2017. május 10., szerda

Tamás Tímea: Gyévuska verse

                romantikusan

nem lehet beköltözni sehová
a szerelmek nem adnak házat
(sem szobát sem éjjeli menedéket)
csak elvesznek csak várnak elvárnak
számlát írnak kikalkulálják az árat
hogy fizess még mielőtt távoznának

az ár kell nekik mert adós vagy
ára van minden tettnek s szónak
mindennek amit nem akartál
amit magadból mégis adtál
ki kell fizetni részletre lassan
s el kell tűnni egy pirkadatban

öltözni menni vissza se nézni
soha többet nem sírni nem becézni
hagyni a romantikát a nyálast
otthon kipucolni a tálast
sikálni feltörölni élni
soha semmiről nem beszélni
csak fizetni fizetni fizetni
s a mozdulatokba halkan beleveszni

havas mezőkön ácsingózni járni
az eljövendőkre már sohasem várni
visszamenni szépen Szibériába
mint kinek odaköltözött az álma
(úgyis ott lakott
 fagyott lakatok őrizték
 hó volt jó volt
 s a hideg
 őrök nélkül is
 távol tartotta
 a kísértéseket)
s ott alszik csendben ébredéstelen

jó világ az havas meztelen
szikár
1 versbe épp illene
hidegbe bugyolálva várnak a faágak
nem is érzik nem is fáznak
el vannak rontva
kevés fénnyel beérik
(bár a termésük néha késik)

Szibériából nincs visszaút
(vagy lenne csak messze)
20 év alatt apadt csöndesült
az mi szívedet nem engedte
nem fagytál meg és nem égtél
a túlélésnek nincs nagy ára
a szél porhóval lassan betakargat
s maradhatsz kedves Szibériában

2017. május 7., vasárnap

Kamarás Klára: Töredék




Hányszor építünk templomot homokra,
s rebegünk benne kéretlen imát...!
Bálványt emelünk őrült oltárunkra,
s szétromboljuk, mikor nem tesz csodát!

Kamarás Klára: A fák alatt

A fák alatt, közel a házhoz
Így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
Te vagy a sóm , a kenyerem,
Hűs hajnalom, munkás napom,
Hazavezérlő csillagom...
Tövisek között áfonya!

Ha nem lennél, engem ki várna?

Te vagy a lelkem  téli álma,
De Ő ... a tavasz mámora !

Kamarás Klára: Csak Neked...




 Az álom és a költészet szabad.
Az vagy, akinek képzeled magad.
Lehetsz király, vagy koldus, egyre megy.
Anyja után vágyódó kisgyerek,
elestél? Hagyd, hogy felemeljelek,
s ha dalolok, hidd azt, hogy csak Neked! 


Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

Meghaltál ? Élsz még ? Mindegy, úgysem értem.
A szél  elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást.
Barát voltál? Mindegy...Isten veled!

Felrémlik néha-néha kedves arcod
Egy - egy borultas őszi alkonyon
A remény olcsó, a hit drága jószág:
Hogy élsz , remélem, hinni nem tudom.

Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
S sötéten leng az omladó falon,
Káprázó szemmel  szinte-szinte látom,
Te nézel be hozzám az ablakon.

Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
Bús ködpalástban te jársz kedvesem,
Foszló árnyékod látom átsuhanni
A dérrel hintett, fáradt kerteken.

De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
És nem idézi kérdő kék szemed...
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy. Isten veled!

Kamarás Klára: A perc varázsa




Mint kába lepkét gyertya fénye,
úgy vonzol, s tán lehullok égve,
mert perzselt szárnnyal szállni nem lehet,
csak itthagyni egy semmi életet...

Kamarás Klára: A hetvenhetedik évben

Ó, milyen jó, hogy ilyen szép
az elbúvó szavak tömjénes csöndje,
mikor már alig akad gondolat,
s az értelem behull lassan a ködbe.
Tegnap még fájt, és félszegen nevettem,
hogy nyelvem megbicsaklott és kereste
a mélyre rejtett bűvös hangokat,
s képeket szúrt a tűnt szavak helyére,
hogy ne zuhanjak még  örök sötétbe,
hogy megértsétek, amit akarok,
és lázadoztam, hogy kevés maradt,
hogy nem elég csak nézni a falat!
...de lám, mesél a málló vakolat,
és jó feledni gondot, bajokat.
Ami maradt:  a csendes nyugalom.
Talán elalszom egy derűs napon,
mikor már kimondani se tudom,
hogy "akarom".

