2018. szeptember 30., vasárnap

Garai Gábor: Bizalom










S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

/1964/

Petőcz András: Várakozás

levegő után kapkodva rohan az, akinek nem adatik,
levegő után kapkodva áll meg egy-egy pillanatra,
akinek nem adatik az, amiből olyan kevés jut,
megállok én is, és zihálok-zihálok egyre

valami erdőben futottam, aztán valami folyóparton,
a nap járásával megegyezően völgyeken és hegyeken át,
azt akartam, hogy ne jöjjön el az este, hogy az idő
mindig az enyém legyen ezernyi teendőim közepette

szerettem volna legyőzni az időt, hogy ne múljon el semmi,
ne múljon el soha semmi, mindannyian megmaradjunk,
megmaradjunk úgy, ahogyan vagyunk, szemben az idővel,
magabiztosan, felemelt fejjel, és mosolyogva

és a nap, lassú járásával, mégis mindig megelőzött engem,
hiába volt a rohanásom, nem tudtam legyőzni őt,
néha elbújt a felhők mögé, néha meg a képembe nevetett,
mindenesetre tény, hogy tehetetlen voltam vele szemben

most levegő után kapkodok, elszorulnak a koszorúereim,
legyőzettem, megadom magam, nem tehetek semmi egyebet,
az idő, érzem, eltűnik előlem, kifolyik a kezeim közül,
és én csak összegörnyedve, szomorúan várakozom

Kerék Imre: Fa












nézd ezt a görbefát ahogy
önnön belső terében áll
s hangtalanul szívósan őrli
gyökerével a csontkopár
sziklakövet tanuld fegyelmét
ahogy az örvénylő időben
kitartón dacol a szelekkel
mint valami pompeji őrszem
a lombját perzselő napot
sebtépő fagyok éles körmét
tűrve formálja magát véglegessé
s bár tudja sorsa csak percnyi öröklét
ágai között fészket óv
csipogó életeket ringat
kérge alatt álca báb áttelel
csúcsán tollászkodik az esti csillag
s vele együtt egy égboltot emel míg
küldetését végre betöltve
ős nyugalommal félelem
nélkül zuhan alá a völgybe

Kányádi Sándor: Fecske nélkül szálló alkonyatban

Elsüllyedt a jegenyék árnyéka is már.
Ó, éjszakába feneklő kajakok!
Gyalog kell menned, fogd ezt a pislán
hunyorgó-füstölgő csillagot,

vezessen és, ha kialszik, dobd a tóba,
– sötétben is megleszek reggelig –
iszapba, hínárba burkolózva
odalent majd gyöngyöt könnyezik.

Sóhajt a víz, a jegenyék
megborzongnak,
szitálni kezd a bánat s tán az eső;
míg keresgélem a marasztaló szókat,
sarjad a csönd és eget-földet benő.

Már a fecske nélkül szálló alkonyatban
éreztem, kedves, hogy nélküled maradtam.

1967

2018. szeptember 29., szombat

Madár János: Azért szeretlek












Azért szeretlek,
mert szereted József Attilát,
Ady Endrét.
Versekben létezik
törékeny arcod,
és nyelveden viszed
a szavak
édes rendjét.
Nem szólsz,
csak
árnyéknyi csöndben
énekelsz.
Csillag jeleket rajzol
hallgatásod,
és kitárt tenyeremből
naponta
útrakelsz.
Körmeim félholdjait
küldöm el
utánad.
De az ölelés
fényes emléke
lassan
a lelkünkre
szárad.
Föloldódnak
a tárgyak
gyermekeink
szét szórt
játékaiban.
Az üveg golyók
mögött
egy dal
félszegen
elsuhan.
Világgá gurul minden,
ami volt,
és ami lehetne.
A jövendő is
hamvadó tűz már,
pedig a kagyló
és a tenger
csak szeretne, szeretne.
Indulna velünk
a tisztaságban morajló
égen,
hogy a végtelen
hulláma te lehess:
utolsó menedékem.

Károlyi Amy: Kipiheni magát a lélek

nincs keresés
csak megtalálás
ez a végső hazatalálás

Tedd ezt. Ne tedd ezt:
véget érnek. ellentétek
mint a bárányok összeférnek.

Kipiheni magát a lélek.
Összebékülnek napok-éjek,
volt aratások, volt vetések.

