborda legyen,
a boldogságot akarom kitakartan
dobogni, messzeföldre halljam,
mint ver külön szívem
a bordátalan, csupaszív világban,
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,
verjen hűségesen.

S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,
megeteti s megmosdatja szívem.
Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,
kitakart szívembe belevizel.
Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?
Vagy csak magány, ami közösségé lesz,
és szüli a magányt?
Vagy az sem több még „emberárulásnál”,
s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,
ember s ember gyanánt?

Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz
– huszonnégy éven át bújtattalak –,
te néptanító, te szívalatti munkás,
illegális száj, szem és gondolat,
mert rám a levegő is úgy nehezedik,
mint csontodra a halál, én érzem terheit,
akármilyen súlytalan.
Lélegezhetem, már ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
nem érzem jól magam!

Hát válaszolj, számra nehezülő
sejtéseimben érd tetten a tolvajt!
Válaszd szét, a szívben settenkedő
s az odakünn ólálkodó idegbajt!
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
habár nem éhezem.

Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő
futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?
Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt
húzod magadra, hiába-fedezékül?
Rézgombjaid, a csattos csillagok
elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,
úgy világít szíved.
Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,
kifosztva is, higgyek oly szerelemben,
mi nem jut itt senkinek?

Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!
Halott még-halandón úgysem segít,
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban
mutogatná a maga törvényeit.
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,
ha az ész habozik,
mondjam a jót, a többi nem a dolgom,
nekem elég, ha kisajgom és kimondom,
mire a csönd tanít.

Oláh András: lakhatatlan emlékek

 lehörpintetted rólam a hűtlen álmokat
a párolgó tea illatát
az átvirrasztott éjszakákat

ott állsz kinőtt pulóveredben

nincs már több tárcsahang:
a voltvonal néma

s magadnak is hazudsz ha elhiszed
hogy az idő kerekei alól
még ki lehet cibálni a halálra gázolt múltat

Ady András: Remény



Mint célt vétett üzenet
Kereslek...

Mint hajnal mélyén felzavart gémek,
- időbe vájt, kifakult emlékek -
Ha félelmek sorfala közt,
Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,
Hosszúszárnyú rémek,
Lassú táncba kezd, meglel
A vérszínű reggel - felkarol, felkap -
Tán hamvaim fölé emel.

... néha másban, tükröződve
Néha rádtalálva.

Mezey Katalin: Aki most észrevétlenül

Milyen boldogtalan voltam
ebben a városban!
Nem merek a házak közé belépni,
félek, hogy megint foglyul ejtenek.
A szélén megyek a vasút felé,
mint a tolvaj, aki szeretne
a zsákmánnyal elosonni.
Pedig már nem ismer az iskola,
nem tanítványaim
az utakon futkosó gyerekek,
nem én állok szorongva
az esti ablakokban,
és nem én csókolódzom
a parkban, a padon,
boldogtalanul nem én figyelem
a fájdalom kék neonbetűit
az áruház fölött.

Milyen könnyű most
ilyen üres szívvel,
ilyen szánakozón
nézni végig az évek fasorán,
s váratlanul leülni
a terebélyessé lett törzsek alá,
a nyárfapelyhes szélbe:
Felhajtani az idő
egyik rétegét a másik után,
mint egy múzeumi, sokrétű
szoknyát.

Múlt város cinkosa,
úgy szenvedni nem tud,
aki nem fiatal,
aki észrevétlenül
és lopva visszales
arra, amit csak ő lát.
Pedig vonatra váró,
sötét ruhás utazók között
maga is
virágcsokrot szorító,
csomagos idegen.

Beke Sándor: Az utolsó fénykép











Éreztem,
ez lesz az utolsó találkozásunk,
ezért nagyanyámmal együtt
a csűr elé állítottam,
hogy lefényképezzem, nagyapámat.
Kezébe nyomtam egy üveget,
hogy vérbeli székelyként
szalutáljon az utókornak borosüveggel.
Későn vettem észre:
a borosüveg helyett
borvizet adtam a kezébe.
„Perla Harghitei” — hirdette a címke —,
magyarán „Hargita gyöngye”.

2014. február 27., csütörtök

Reviczky Gyula



"Áldott, ki a könnyet letörli
S megért egy szerető szivet."

Szofoklisz Lazarov: Ez én vagyok



Dallam nélküli ének
magány nélküli hiány
fény és gyengédség önmaga világában,     
ez én vagyok.

