Mihail Lermontov: Ima

Ne sújtson átkod, könyörülj meg
rajtam, ne büntess, Istenem,
hogy e sötét siralomvölgyet
s szenvedélyeit szeretem.
Hogy élő igéid patakja
lelkem ritkán öntözte meg,
hogy hajlékodat odahagyva
elmém béklyótlan tévelyeg.

Hogy kebelemből sisteregve
a láva-szenvedély kicsap,
hogy homályt lobbant a szememre
az iszonyatos indulat.
Hogy tehozzád hajolni félek,
s e földi tér szűk énnekem,
s nem hozzád szárnyaló dicséret,
Teremtőm, bűnös énekem.

Vagy ezt a lángot oltsd ki bennem,
e vad tűzvészt fékezd te meg,
tedd, hogy e szív kővé meredjen,
vakítsd meg e sóvár szemet!
Irtsd ki bennem iszonyú szomját,
maró szomját a dalnak - add,
hogy megtaláljam újra Hozzád
vezérlő Keskeny Utadat!

Lator László fordítása

Reményik Sándor: Idővel

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.

Petőcz András: Zárójelvers op. 29.

((        Azt mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint puha takaró,
          süket mélységében különös látomások, azt mondod, egyedül vagy,
          hallgatásodban nincsen üzenet, csendes körülötted minden tétova
4        szó, egy napon mosolyogsz, nevetésedben feltűnik majd az idő,
          ó jaj!, mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint puha
          takaró, szomorúan lépdelsz egy hideg tavaszon, egy hideg tavaszi
          éjszakán --- a csönd mint vastag puha takaró, süket mélységében
8        tétova látomások, sikoltozások, nevetések és elfojtott jajveszékelések,
          azt mondod, egyedül vagy, körülötted a csönd mint
          halálos puha takaró, mondod, és felkiáltasz ---, szaporodik
11      a lélegzeted, zihálásod messzire hallik, minden mozdulat mozdulatlan,
          minden akarat mozdulat, mondod, ám ekkor
          átjárja testedet valami hirtelen bizonyosság,
14      végtelen nyugalom: --- :egyedül vagy, és körülötted a csönd --- ))

Petőcz András: Zárójelvers op. 17.

((          Elmentél, Elza, szemedben mozdulatlanul ülök, szögletesen és          
             bátortalanul,
            örökre magam maradtam, Elza, örökre magam, szomorúan és
            elveszetten,
            szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre
            kuporodtan,
4          látod, ennyire magam maradtam, egyedül, szomorú csillogás a
            tekintetem.
            hajad tiszta lobogás a szélben, tiszta lebegések a hajszálaid,
            szögletesen és bátortalanul ülök, Elza, nevetésed visszhangzik
            körülöttem,
            íme hát, szólok, ennyi az ember, csöppnyi bú, csöppnyi üzenet,
8          magam maradtam, futásod-lobogásod figyelem, a távolban szárnyak
            suhogása.
            Madarak csapdosása körülötted, sirályok rikoltása hallik, és sok-sok
            nevetés,
            szemedben mozdulatlanul ülök, szobám sarkában, székedre
            kuporodtan,
11        örökre magam maradtam, szomorúan és elveszetten, örökre magam:
            a távolban
            szárnyak suhogása,
14        végtelen tengerek a messzeségben, a tekintetedben, elérhetetlen
            nyugalom.      ))

Rab Zsuzsa: Vaspántok

 Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
– Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját –
Ha így szólnék –
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
– Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
– Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
– Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? –
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
– Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
fölébred –
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék –
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Türjei Zoltán: Nem tudom

Nem tudom, hogy engem nézel,

vagy csak a szavaimat lesed,

hátha találsz köztük neked valót,

amibe aztán belebújhatsz, ha fázol,

mert tudod, nem leszek mindig itt,

mosolyod nekem szól vagy csak

az örömödnek egy-egy elcsípett

takaródarab miatt, de én ölellek tovább,

mert hosszú, hideg tél lesz, és engem

az öltöztet fel, hogy ruhád lehetek.

Aranyosi Ervin: Szeretem az esőt!

Szeretem az esőt, a világ szebb tőle!
A növények erőt merítnek belőle.
Szeretem, csodálom, és szívesen nézem,
ahogyan szivárványt ragyogtat az égen.

Szeretem az esőt, hallgatni és nézni,
ritmikus dalával képes megigézni.
Nézem a pocsolyát, a vízkarikákat,
a fák fénylő kérgét. Csillámló varázslat…

Szeretem az esőt, felhők sűrű könnyét.
Földáztató búját, amit átad önként.
Szeretem az esőt, mikor belefárad,
mikor felhők mögül újra napfény árad.

