Mezey Katalin: Súlyzó

Betontárcsájú, vasrudas súlyzó
az elhanyagolt téli udvaron.
Legidősebb fiunk öntötte hajdan,
és emelgette, a ház urával
és testvéreivel vetekedve,
húsz évvel ezelőtt.
Tudom, mégis hihetetlennek látszik,
hogy megemelte egyszer valaki.
Mondják, amilyen súlyok
emelésére képesek vagyunk,
olyanokat tesz vállunkra az Isten.
Most mégis nekem
valószínűbbnek tűnik,
hogy egykor, régen
óriások lakták a házat,
de valamiért elköltöztek,
és itt felejtették
ormótlan sportszerüket.

Zelk Zoltán: Akkor

Már hallgat a szív. Fölhangosodnak

Isten léptei.

Waclaw Oszajca: ki volt az

mit látott Lót felesége
utolsó szempillantásával
mikor hátranézett

talán semmit

vagy talán
egy lángban álló várost
és arcot
látott
összeszorított ajkakat
két sebhelyet
két szemgödröt
melyek akár két kénrög

kinek a szemébe pillantott Lót felesége
hogy lebénult megmerevedett kővé dermedt

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Úgy szeretlek

Úgy szeretlek, mint egy verset

s e vers legyen dícséreted,

szemed színéből szeretnék szőni

e dícsérethez rímeket.

Mint drága, régi mesterek

tűnődését hűs verssorok,

úgy zárja ékszerként magába

e vers tűnődő mosolyod.

Szertehullnának szavaim,

de összefogja két kezed:

Te vagy a forma és a ritmus

s Te vagy a szín, a képzelet....

Mellettem állsz, s mégis, mintha

messze lennél: rád gondolok.

Formállak magamban, mint egy verset

s dúdollak, mint egy dallamot.

Zelk Zoltán: [Fohász]

Taníts meg élni, gyászolni, remélni,

taníts szépen meghalni, istenem.

Zelk Zoltán: [Csak te…]

 Csak Te kellesz már és olyan barátság,
melyért a szív az egyetlenegy váltság.
Szúrágta fa is hajt ágat még,
megtermi rügyét, virágát, gyümölcsét.

Zelk Zoltán: Perc

Megáll az első őszi perc,
benéz az ablakon,
valamit mondani akar,
valami messzi, mély
üzenetet hozott,
de lökik tovább s eltapossák
útjuk tudó, tülekvő társai!

Zelk Zoltán: [A semmi? A sivatag?]

Nem az a baj ha lassuan
ha másfélóra míg a hídon átérsz,
ha meg-megállsz s bámulod a vizet,
hiszen amíg élsz, addig mindíg ráérsz,
ráérsz ha csak egy perced van is hátra –
de az hogy úgy nézel már a világra
vízre, felhőre, arcokra és fákra
hogy semmi közös velük, hogy unod,
hogy ami kívül, benned rég halott,
nem magányos vagy, de érdektelen
hogy semmi se szép, semmi se öröm
hogy közönyöd nem emberi közöny
nem is állati, nem is a növényé
hogy a Semmi? hogy a Sivatag?
Magad gyászolod. Ezért nincs már
semmire szavad.

Zelk Zoltán: [Ha végül…]

– S ha végül egyedül maradsz?
– Egyedül maradok.
Akkor se társtalanabb, mint
az egymáshoz kötött rabok.

– De mégis, hogyan képzeled?
– Sehogy. Csak úgy. Meg és.
S egy tacskó árnya a falon.
És gyertyasercegés…

Zelk Zoltán: Kérdező

Eléd térülne minden út,
minden kaptató, minden ösvény,
minden meredély, minden szurdok
miket bejártál valaha,
s vállát feszítve a jövőnek
hátrálva hívogatna
az álarcos remény:
tudnál-e nemet mondva
befordulni a falnak
vagy az igen, a mégis,
a mégegyszer, az újra
te halálfélelemmel sújtott,
te tört ágba kapaszkodó?!

Zelk Zoltán: Iszonyú ütés

 Ki közel a halálhoz,

úgy jó neki, ha egymagában –

Nem a végső zuhanás iszonyú,

az iszonyú ütés az iszonyú,

amit halálunkkal a Kedves

arcára, szívére.

Zelk Zoltán: [Kimondatlan szó]

A Sirály című kötet összeállításakor

Ami bele nem fér tíz sorba,
ami egy kurta versszakaszba,
ami egy ki nem mondott szóba,
aminek visszhangja nem dördül
a lebontott házfalakon –
– – – – – –
Ha nincs olyan, de egyetlen szavad
melytől a mindenség kicsordul,
ha két szó kell szájadnak, már fecsegsz
hát hagyd abba, s hallgasd miként rezegnek
két kimondatlan szó között
a némaság sürgönyhuzalai –
– – – – – –
Tizenegyezer és néhány száz sorral
azzal sem annyit, mint egyetlen szóval,
ha azt a szót ki tudnád mondani –

Oláh András: hogy magadba zárj

a levelek is visszafelé hulltak azon az éjjelen
beleolvadtunk az erdő szövetébe
cipőm orrát bámultam félszegen
a bugyrot ahová Isten száműzött
karjaid rejtekében vacogtam – hagyva
hogy az esőcseppek végigfolyjanak szerelmünkön
hogy benned lassan átmelegedjek
s hogy magadba zárj – mint gyűrűiket a fák

Fodor Ákos: Por, idő

az idő elkedvetlenít és cselekvésre ingerel,
mint a gyönyörű tárgyakon minduntalan megülő
por – és habár az egész végtére is reménytelen;
ragyogásukért mégis érdemes, igen, érdemes újra és újra és újra
letörölgetni a dolgokról a port, a por-időt

Jókai Anna: A készülődő imája

Ne csak velem, de általam történjen;
az aktív meghalás erejét kérem.
Nem eutanázia; nem ön-gyilok:
értem küldött, felismert angyalok.