2017. május 6., szombat

Csukás István: Ebben a versben

Ebben a versben, ebben a csendben
kinyújtózkodik az Isten.
Ő tudja már, örömöm mit ér,
vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,
az örömnek együgyű templomot csinál,
ablaka a fény, kupolája a nyár,
otrombán mozgok:sejtek halmaza,
pedig hív a hang: jer haza!
Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!
Ő mosolyogva hellyel kínál.

Szeitz János: Megtérek hozzád gondolatban

Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka,
A kimondatlan gondolat csöndjével,
A magányos szerelem csöndjével,
A nyári virágok kacér csöndjével,
A kiolvasott könyvek fáradt csöndjével,
A megcsalt szerelmek kába csöndjével,
A levelek őszi hervadás csöndjével,
A templomban nyugvó békesség csöndjével,
Az elhagyottak könnyhullása csöndjével,
A már sírni sem tudok béna csöndjével,
A fájdalmukat vesztett holtak csöndjével...
Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka.

Juhász Gyula: Venit summa dies...

Eljön mindenkinek a pillanat,
Mikor egészen egyedül marad,
Mikor mellette senki, semmi más
És nem segít se átok, sem sirás.

Az élet távol, a halál közel,
Bűnt, balgaságot semmi sem föd el,
Mikor az ember az Írás szerint
Megméretik és megítéltetik.

Eltűnnek a boldog káprázatok,
Minden, mi az életnek színt adott.
Kialszik a remények csillaga
S a lélek van a pusztában maga.

Kántor Péter: Minden időben

És ne vedd komolyan, amit dühömbe mondok,
hiszen nem gondolom komolyan, tudod jól!

De sose hagyd szó nélkül, ha olyat tennék,
ami rám nézve szégyen – s közvetve rád is!

Bár mindenki csak magáért felel:
te nem tehetsz rólam, én se rólad.

Mégis! Valahogy tükrözzük egymást,
ha nem is vagyunk egyformák, nem!

Te – te vagy, én pedig kezdettől – én.
Kérlek, ezt soha ne felejtsd el!

De a győzelmem a te győzelmed is,
és a bukásom, az is részed.

Ahogy minden elfáradásom,
részed minden feltámadásom.

De ne szólj bele a dolgaimba!
Ne írj nekem elő soha semmit!

És ne kérdezgess fölöslegesen,
de közömbös se légy, látszólag se!

Legyen egy mérleg a kezedben,
de ne tégy mérlegre mindig mindent!

Tudd néha behunyni a szemed,
de ne úgy, mintha a cinkosom volnál!

Mindazonáltal ne felejts el törődni velem,
ne felejts el aggódni értem!

Sírj, mert nincs gyógyszer a világra,
s ne vond meg tőlem a bizalmadat!

Mit tehetnél még értem, anyám?
Viselj el minden időben!

És égjen a villany az ablakodban,
mert néha éjszaka fölnézek.

2017. május 2., kedd

Leonard Cohen: Hallelujah












I've heard there was a secret chord
that David played, and it pleased the Lord
But you don't really care for music, Do you?
It goes like this, the fourth, the fifth
The minor Fall, The major lift,
The baffled king composing, hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Your faith was strong but you needed proof
You saw her bathing on the roof
Her beauty in the moonlight overthrew you
She tied you to a kitchen chair, she broke your throne
she cut your hair and from your lips she drew the halleujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Maybe I've been here before
I know this room, I've walked this floor
I used to live alone before I knew you
I've seen your flag on the marble arch
love is not a victory march
it's a cold and it's a broken Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

There was a time you let me know
What's real and going on below
but now you never show it to me, do you?
And remember when I moved in you
the holy dove was moving too
And every breath we drew was Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Maybe there's a God above
And all I ever learned from love
Was how to shoot at someone who outdrew you
It's not a cry you can hear at night
It's not somebody who's seen the light
it's a cold and it's a broken Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

*

Hallom létezett egykor egy titkos akkord,
Amit Dávid játszott és az Úr kedvére volt
S bár téged nem érdekel, elmondom újra.
Az ötös követte a négyeset, egy moll, egy dúr, s máris megszületett
S a király zavarban súgta: Halleluja

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Bizonyság kellett, bár volt hited,
A háztetőn állt, s hosszan nézhetted,
A hold fényében fürdött, kivirulva.
És megbűvölt, és levágta hajad,
Leláncolt, széttörte trónodat,
És ajkadról ellopta végleg: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Tudod, jártam már régen itt,
Ismerem szobádnak sarkait,
Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.
A díszkapun láttam a címeredet,
De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,
Csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