Szeretem az esőt, mert az élet része,
általa lesz teljes a világ egésze.
Ha csak a Nap sütne, ha mindig ragyogna,
ez a szép, bús érzés biztos hiányozna.

Mert az élet úgy szép, úgy igazán teljes,
ha a nehézségtől olykor a lét terhes.
Hidd el, az esőtől teljesebb az élet,
jobban értékeled a jót és a szépet.

Wisława Szymborska: Lista

Összeállítottam ama kérdések listáját,
melyekre immáron nem várok választ,
hiszen vagy túl korán van hozzájuk,
vagy fel nem érhetném őket ésszel.

E lista meglehetősen hosszú,
érint fontos és mellékes ügyeket,
s mert nem szándékom bárkit is untatni,
csupán néhányat sorolok elő:

Mi volt valóságos
és mi éppen csak gondolt
e színpadon,
csillagok között és csillagok alatt,
ahol a bejárat mellett ott a kijárat
Mit tudhat a nagyvilág sok-sok lakója,
amiben kevesebbnek bizonyulok
hozzájuk mérten;

Miről cikkeznek vajon
a másnapi újságok;

Mikor szűnnek a háborúk
és mi lép a helyükbe;

Kinek az ujján van most
a jegygyűrűm, mit
elloptak tőlem – vagy elveszett;

Hol tanyázik a szabad akarat,
mely egyszerre képes
lenni és nem lenni;

Mi lehet az emberek tucatjaival –
vajon csakugyan ismertük-e őket;

Mit próbált mondani nekem M.,
amikor már nem tudott beszélni;

A rossz dolgokat ugyan miért
találtam jónak,
és mire is volna szükségem,
hogy többé már ne tévedjek?

Néhány kérdést még lefirkantottam
elalvás előtt egy perccel.
Ébredés után azonban
nem tudtam elolvasni.

Olykor gyanítom, valójában
titkosírás lehet.
Hanem ez ismét egy olyan kérdés,
mely úgyis megoldódik majd.

Zsille Gábor fordítása

Nelly Sachs: Vágyakozás

Minden a vágyakozással kezdődik,
mindig több fér a szívbe,
szebb és nagyobb.
Ebben áll az ember teljessége és befejezetlensége:
nyugalomra vágyik, barátságra, szeretetre.
Ahol beteljesül a vágy,
ott még nagyobb erővel tör fel.
Nem így kezdődött a Te megtestesülésed is, Isten,
ezzel a vágyódással az ember után?
Hadd kezdődjék a mi sóvárgásunk azzal,  
hogy Téged keresünk,
és úgy érjen véget,
hogy Téged megleltünk.

Benő Eszter fordítása

Takahasi Sinkicsi: Szavak

A szavaid nem csupán
Szavak nekem.

Arra figyelek inkább,
Mi beszéltet –

Bármi legyen is az –
S figyeltet téged velem.

Terebess Gábor fordítása

Lucian Blaga: Az olvasóhoz

Ez itt a házam. Ott túl a nap és kaptárokkal a kert.
Az úton jártok, a rácsokon benéztek,
s várjátok, mikor szólalok meg. - Hol kezdjem el?
Higgyétek el, higgyétek el,
beszélhetünk, ameddig akarunk, akármiről,
a jóság kígyójáról és a sorsról,
az ember kertjeit ekével szántó
arkangyalokról,
az égről, mely felé folyton növünk,
bukásról, gyűlöletről, bánatról, megfeszíttetésről,
és a nagy elmúlásról mindenekelőtt.
De minden szó csak könnye mindazoknak,
kik sírva sírtak volna, s nem tudtak sehogy.
Nagyon keserűek mind a szavak,
hát hagyjatok
némán járnom itt közöttetek,
s behunyt szemmel lépnem ki elétek.

Lengyel Ferenc fordítása

Lucian Blaga: Amit szólsz, nem nyelv, csak beszéd

Amit szólsz, nem nyelv, csak beszéd.

A nyelv egyetlen, teljes úr.

Fényt rejt és rá titok borul.

Ez, melyen tudsz hallgatni még.

Lengyel Ferenc fordítása

Lucian Blaga: Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

Lengyel Ferenc fordítása

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Ágai Ágnes: Az asszony

Az asszony tartotta a házat:
pucolt a krumplit,
lötykölte a tányért,
iskolába zargatta a gyerekeket,
szívatta a port,
teregette a fehérneműt.
A hivatalban félfogadáskor
feleket fogadott.
Otthon megkérdezte,
mi volt az iskolában.
Semmi, mondták.
Lecke? Oké, felelték.
Este hajat mosott,
és a férfira nézett.
Az a neten szörfözött,
később lehuppant az ágyra.
Eltesszük magunkat
holnapra?, kérdezte.
Eltették.