 / Dabi István ford./

Tornai József: Balatoni elégia

És nem lesz több arany-robbanás
                                                a teraszon reggel,
     sárga ringló-szőnyeg
                                   az ablakod alatt,
     sárgarigó-nyár
a tó fölött, és nevető fogaid
                          záporeső-ragyogása,

                a padlón letakart
kislámpa sem őrzi
                            szeretkezésünk éjféli
     ámulatát;
     az egyetlen és tökéletes hajókirándulás
konyakkal hűtött
                            szavainak tajtékát
     elhordja a parti futóhullám,

     a titokzatos üzenetváltást:
semmibe-rontás
                       és imádat rejtjeleit
                elvágja két szó: nem szerettél;
így, ilyen torzul
                       fosztják le rólam az éjszakai
                dulakodások az éltető álmot,

                leválok lassan a keresztről,
         enni kezdenek
                            a hétköznapok,
mert csak ott fönt,
                          rajtad függve ünnepelt
         a szívem, a szíved,

          „barátság” – mondtad, de én csak
a szerelem érett, szomorú
                                     zúgását hallottam
                életem meghajlott
                                        fái közt csörtetve,
           csak szépséged lombjait magam körül,

és nem lesz több rózsa-sikolyod,
                                               tudom,
                csak sugallatok köd-karjai:
                                                           valamilyen
            ürességhez szorítanak, hol eddig
te voltál, kész nő módján is
                megszületésre várva,

                de mi már egy-hangon
állítjuk és tagadjuk
                            ugyanazt a nyarat,
                            mosolyból visszahúzódott száj
            fenyegetését,
hogy már nincs semmire idő,

            és nem lesz több „gyergyói éjszaka”,
            versek világító-lapjai az ágyon,
                                        paradicsommadár-mintákkal
festett lábak-karok,
                            de én most is tekinteteddel
                takarózom
                a sötétség-hozó csillagok ellen,

             most is: fényt, fényt kérek tőled,
                              a kislámpa és
a Balaton-szoknyás nap varázslatát,
                                                       mert a test vénül,
             a férfi meg a költő
             nem lehet öreg: agyam és vérem
csordultig megtelik
                     tavaszi lépteid ibolya-zenéjével.

Tornai József: A halott gyönyör

A kívül ringó-lengő májusi lomb zajában
külön vert a szívünk: egy házban, két szobában.

S hol testünk-lelkünk áradt szökő éjeken össze,
nem tudtam, hogy feküdjek az özvegy heverőre.

S hallottalak (pedig az emléked se volt ott!):
a halott gyönyör egyre sikoltott és sikoltott.

Kassák Lajos: Eltévedt sorok

Üzenetet küldök és kérdezem reménytelen
hol merre vagy, kedvesem s ha szavaim csendülnek
hallod-e még ütemét a szívnek, mely búsan
és szüntelen feléd kiált az éjszakában?

Emlékszel-e még a kertre, hol ajkaid dicsértem
miközben nehéz borokat ittunk és a házra
emlékszel-e ott messze, messze a folyónál?

Emlékszel-e még a karjaimra, melyek öleltek
és megoltalmaztak a viharban s a csókra
emlékszel-e a fénylő csillagok alatt?                  

Emlékszel-e még a szerelemre, mitől részeg voltál
s az öröm dalait énekelted és énrám
emlékszel-e ezen a reménytelen órán?

Mért is üzenek és miért is kérdezek tőled
álommadaram lábaid előtt fekszik holtan
vér és hamu felhőzi énekét.

Lone Munksgaard Nielsen: Nem vagyok magányos...




Nem vagyok magányos.
Tudok beszélni a madarakkal és a fákkal.
Miért jártok ti együtt?
Halld, amit mondok:
Nem vagyok magányos.

 / Dabi István ford./

Szabó Lőrinc: Párbeszéd








Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Pilinszky János: Egy titok margójára


Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,                         
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

2014. február 24., hétfő

Klein Zoltán: Természetbarát



A természetbarát
Nem csak néz, - de lát is.
Meglátja a természetben
Az apró csodát is.
A szivárvány színeit
A harmatcseppeken,
Amint megcsillannak
A fenyőleveleken.
A pákosztos méhecskét
A virág kelyhében.
Egy apró gyík napozik
A sziklarepedésben,
A pókháló a bokron
Mily mesterien van szőve ...
És máris látja a facsemetét
Óriássá nőve.
A selymes ökörnyál
Utazik a szélben
És meg - megcsillan
Az őszi napsütésben.
Egy madár a fiát
Repülni tanítja.          
Tarka lepke a szárnyát,
Mint zászlót lobogtatja.
Meglát minden szépet
A katicabogártól
A legelésző őzig,
Virágos tavasztól
Lombhullató őszig.