És volt idő, hogy elmondtad még,
Hogy ott, belül milyen a helyzet épp,
De ezt már sose hallom tőled újra.
Pedig úgy költöztem én beléd,
Hogy galambot hoztam, hogy : Nézd, de szép.
És együtt lélegeztük: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Mondod, a nevet csak bitorlom,
S én azt a nevet még csak nem is tudom,
De mit számít neked, ha bárki tudja!?
Mert minden szóban fény ragyog,
És mindegy melyiket hallgatod,
Hogy Szent, vagy összetört a Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Én próbáltam, hát ennyi telt,
Kezemre érintés nem felelt,
Igazat mondok, bármily szép, vagy csúnya
S bár meglehet, hogy tévedek,
A dal ura elé úgy léphetek,
Hogy nyelvemen nincsen más, mint: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Soós László: Várd mindennap!

(Mt 24:23-44; 1Kor 1:4-9)

Hogy lesz majd a végső idők történése? – megkérdezték
Jézustól a tanítványok, s ím, hallották feleletét:
Akkor nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad,
És gyötrik majd éhínségek lakosságát a világnak.
A föld remeg, és romba dől ország-világ sok városa,
Az is, mely a hegyen épült, s melynek partját tenger mossa.

Akkor sokan meggyűlölnek titeket az én nevemér’,
Hit, szeretet vagy barátság a népek közt semmit sem ér.
Lesznek majd kínvallatások, és sokan eltántorodnak,
Hosszú sora sorakozik fel a hamis prófétáknak.
Sokasodik a gonoszság, a szeretet meghidegül,
És csak aki végig kitart, egyedül csak az üdvözül.

Pusztító utálatosság tűnik fel, mint megmondotta
Jövendölésében régen a nagy Dániel próféta.
Lesz akkor nagy nyomorúság, amilyen még sohasem volt,
De az Ige nem hallgat el, hallani, mit az Isten szólt.
Vigyázzatok, hogy titeket akkor meg ne tévesszenek!
Lesznek hamis hirdetői mindenütt az én nevemnek.

Közvetlenül ama napon, a nagy nyomorúság után
A nap elsötétedik, nem jár tovább a maga útján,
A hold sem fénylik már többé ezüstösen fenn az égen,
Nincs, mi világítson éjjel, ráborul az éj sötéten
A földre, és a csillagok az égboltról lehullanak,
Semmi semmit nem tart többé, a nagy erők szétbomlanak.

A föld minden népe jajgat, és kik szabadítót várnak,
Egyszer csak megpillanthatják jelét az Emberfiának.
De hogy ez mikor történik, azt ma senki nem tudhatja.
Az Úr szava az Őt váró népet ekképp vigasztalja:
Hű az Isten, ki elhívott közösségre Szent Fiával,
A mi megváltó Urunkkal, szabadító Krisztusunkkal.

Várod-e Őt minden napon? Mert úgy jő el, mint a tolvaj
Az éjszaka sötétjében, csendben, titkon, nem nagy zajjal.
Nézel-e a fényes égbe, ha ma nincs is ott semmi jel?
De amikor nem is sejted, Jézus Krisztus akkor jön el.
Nem tudhatod, mikor lesz az az utolsó találkozás,
Ha feltűnik az égi jel, s véget ér a várakozás.

Nem az fontos, hogy mikor lesz, hanem az, hogy készen legyél,
Várd mindennap, mert nem tudod, hogy mikor ér véget az éj,
Mikor az Emberfiának jele felragyog az égen.
Vigyázz, figyelj, az a nagy nap váratlanul hogy ne érjen!
Azt ígérte, és ez úgy lesz, akkor véget ér a világ,
Nem lesz már ég, nem lesz már föld, csak az örökkévalóság.

Vár rád Urad otthonodban, melyet neked elkészített.
Ott nem lesz éj, bűn, sötétség, nem lesz sem meleg, sem hideg.
Nem lesz idő, és nem lesz tér, nem lesz anyag, csak a lélek.
Ott fájdalom sem lesz többé. Halál sem lesz ott, csak élet.
Könnyhullatás sem lesz ottan, és láthatod majd az Istent,
Mert Megváltód drága vére eltörölte bűnöd itt lent.

2017. április 29., szombat

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében











A szép őszi estében valami 
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Szabó Lőrinc fordítása

Juhász Gyula: Zene

Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.