Nincs erény és nincs vétek
valótlanná válnak a tények
mint messzi harang-kondulás
elhangzottak az emlékezések

nem fojtogatnak többé kötések
képzelhetetlen szabadon
ring ama messzi kék tavon
kipiheni magát a lélek

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Tóth Erzsébet: Emberi számítás

Meghalok, kislányom.
Mondja Anyám köszönés helyett a telefonba.
Mi lesz velem, ha te meghalsz?
Kellene mondanom, de nem mondom.
A legfontosabb,
amit megtaníthatsz a gyerekednek:
tudjon élni nélküled, ha már nem leszel.
Még nem tudom, megtanított-e, hiszen még él.
Meghalni? Hogy jut eszedbe ilyesmi?
Viccelek, egy bohócrepülőn szállok veled,
huss, ki ebből a világból,
ahol csak komolytalan ideig lehet élni.
Tudom, hogy van még vagy tíz éve
emberi számítás szerint.
Nem tudok emberi számítás szerint élni.
Hiszen amíg ezeket a sorokat írom,
lehet, hogy már nem is él.
De él, mert már két éve
nem merem megmutatni neki
az új verseimet, semmit.
Hazudok neki. Félek, megbántanám.
Félek, nem ért belőle semmit.
Félek, a legutolsó képét,
a levendulásat nekem kell befejezni.
Kell még pár pötty pipacspiros
a levendulák közé.
Félek, nem merek hozzányúlni a képéhez.
Még akkor sem, ha az én kezem
az ő keze lesz már akkor.
Soha nem lehet az én kezem az övé.
Hiába érzem kezemen kezének melegét
ahogy szelíden rátette hároméves kezemre,
és vezette a papíron és írni tanított.
Megtanított, mondhatom büszkén.
Nemrég odaadtam neki egy régi könyvemet,
pár nap múlva ugyanúgy
feküdt az ágyon mellette,
mint mikor odatettem.
Ott haldokolnak együtt.
A verseim együtt halnak vele.
Csak a régi életéből emlékszik valamire.
Az idő elszállt egy pillangóval.
Mikor jössz?
Holnap, holnapután.
Az mikor van?
Szombat, vasárnap.
Mikor?
Mikor, mikor, nincs neked naptárad?
Nincs. Hozzál nekem egyet.
Jó, viszek. Csak ne halj meg. Megígéred?
Meg. Mikor jössz?
Holnap.
Nem biztos, hogy azt én már megélem.
Egy éjszaka és egy reggel. Aztán már holnap.
Ülj be egy taxiba, és gyere most.
Taxiba?
Taxiba nem ülünk a taxisblokád óta,
emlékszel?
Mi az a taxisblokád?
Aludj jól, Édesanyám.

2018. szeptember 28., péntek

Petőcz András: Futottam mindig

egyre és másra csak futok, futottam is mindig,
elindulok valahonnan, azt remélve, hogy egyszer
valahova és valamikor majd megérkezem,
egyre és másra csak rohanok

valaki azt mondja, helyesen teszed, amit,
helyesen cselekszel, éppen ideje volt,
valaki azt mondja, rosszul tetted, amit,
azt, amit tettél, nem volt időszerű

egyre és másra csak futok, mintha valaki,
igen, valaki üldözne engem, vagy mintha nem lenne időm,
és nincsen is már időm, azt gondolom, nincsen,
kifogytam mindenből, amit még időnek hívunk

valami szaladás van bennem, örök nyugtalanság,
nem mondja senki, hogy pihenjek meg egy pillanatra,
nem marasztal senki, hogy pohár borral koccintson velem,
nincsen senki, aki azt mondaná, hogy futottál már eleget

nagynéha elzuhanok futásom közben, elesek olykor,
sokszor fáj is ez a zuhanás, alig-alig tudok utána lábra állni,
de aztán megyek tovább, futok, mint a bolond,
aki nem is nagyon tudja, mit is tesz éppen, és minek

igen, egyre és másra csak futok, futottam is mindig,
elindultam valahonnan, örökké azt remélve,
hogy valahova végre megérkezem,
egyre és másra csak rohanok

Falcsik Mari: Balkonládák

ma megöleltem a szomszéd nénit – tulajdonképpen nem
is szomszédunk: eggyel alattunk lakik srégen az észak
felé néző kis egyszobások egyikében – lementem hozzá
vasárnap délben azaz egy kicsivel utána nehogy tetten
érjem az egyszemélyes szegényes ebéden ami mégis:
milyen takaros milyen fűszeres-illatos és milyen kis nett
abroszos terítéken tálalódik általa saját magának ahogy
illik és ahogy illet magunktól a tisztelet minket mikor már
senki mástól – szóval én a ládáimból kiásott jó nagy trupp
évelő virágot vittem neki hogy mielőbb ültesse ki az üresen
árválkodó cserépbe és ő kávét főzött nekem cserébe és
tejszínport rakott bele aztán beültünk abba az egy szem
szobába – én a fotelba ő a kemény székre mert a puhától
megfájdul a lába – és még egy jót beszélgettem vele míg
elszürcsöltük a hibátlan kávét majd utána még kiálltunk a
keskenyke teraszra fölfele lesve megcsodálni az én évelő
virágaimat amiknek a java mindig így késő tavaszra jön elő
hogy ő gyönyörködhessen benne – na persze ha a kertje
azon a meredek hegyi lejtőn még mindig meglenne ugyan
nem lelne örömet az ilyen gangos kis balkonládák szűk
gyönyörében – de azért nem bántuk mégsem hogy legalább
ennyi amibe mód van a tágabb lelket belelehelni legalább
alsó hangon: egy sor láda a gangon majd egy perfekt
kávéval a kislánypúderszagú özvegyszobába beülni aztán
búcsúzásul hogy beleleheljük amennyire lehet az örömöt
a virágok s a másik közelségének tudata felett: egy szoros
egy meleg egy igazi hosszú ölelés ami a balkonládákkal
együtt ha alaposabban meggondoljuk már nem is kevés

