2015. június 29., hétfő

Cseri Kálmán: Magától terem a föld...



" Magától terem a föld... érett magot a kalászban." (Mk 4,26-29)

A hagyomány szerint ezen a napon szokták elkezdeni az aratást. A következő hetekben kerül tető alá egész évi kenyerünk. Meg szoktuk-e köszönni Istennek a kenyeret? A miatyánk szavaival néha kérjük, de tudjuk-e, mennyire az ő kegyelmétől függ az, hogy legyen termés, és abból jusson kenyér mindenkinek? S tudjuk-e, hogy az emberi önzés miatt mégsem így történik?

Egyre többen vannak, akik vetés nélkül akarnak aratni, sőt már aratni sem akarnak, csak a kenyeret követelik az asztalukra. Amiért mások megdolgoztak, ők azt csak élvezni akarják. Isten az ilyen élősködő magatartást nagyon elítéli. Ezek az emberek azok, akik mindennek csak az előnyét akarják élvezni, de áldozatot nem vállalnak, csak jogaikat emlegetik, de kötelességüket elhanyagolják. Holott minket Isten arra teremtett, hogy új értékeket hozzunk létre, s azok egy részével másokat segítsünk, sáfárkodjunk.

S közben ne feledjük, hogy minden Isten kegyelmének az ajándéka! Ha van vetőmag, van hova elvetni, van erőnk a munkához, csoda, hogy a magból kalász lesz, ha abban sok mag van, abból kenyeret lehet sütni - ez mind nem magától értetődő, ahogyan Jézus mai példázatunkban meggyőzően szemlélteti is.

Ugyanez érvényes a lelkiekre. Nem magától értetődő, hogy miközben mi hagytuk ott Istent, ő jött utánunk, pedig nem neki van szüksége ránk, hanem nekünk rá. Úgy gondoskodott üdvösségünkről, hogy azért mi semmit nem tettünk. Csoda, hogy ha belehull az ige magja egy ember szívébe, megváltozik a gondolkozása és jelleme, és olyan gyümölcsöket fog teremni, mint az önzetlen szeretet, türelem, jóság. És mindez magától, mint a gabona is. Magától a kegyelmes Istentől. Legyen áldott az ő neve! Mi pedig ne tulajdonítsunk magunknak semmit abból, amiért egyedül őt magasztalhatjuk!

Forrás: Cseri Kálmán igehirdetései és gondolatai /Facebook 

2015. június 28., vasárnap

Kassák Lajos: Az igazság kerülgetése




Üzenet legyen ez a vers, kedvesem
szívem üzenete és agyvelőm üzenete
érzéseim és gondolataim virágkosara
amelyet íme átnyújtok ezen a vasárnap délelőttön
tavaszi vasárnap délelőtt, vidáman
és karom egyetlen merész lendületével.                  

Idáig jutottam, oh, kedvesem, lásd
tavaszban az őszülő férfi, ha megőrül
őrültebb a kamasz legénynél, aki
maga is volt egyszer, de akkor ostobán
húsztól az ötvenig úgy futott át az esztendők hídján
mint, aki közben se élni, se halni nem ér rá.

Most igazán itt vagyok nálad és úgy érzem
el sem megyek többé, nem izgat már a világ izgalma
elég vagyok magamnak és te is éppen elég vagy nekem.
Maholnap ősz hajunkban néhány fekete szállal
s öreg szívünkben harcok és szerelmek gyönge
emlékfoszlányaival úgy bolyongunk majd
a zajló város uccáin, mint két jólnevelt gyermek
mint Isten fehér bárányai, akik, ha szólnak is
füvek jóságát s az idők derűjét bégetik.

Horváth Imre: Villog mindörökre

Ügyelj nagyon minden kis mozdulatodra.
A pillanat az időbe faragja:
ha virágot törsz, időtlen töröd le -
s mit megvillogtatsz, villog mindörökre.

Horváth Imre: Ha elveszíti kedvesét

A rámából eltűnt a kép.
Kihullt? Ellopták? Egyremegy.
Ha elveszíti kedvesét,
minden ráma csak gyászkeret.

