Petőcz András: A behatárolt idő

Éppen 10 óra 22 perc, amikor ezeket a sorokat gépelem,
gépelem bele a laptopba, word formátum, microsoft word,
word, mint a szó, mondhatnám azt is, szó kiterjesztés, terjed,
terjed a szó, mondom, ha van percnyi időm, akkor gépelem,
gépelem, ahogy valamikor az írógép billentyűzetével kopogtam,
kopogtam, miként az apám is kopogott éjszakánként, ütötte bele,
bele az írógépbe mindazt, amit ki akart gépelni a fejéből, az idővel,
az idővel is versenyt futva, versenyt futok az idővel: végtelen,
végtelen idő takar be engem, futásom idegen tájban, miért gondolom,
gondolom, hogy végtelen az idő, ami az enyém, az én időm, miért,
miért hiszem azt, hogy mindig lesz idő, hogy lesz majd idő és képesség,
képesség mindarra, amit még fontosnak érzek, futok az idővel, miért,
miért, kérdezem magamtól, miért nem gondolom azt, hogy bármikor is,
bármikor is lejárhat az időm, nem gondolom, nem gondolom.

Most még nem deszka-földes-álruhásan, suttogom magamban,
magamban, ahogy a buszra szállok, vagy vásárolok, vagy éppen kulcsot,
kulcsot másoltatok, hogy bezárjam, amit be kell zárnom, és kizárjam,
kizárjam mindazt, amit ki akarok zárni, váltott lovaimat összeszedni már,
már nem tudom összeszedni, legfeljebb egybegyűjtöm mindazt,
mindazt, amit még egybe lehet gyűjteni, szélfútta szénakazal, igen,
igen, ismétlem újból, még egybegyűjthető, mert van még időm, csupán,
csupán nyugodtan, óvatos mozdulatokkal gereblyézd össze a fűszálakat,
fűszálakat gyűjtök kupacokba, távoli földrész üzenete ez, ki az, aki,
aki összeszedi váltott fűszálait, ha elhulltak, és ki az, aki a földre,
földre vagy a fadeszkára fűszálakat vagy kavicsokat helyez el, suttogva,
suttogva valami imát, imafélét, vagy épp csak annyit, hogy nem végtelen,
végtelen az idő, de nagyon is behatárolt, futásodat elvégezted, de nem azé,
nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja, hanem az idő, az övé a kegyelem.

Anga Mária: Szerelmes beszéd

Nem vagyok átokkal átkozott,
hanem áldással teremtett, áldott.
Már nem ébred együtt a hajnal és a bánat,
virág lett a szívem, véremben termő,
szerelmet virágzó virág,
örökké nyíló, halált túlélő.

Gyolcstakarómat hajtogatom,
minden csillag ragyogása
fehérségében ragyog.
Titkaim az ég mélységébe vesznek,
áldott vagyok, áldással teremtett, áldott.

Oravecz Péter: Felidae (I)

Gyerekként tátott szájjal néztem
a tűzkarikán átugró oroszlánt.
Csodáltam tanult bátorságát,
s hogy sörénye épségben maradt.

Aztán szembesültem vele,
hogy képtelen vagyok kancsóból
pohárba tölteni bármit anélkül,
hogy egy csepp félre ne menne.

Egy nősténytigrissel viaskodtam
egész gyerekkoromban. Fegyverem
nem volt, hát szavak tüskéivel
szórtam fel az aréna porát.

Bárhová mentem később, egy zacskóra
való tüske mindig volt zsebemben.
Amerre jártam, nyüszítő fenevadak
nyalogatták véráztatta mancsaik.

Aztán lett egy macskám,
aki megtanított dorombolni.
A lágy, sebezhető testtájak
simogatásra bírták kezeim.

Mikor még kölyök volt,
állatorvostól állatorvosig
cipeltem, folyton felsebezte talpát
a kristályszemcsés alom.

Közben megtanultam azt is,
hogy a borosüveg nyakára kendőt
kell tekerni, mert legalább
egy csepp mindig félre megy.

