Edgar Lee Masters: Csöndek

Megismertem a csöndet, sokféle csöndet: tengerek és csillagok
csöndjét, a nagyváros csöndjét, mikor egy pillanatra megáll,
a férfi és a nő közötti csöndet,
csak a zenével kifejezhető csöndet,
az erdők csöndjét, mielőtt zúgni kezd a tavaszi szél -
a betegek csöndjét,
ahogy körülpillantanak a szobában révedezve -
és most megkérdem: van-e nyelv, van-e szó
a roppant mélységeket kifejezni?
Az erdők vadja üvölt,
ha a halál megkaparintja a kölykét.
De mi szótlanul, hallgatag állunk a tények előtt, -
ilyenkor nem tudunk beszélni.

Egy rokkant katona üldögél a fűszeres előtt.
S egy kiváncsi fiú faggatni kezdi:
“Mi történt a lábaddal, apó?”
S a rokkant katona döbbent, néma csendben ül,
mert cserben hagyják emlékei,
mert nem jut eszébe a gettysburgi csata.
De jókedvet eröltet és
csak ennyit mond: “Fölfalta egy medve!”
A fiú eltátja a száját, míg az öreg
szótlan-erőtlen újra éli képzeletében
a puskák fellobbanó lángját, az ágyúk dörejét,
a haldoklók sikolyát,
ahogy ott feküdt köztük a földön,
a sebészeket, csonkító késeiket,
véget-nem-érő napjait a kórházi ágyon.
De ha mindezt szavakba tudná önteni,
művész lenne, bizony.
De ha művész lenne, még mélyebbek lennének sebei,
miket végülis nem tudna szavakba önteni.

Megismertem a roppant gyűlölet csöndjét,
a halálos szerelem csöndjét,
a lélek végtelen-nyugalmú csöndjét,
a megkeseredett barátság csöndjét,
s a lelki válságok pokoli csöndjeit,
miknek gyehenna-tüzein megtisztul a lélek,
s eléri az élet magasabb birodalmát -
kifejezhetetlen látomásai szárnyán.
Tudok az istenek csöndjéről,
akik szavak nélkül is megértik egymást
és tudok a vereség csöndjeiről,
az igazságtalanul elítéltek csöndjeiről.
A haldoklók csöndjeit is ismerem, ahogy
némán, rémülten kezünkbe fogóznak.
Ismerem az apák és fiúk közötti csöndet,
mikor az apák nem tudják megmagyarázni az életüket,
még ha félre is értik őket értük fiaik.

Megismertem a csöndet a férfi és asszonya közt.
Tudom, milyen az elbukottak csöndje,
s hogy micsoda roppant csönd borul
a leigázott népekre, a legyőzött vezetőkre.
Lincoln is ismerte a csöndet,
ha sanyarú ifjúsága eszébe jutott,
s micsoda csönd volt Napoleon csöndje
a waterloo-i ütközet után!
És az Orleánszi Szűz csöndje,
amit csak egyszer tört meg a máglyán: “Irgalmas Jézusom!”
S e két szóba belesűrűsödött minden bánata-reménye.
Tudom, hogy eljő az öregkor csöndje is,
mikor a bölcsek nyelve béna lesz, mert nem tudják
érthető szavakkal kifejezni az élet iszonyú áramát
azoknak, akik még át nem élték ütemét -
és tudom, ismerem a holtak csöndjét is.

S ha mi, akik élünk, kiknek megadatott a szó,
legmegrázóbb élményeinket nem tudjuk kifejezni,
ugyan mért döbbenünk meg azon, hogy a holtak
nem beszélnek nekünk a halálról?
Egyszer még sokat mond nekünk a csöndjük,
ha lefekszünk közéjük a sírba.

Végh György fordítása

Végh György: Emlék egy szomorú cseh őszről

Mintha egy Paál László festményben járnék,

olyan ez az ősz, olyan ez a táj,

a fák közt itt is ugyanaz az árnyék.

Hát mindenütt egyforma a halál?

Végh György: Egy vagy velem

Ó, hányszor mondtad: összetartozunk,
mint két cipő s a csillag és az éj -
mert elválaszthatatlanok vagyunk,
akár a szenvedés s a szenvedély.

Közös már mindenünk, egy vagy velem:
te mondod ki, mit megfogalmazok -
hajam sokszor hajadként lengetem
s arcfintorom gyakran arcfintorod.

Lásd, mindened szegényebb nélkülem:
az életedhez én vagyok a só -
s ízetlen nélküled már ételem,
mit inkább csak otthagyni volna jó.

Fák, fák nélkül oly elhagyott a táj,
díszítsd magaddal mindig életem -
a föld virágok nélkül oly kopár;
díszítsd föl, Eszter, életed velem.

Végh György: A halál küszöbén

S akkor egy nap megállsz a szélben.

A fagy fehér pengéi észrevétlen

elvágnak a való világtól -

Végh György: Mondd, mit adjak?