Márai Sándor

Nagy cselekedetre szántad el magad. Elhatároztad, hogy kimondod azt, amit megismertél. Világgá akarod kiáltani életed titkos, legbensőbb meggyőződését. Odaállsz az emberek elé és így határoztál - kimondod, végre az igazat. Vállalod a harcot, eldobod gúnyád, házad, otthonod. Igen, elszántad magad, hogy minden következménnyel világ elé állsz és kimondod az igazat.
Mindez nagyon szép. Ez az ember dolga a földön, ez igazi feladata. Csak egyről ne feledkezz meg soha: a világ rettenetes torzító tükör is. Olyan, mint azok a görbe tükrök a panoptikumban, melyek a magas embert törpének, a kövéret keszeg éhenkórásznak mutatják. Nem számíthatsz arra, hogy akad egyetlen ember is a világban, aki szavad, cselekedeted pontosan úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magyarázza, ahogyan te elgondoltad. Mindig csak te tudod, mit akartál igazán; a világ mindig annyit ért és lát csak szándékodból, amit az emberi értelem rejtélyes torzító tükre felfog és visszatükröz. Ezért ne jajongj soha: "Nem értettek meg! Milyen gonoszak!" Mindig csak ezt mondjad: "Én ezt és ezt akarom, de a világ így és így értette." Mert ez az igazság.


Horváth Imre: Megőrzik-e?


Lábam nyomát megőrzik-e a sziklák?
...Ki lent táncol a homokban mezítláb,
tapsol, mert a lába nyomot hagyott.
Nem látja, hogy kaján szél kavarog.

Parancs János: Embléma

Nem azt mondjuk, amit gondolunk.
Nem azt tesszük, amit szeretnénk.
Mint a domesztikált vadállatok,
remegő inakkal, vérbeborult szemmel
hajbókolunk, olvadozunk.
Ilyenek vagyunk. Hízlaljuk a bajt,
a nyomorúságot, a gonoszságot.
Lessük gazdáink minden óhajtását.
Dicsérjük az agyalágyult vartyogást,
a selypegő gügyögést, a víziló-
termetű táncos lomha piruettjeit.
Szempillantásra nevetünk, tapsikolunk.

Horváth Imre: Fény és árnyék





Az egyik fény, a másik árnyék. Nézem:
mind a kettő elfér egy falevelén.

Egyed Emese: Hajnalének

(Már hajnal lesz, a csillagok
ébresztenek.

Indulnom kell és még alig
öleltelek.

Lebír a fény, lebír a zaj
s a félelem.

Oly messze vagy:
és nincs is visszaút.
Vagy nem lelem.)

                    *

Hová mehetnék? hozzád igyekeztem.
Tüzes folyókon csak feléd eveztem.
Vihar sodort, vak álmok suta szárnya
röpített, jöttem már halálra válva,
életre szánva, úgy kerestelek;
már réges-régen dédelgettelek,
s akárhogy fürkészek kék távolokba,
nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva,
akár lehullva szólít neveden. Ne űzz el, révem,
szigetem.

                    *

Ha hátrálni lehetne,
lassan elmúlnék tőled.
Szemem még rád függesztve,
hangod figyelném, arcodat,
már egyre messzebb, egyre józanabbul.
Áldás maradjon nappalaidon.
Békesség áldja éjszakáidat.
El kell búcsúzni évszak fordulóján.

                    *

Karomban tartalak.

                    *

Gonosz a vers, a csöndje is
félrevezet.
Pihensz tavánál, korsaját
magad elé teszed.
Fátylat von szemed elé és
zsibbasztja válladat,
alakot ád a képzelődés
ködeinek; seregben szállanak
madarai magányodon keresztül.
Ködök foszlanak,
lelked belerendül.

És jó a vers: elhiteti
az álmot is.
Kell vágyakoznod képei után.
Kell várnod is.
Légy reménységgel: nappalok
és éjszakák
megannyi ága verdesi
az ablakát!
Kinyitja, csak míg
rád tekint.
Hogy sírj, hogy bizakodj megint.