Egy reggel tükörbe néztem,
kócos sörény borította fejemet.
Megértettem: nem félhetek
a tűztől, ha magam is tűz vagyok.

Állig begombolt hallgatásod előtt
anyaszült meztelen állok.
Erős vagyok és sebezhető.
Legyen meg a te akaratod.

Gősi Vali: Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.

2019

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Kányádi Sándor: Ballag már

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.

Katona Béla

Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr…(5Móz 8:2)

Emlékszel, hogy mi történt veled az idei év január 11-én? És március 6-án? Vagy éppen július 20-án? Valószínűleg nem. Ezzel nem bántani akarlak. Én is így vagyok vele. Fogalmam sincs, hogy az előbb említett napokon mi is történt az életemben. Ám az, hogy olvasod e sorokat, azt jelenti, hogy megtartott az Úr, még élsz, tehát életben voltál az esztendő előbb említett és az előbb egyáltalán nem említett napjain is.

         A ma véget érő évben voltak örömeid, nehézségeid. Szánj egy pici időt arra, hogy ezeket végig gondold. Adj hálát az Úrnak, mert sok áldásában részesültél idén is. De adj nyugodtan hálát a megélt nehézségek, küzdelmek miatt is, hiszen azokban sem maradtál magadra. Veled volt az Úr. Ő vezetett, tartott meg, hordozott mindvégig.

         Te és a körülményeid változhattak, de az Úr ugyanaz maradt. Ő ugyanaz az erős Isten, aki eddig volt, és aki ezután lesz. Legyen hálás a visszatekintésed és reményteljes az előrenézésed. Hidd el: az Úrnak gondja volt, van és lesz is rád…

Forrás:  Napi Ige és Gondolat

Tar Károly: Évszakok

Tél tanít hallgatásra

Tavasz ébredésre

Ötvös ősz elmúlásra

Nyár reménykedésre

Bella István: Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,
hogy azt hittem, beledöglöm,
de soha oly keservesen,
hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.

Tudtam, megkeserül a száj,
ha csak a kényszer ránt magához,
s előbb vet ráncot a vágy,
mint a lepedő vagy a vánkos,

de nem hittem, hogyha meztelen
maga a szerelem mellém fekszik,
az a vágy is, az esztelen
ölelkezés is kettéfeslik.

Nem hittem, hogy az sem segít,
ha szinte halálig betakarhatsz.
Nem vetkezik, ölelkezik –
magányom befordul a falnak.

S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,
életfogytiglan, évekig.
Sírás rázza a vállad, vállam:
Ki ez az idegen itt?!

Utassy József: Erdőszélen

Leheveredem a fűbe.

Testem félig mezítlen.

Zöld a csönd. Szinte hallani,

hogyan dobrokol szívem.

Szabó Magda: Könyörgés

Felelj neki! Én nem tudok felelni.
Mint az utas, ténfergek e talányos,
idegen város tornyai között,
eltévedtem hazámban, és a kő,
melyre pihenni ültem, ismeretlen,
csak keménysége ismerős. Felelj te,
te csak tudod, hisz öregebb vagy nálam,
magasabb is, átléped a hegyet:
egyet nézel, s a szakállas ereszt
megkopasztják az újszülött szelek,
hánykolódik a haltestű folyó,
s habbal takarja pikkelyes gerincét,
kettőt nézel, s a fű kis kardjai
kiröpülnek a föld alól, s a fény
szisszen, ahogy hegyük megmetszi talpát;
hármat nézel, s a föld öreg fején
felkéklik az évelő koszorú:
a márciusi aequinoctium.
Felelj neki. Én nem tudok felelni.
Valaha azt hittem: az ágy az ágy,
a ház az ház, és az ország az ország,
most ágy meg ház meg ország meg világ, –
jaj, Isten, Isten, Isten, Istenem!
Felelj neki! Valaha kinevettem
őseim mesterét, a genfi szentet,
mert azt mondta, születésem előtt
eldöntötték: mi vár. Az üdvözülés,
vagy kárhozat. Születésem előtt?
Holtom után? S ezt ki döntötte el,
mi most jutott nekünk, a földi létben,
az elsődleges, pucér szenvedést?