Mit adhatnék neked még ékszerül,
ki szebb vagy, mint Ninive romjain
a hold, mikor az éjben szétterül
az ősz, s a füvek sárga habjain
sikongva száll a néma rémület?
Mit adhatnék neked, hogy úgy szeress,
miként a fösvény féltett kincseit -
mit, hogy szavam ne szó legyen: üres
játék, mely csillan csak, de nem hevít,
szó, mely nem hozza lázba szívedet?
Mit adhatnék neked, ki gazdagabb
vagy Krőzusnál, mert minden sejteden
átring a fény s az égnek tükre vagy,
s pillantásodból néha sejthetem:
talán Isten könnycseppje két szemed?
Mit adhatnék neked, hogy észre végy,
s mint új földrészt, magadnak fölfedezz;
míly fanfárok dobogjanak feléd,
kérjem vagy üvöltsem inkább: szeress!
míg földek és egek megrengenek?
Mit adhatnék neked, hogy mint a kés
átjárjam szíved menthetetlenül,
és rádomoljon mind a szenvedés,
szívemben mely lassan halomra gyűlt -
mondd: mit adjak? mit adhatnék neked?

Ingrid Sjöstrand: Holnap leszek nyolc éves

Holnap leszek nyolcéves.
Ez persze nagyon klassz.
Megkapom talán a hármas fémépítőt,
abban több kerék van.
Megkapom talán a legújabb Beatles-lemezt,
de lehet, hogy az túl sokba kerül.
Miért lógatom úgy az orrom?
Meg tortát is fogok kapni.
Holnap nyolcéves leszek,
és nem leszek már hétéves soha többé.

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberger: Szerelem

Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.

Tótfalusi István fordítása

Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom

Anyuban azt nem bírom,
hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
õ már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
nyugodtan.

Tótfalusi István fordítása

Szőnyi Bartalos Mária: Nem verem a szüleimet!

 Sétáltunk - valamikor rég' - a három esztendős kisfiammal az utcán. Kint álldogáltak idős nénik egy  csokorban. Amikor odaértünk, mi is megálltunk, mert már messziről nagyot köszönt az én kisfiam.
 Tetszett a néniknek, össze-vissza dícsérték, majd megkérdezték tőlem:
- Kire ütött ez a gyerek? Apjára vagy az anyjára?
  Megszólalt a fiam:
- Nem verem a szüleimet!

Biblia

„ Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom.” 

(Mikeás 7:8)

G. István László: Hatvanhetedik védőbeszéd

Hirtelen termett mellettem a gyalogátkelőhely
előtt. Hogy szívesen átkísér. Mondtam, minek.
Mert bár látja, hogy nincs fehér botom, ő
mutatná az utat. Nagyon köszönöm. Nem
mertem bevallani, hogy nem vagyok vak. Nem
megyek át, befordulok ezen az utcán. Hogy
az nagyon veszélyes, végig felásták, inkább
a szemközti járdán menjek. Majd visszakísér. Igazán,
nagyon kedves. Mit tegyek, hogy ne
ábrándítsam ki? Hogy látok! Nincs magánál véletlenül
egy tükör? Nem lepődött meg, alig keresgélt, szó
nélkül odaadta. Hosszan vizsgáltam magam az enyhén
púderes, hátul foncsoros fényben. Talán
a szemem lett ennyire tompa, fénytelen? Kristálytisztán
vakított rám a tekintetem. Hogy ő megérti. Annyira
szép, amikor valaki a semmit nézi, és
hogy a bátyja is, akinek mindkét lábát
levágták, cukros, sokszor kér karácsonyra cipőt.

Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

... Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap...

Itamár Jáoz-Keszt: Feltámad a szél

A parton megtorpan az est, és foga van a szélnek,
az eukaliptuszfák mögött eltűnt az udvar, és a testből
mint a csorba kés, útra kelnek a házak és a lélek.

Minden az Ég mélyébe hull, lelakatolt homályba.
Zörren a maradék idő, egyszer a Tél markolja meg –
ősz fejjel tanultam imáid, Uram, a szó ráfagy a számra.

A csillagtalan éj átjut a test udvarán s a házsoron,
tévelygő lelkem megborzong, egy titkos, ősi nyelven
mondtad: LEGYEN VILÁGOSSÁG,  s én ezen a nyelven álmodom.

Gergely Ágnes fordítása

Makay Ida: Hullás zápora

Kivilágítva mind a temetők.

Lobog, lobog a sötét kandeláber.

Nehéz díszben pompáznak a sírok.

A rékviem zeng, az utolsó ámen.

Ideje jön a beteljesülésnek.

Hullás zápora ezüstöz a nyárra.

Készülődnek már a mindszenti esők.

Fényes szemünkben föllobog a fáklya.

Szabó Magda: Szelíden és szilárdan

Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném
elmondani, ahogy a fákhoz beszélek,
egyszerűen, rím nélkül, elhajítva
minden feleslegest, ahogy a holt
ágyánál nem lehet körmondatot
faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt
feltartva karodon, a rémület
és az öröm nem bomlik mondatokká:
megszületett. Minek tovább beszélni?

Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,
mondom neked, hogy én, aki körül
a gyűrűs idő bezárta magát,
most a talpammal érzem újra az
egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.
El kell engednem az esőt, az éj
szelíd szörnyeit, mindent, amibe
kapaszkodtam, átlósan állva a
valóság és látomás között:
szelíden és szilárdan vonsz a földre,
s ujjaim lesiklatod a végtelenről.

Szemem visszatágul az elhagyott
félgömb felé. Mit adsz a béke helyett,
kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt,
vállamra vettem, úgy vittem haza,
míg patakom tejét fenékig itta
a szomjas Medve csillag? És magam
helyett mit adsz nekem, akit
kiemeltél belőlem, s most üresen
várom, akár a korsó: tölts meg újra.

Látod, most azt is el tudom viselni,
hogy nélkülem is régi rend szerint
forgatják testüket a hűtlen égitestek.