hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.
Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,
megyek felétek az úton.
Kipattant a barackfa, megvirágzik:
az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,
nem kérdez semmit, nem felel semmire,
szemébe felhő száll bele,
vagy eltévedt bogár.
*
A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:
primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;
gyufaszál-lábú nők lebegnek,
zuhanó repülők
s a másneműség ijesztő jelképei.
Így egyesülünk ott az életünkkel!
Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk
és élni fogunk még sokáig a Földön.
*
E kezdetleges ragyogásban
a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.
Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,
jó hallgatni messziről, mikor a felhők is
zajjal mennek.
A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,
egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.
Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,
boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.