Most, mikor már nem vagyok fiatal,
s gondolataim oly visszhangosak,
mint régi utcák, visszacseng a szó,
a kacagás, amely belézuhant
a múltba, újra felveti a víz,
s egyre zavartabb vagyok, hogy öregszem,
mert ágy, ház, ország, Calvinus, – felelj,
hisz te szabad vagy és messzire látsz,
s ha újra eljössz, minden évben eljössz,
tán tudsz valami titkot, amitől
erős maradsz, megnézni a világot,
s megőrizni a gyönyörű mosolyt
szigorú szádon; bimbókat fakasztasz
az ágakon, megnyitod a csízek
kis torkát, eljössz, s nem undorodol
tőlünk. Talán hiszel valamiben,
mi eljövendő, és mit nem tudunk még.
Mit látok én? Akit nap sosem ér,
csak káprádzik a fénytől. Hallgatok.
Talán nem is köd, csak felleg. Elúszik,
ha megvillantod fényes pallosod.

Mondd meg neki: nem születtünk hiába,
felelj helyettem, szentséges tavasz,
ha én már nem bírom kimondani!

Mai Ige: Építeni másokat

„Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére.” (Róma 15:2)

Két férfi egy kórteremben feküdt. Az egyikük minden nap egy órára felülhetett. Az ágya az egyetlen ablak előtt volt. A másik férfi egész idejét háton fekve töltötte. Az ablaknál lévő férfi minden nap elmondta, mi zajlik a külvilágban: beszélt a parkról és a tóról, a tóban úszkáló kacsákról, a parkban játszó gyerekekről, a kézen fogva sétáló párokról és a messzi látóhatárról. A barátja, aki mindezt nem láthatta, mosolyogva képzelte maga elé az elmondottakat. Amikor az ablaknál fekvő ember meghalt, a szobatársát költöztették a helyére. Ő feltornázta magát, hogy ki tudjon nézni az ablakon, de nagy megdöbbenésére csak egy szürke kőfalat látott. Összezavarodva kérdezte a nővérkét, hogy lehet, hogy a barátja olyan élénk színekkel festette le a látványt? Az ápolónő így válaszolt: „Igazság szerint ő vak volt, és még a falat sem látta. Csak magát akarta biztatni.” Pál azt mondta: „Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére.” Mások biztatása nagy elégedettséget ad, különösen akkor, ha a saját helyzetünk sem éppen ideális. Valaki azt írta: „Ha valakinek azt mondod, hogy gyönyörű, akkor változtatsz az illető énképén. Egy szerelmes lány azt gondolja, hogy ő a leggyönyörűbb lány a világon, csak mert az a bizonyos fiatalember ezt mondta neki. Ha egy tanár azt mondja egy diáknak, hogy okos, akkor a diák még jobban fog törekedni, és még többet ér el. Amikor egy szülő azt mondja a gyermekének, hogy szereti, akkor a gyermeknek lesz önbizalma nagy dolgokba fogni. Másrészt viszont, ha egy orvos egyenesen megmondja a betegének, hogy menthetetlen, azzal felgyorsítja a haldoklást.” A szavak erejét használd az emberek építésére!

Forrás: Mai Ige

Fecske Csaba: A nagy mű

Lerajzoltam a semmit.

Látod itt,

amit éppen nem látsz,

ez volna az!

Fecske Csaba: Hangverseny

tegnap hangversenyen voltam
mondhatom tetszett az egész
Mozart Beethoven Chopin
de a legmeghatóbb mégis az volt
mikor összepakoltak a zenészek
s kottával hangszerrel kezükben
csöndben kivitték a teremből
a muzsikát.

Fecske Csaba: Ha Laurával beszélgetek

Ha Laurával beszélgetek
izzad a tenyerem
és kiszárad a torkom
és olyan hülyén hangzik
minden amit mondok
ezért egy szót se szólok
ha Laurával beszélgetek.