Bertók László: Ugyanúgy cseng a csönd ( Firkák szalmaszálra )

Közel s távol

Ilyen őszintének soha még az eget.
Közel s távol felhők, köröskörül kövek.


Úsznod kéne

Szakad a part, s lám, te belekapaszkodol,
holott úsznod kéne, s kikötni valahol.


Hívjál föl

Nem hív senki? De hát, hívjál föl valakit!
Ugyanúgy cseng a csönd mindkét végén, amíg…


Mutatványos

Nézd csak, átugorja, ha kell, a tornyot is.
S nevess, hiszen minden mozdulata hamis.


Következtetni?

Lábáról…?, Faráról…? A személyiségre…?
Bizonyára lehet, csak nincs hozzá mérce.


Csak pislogsz?

El kellene menned, mutogatni magad,
de te csak pislogsz, és fogalmad sincs, ki vagy?


Kulcsok

Ha új otthonodat is magadra zártad,
akkor ne a régi kulcsokat próbálgasd.


A végén

Úgy nézz körül, hogy még pár lépést tenni kell,
s ha tovább lépsz, akkor ne ütközz bárkivel.


Tükör előtt

Nehéz lettél, mint a kiürülő palack.
Szárny nélkül elröpülsz, akarsz vagy nem akarsz.

Mai Ige: Keresd a másikban a legjobbat!

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van.” (2Korinthus 4:7)

Az egyik legnagyobb vita, amit a Szentírásban feljegyeztek, minden idők legsikeresebb missziói csapatának két tagja között zajlott le: Pál és Barnabás között. Mi volt a vita tárgya? János Márk. Barnabás magával akarta őt vinni következő missziós útjukra, Pál viszont nem. Miért? Mert Pál nem vette jó néven, hogy János Márk szünetet akart tartani, hogy a családjával lehessen. (Néha előfordul, hogy a szenvedélyes, céltudatos emberek nem látják tisztán a dolgokat!) Később azonban Pálnak megváltozott a véleménye, és átgondolva a helyzetet, ezt írta: „Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott… Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban” (2Timóteus 4:10–11). Három fontos tanulság van ebben:

1) Mindenki megérdemel egy második lehetőséget. Elvégre Isten folyton új lehetőséget ad nekünk. Nos, előfordulhat, hogy csalódás ér, ha nagylelkű vagy valakivel, de ezt a kockázatot vállalnod kell, ha Krisztushoz akarsz hasonlítani.

2) Nem mindenki kapta ugyanazt az elhívást. Előfordulhat, hogy az, akinek a viselkedése zavar, nem arra kapott elhívást, amire te, vagy elhívása egyszerűen más módszerekre szól. Saját érdeklődési körödet sose tedd szereteted, elfogadásod és együttműködésed feltételévé.

3) Ne a legrosszabbat, hanem mindig a legjobbat keresd a másik emberben! A Bibliában azt olvassuk, hogy kincsünk cserépedényekben van (ld. 2Korinthus 4:7). Ez azt jelenti, hogy mindenkiben, akivel találkozol, van valamilyen „kincs”, még ha törékeny, földi cserépedényben van is az. Azt is jelenti, hogy kötelességünk a másikban ezt a kincset keresni és értékelni. Az emberek, ha érzik, hogy értékelik őket, általában igyekeznek felnőni az elvárásainkhoz.

2018. szeptember 26., szerda

Csontos Márta




"...Fázom. Már minden réteget
magamra húztam, mégis, egyre
jobban látszik bennem a meztelenség."

Madár János: Megjelöltél

A teremtés kezdetén ott voltál,
és én ott voltam melletted.
Arcodat sokáig csodáltam,
és kezed a szívemre tetted.

Érzem ma is a fényt, Kedves –
láztól gyönyörű ujjaidat.
Hajnalok csöndes félholdjait,
ahogy szemed jövőnkre mutat.

Első sírású gyermekeink
legszebb álmait hozom el neked.
Értük, fölfénylő örömeinkért
őrizem minden lélegzeted.

Mert te vagy nekem a világ
tűzben tündöklő drága éke.
Gyászos jajokban elárvult
létemnek egyetlen menedéke.

Hűségtől csillogó szerelmem.
Csillagtól édes anyanyelvem.
Éneknyi hazám is te lettél.
Engem örökre megjelöltél.

Radnóti Miklós: Bájoló












Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.