                    *

Végtére közelebb hajolt a csönd.
Váratlan ösvények futottak szerte.
Nem úgy volt semmi, ahogy kitervelte
emberi agy vagy szív, szigorú titkok
arányai alakították sorsod
s a szavak, mint a megriadt madárraj
odébb költöztek. Ágak halk nyugalma
ring benned is pár áldott pillanatra.
Nem űzlek. Nem követlek. Nem

                    *

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
A gyöngeséget palástolni kéne,
a csönd elé, pogány oltár elébe
bukva várni, amíg elmúlik tőlünk.
Jó napok jöttek, álmodoztam rólad,
felékesítettem verses hajómat,
sodortattam magam szavak vizével,
vezéreltettem vágy könnyes szelével

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
Megvagy-e még?
Képed nézegetem.
Kék erek hálója a kezemen.
Lehetetlenség fut a versen át,
nézek egy arcot, messzi mosolyát,
homlokát, állát,
pillantása fényét.
Visszanyerni a magány békességét

                    *

jaj, nem lehet,
s ha lehet, nem igazság,
s ha kelepcébe estünk, jól van úgy.
Tévedés volt a félszavak varázsa.
Rongyos a vágy arany-ezüst palástja,
de bolondság volt nádhoz bízni mégis,
egy tévedés elképzelt teljessége
mint vizek fodra jár át

                    *

Át- meg átjár a kétely:
hová tartok,
kit zavartam meg, ki varázsol engem,
vonz és taszít -
hogy idegen helyemben,
s otthon vagyok nemlétező mezőkön;
nem öleltelek s ölelésed őrzöm,
nem bántalak,
nem irigylem a párod,
fogadd el versemmel áldott világod.

                    *

Forog szívem

Nem fájdítottad szívem, nem
fájdítottad.

Csak mint a hős a tüzet:
közelebb loptad.

Szétosztottál és egemtől
eloldottál.

Lobogok életednél,
holtomnál.)

2015. június 26., péntek

Bruno Saenz Andrade: Vallásos


Egyedül vagyok, úgy szeretem. A sötétben,
valaki névtelent keresek.
Ha a hangom egyesül az Igével,
és majd együtt szövik
a zenét...
Ha a hangok
ragaszkodnak egymáshoz...
Találkozom a tárgyakkal,
ujjheggyel megérintem azokat.
A kezünk nem olyan mint az iránytű.

Egyedül vagyok, így szeretem.
Már nem elég a dolgok változó megformálása.
Éppen csak ujjheggyel érintve azokat,
valaki névtelent keresek. Magamnak.
Ő hív engem.

Dabi István fordítása

Bella István: Szeretem benned

az eget,
őszi szél leheletet,
omlatag romnál elszaladt,
zöldgyöngyű gyíkot fű alatt,
selymes sás suttogó fejét,
a lányhangú tücsökzenét,
lenge derekú, ingatag,
fénykoszorús fűszálakat,
bomló orgona illatárt,
a pettyes katicabogárt,
a munka lázas énekét,
kibomlott keblű, selymű rét
illatát, napot az egen,
a teremtésnek szertelen
örömét, ringó réteket,
feslő, bimbózó életet,
viharzó kürtű gyárakat,
felettük égő álmatag
foltjaival a felleget,
a fecskéket, embereket,
arcod tavaszát, nevedet,
szeretlek, s mindent szeretek…

Oláh András: bekötözzük

bekötözzük a megcsonkolt fákat
föltörjük a bezárt kalitkákat

gödröt vájunk a megfagyott földbe
minden átkot abba eltemetve

otthont adunk a megtisztult szónak
kikötőket hánykódó hajóknak

lemossuk a szeplőket az égről
csöndet festünk rá a tiszta kékből

Gergely Ágnes: Zsoltár

Tőled az utak négyfelé vezetnek
magamba-mélyre és a szűk hazába
tengerek görbe hátának s a fellegeknek

nincs veszélytelen rakpartja a földnek
kutak áradnak szétporlad a káva
lepkék és teherautók összetörnek

vakítanak a zsúfolt rézhegyek
nyarat fordít a csontokon a pára
te vagy a forgás bárhonnan nézzelek

a nap észrevétlen fordulása
keresztúton az útjel és
kövek alatt a láva
négybevágott almában az egybekívánkozás
az utasnak az utolsó pogácsa

a sorompótlan világgáfutás
éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba
sörényrázás a horizonton

visszatérés hiába
mert por szállong a városok felől
mostmár mindenütt ahol a szél jár

és azért és mégis
forgok maradék sejtjeimmel
az ismeretlen középpont felé
ahol te vagy az égtáj.

2015. június 21., vasárnap

Gyurkovics Tibor: Mi lesz velünk?

Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltününk
a sűrű ködben egy letünt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?

Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?

Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen
és túlvilági szerelem
mi lesz velem?

Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?

Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?



Cseh Károly: Fehér nap



Hatalmas volt a szerelem:
májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,
melybe nászágy s ravatal belefér.