Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek

1. 

Orrod az ablak üvegére 

nyomod, mint a kiváncsi gyermek. 

Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik. 

Vidám vagyok. Téged figyellek.  

Szemed mily híreket lop kintről? 

«Az erkélyünkre cinke szállott...» 

«Kutyák játszadoznak a hóban...» 

Ez a világ. Ilyennek látod.  

Ilyennek látjuk, hogyha este 

együtt vagyunk s víg tűz vigasztal. 

Köröttünk, mintha jóbarátok, 

az ismerős szekrény, az asztal,  

a divány tarka teritője, 

a két szék s a falon a képek - 

mintha bíztató tekintettel 

lassan körénk települnének...  

hogy úgy járok köztük, mint kertben, 

olyan meghitt mozdulatokkal, 

mintha szemlélve járná kertjét, 

vagy gyümölcsöt tépne a gazda...  

Beh jó is lenne, mint toronyban, 

ki se mozdulni, mintha várban! 

s nem futni perzselt, kormos arccal 

e csonkig felgyujtott világban!  

Homlokomra mily sebet martam, 

arcomra milyen hegek égtek, 

hogy ugy járok künn, mint a leprás, 

mint mindnyájan, akik szegények?                           

2. 

Mit látsz még kint? «Bokáig ér már 

a hó s a grundokon tán térdig... 

S esik, esik még szakadatlan, 

milyen magasra nő éjfélig?  

Milyen magasra? Bár felnőne 

térdig, aztán derékig, szájig... 

ha reggelre kelve fölérne, 

fölkúszva szobánk ablakáig!  

Ha szobánk kedves börtönébe 

zárna a tél, ha ugy aludna 

a hó alatt, mint pocsolyába 

fagyott őszi levél, az utca...  

S én kezenfogva vezetnélek 

s egymásnak boldogan mutatnánk 

a sok, sok kincset, függönyt, tükröt 

s a három üveg szilvalekvárt,  

mit felbontani sem merünk már, 

nehogy elfogyjon. S ablakunkat 

(hiszen a hó odáig érne!) 

belepnék bámész cinkék, varjak...  

Igy vezetnélek kezenfogva, 

ugy, mintha a réten, a szobában 

s ha fáradtan ledőlnénk este, 

azt is akár egy fa árnyában,  

mint ismerős, de messzi tájon, 

hol senkisem jár rajtunk kívül. 

Megértesz, Édes, hogyha csak bent 

lenne s nem lenne soha kívül...                         

3. 

Megfordulsz lassan. Leereszted 

a redőnyt. Meggyujtod a villanyt. 

A fal tövén egy árny riadtan 

tátog s akár a gyík, elillan.  

Álmodoztam előbb, most Téged 

figyellek, karod moccanását, 

amint válltól ujjhegyig rezzen. 

Megigazitsz egy diványpárnát.  

Ez a valóság. Tejet forralsz. 

Fogaid közt kétszersült roppan. 

Téged tanullak ujra s ujra, 

ezért tudlak már egyre jobban.  

Tekinteted és fogaidnak 

halk koccanását s lenge, tépett 

mozdulatod, s mi mindezt eggyé, 

egésszé összefogja, lényed:  

mit butor s fal magukba ittak 

s belebeg mindent, mint a pára... 

Ezért vagyok ennyire itthon, 

hogy ki se vágyom, e szobában.                  

* 

Lám, lopva tenyeredbe ásitsz, 

s el is pirulsz. Ne szégyeld, Édes, 

hiszen már sűrüdik az este. 

Aludjunk. Tán oly bűvös éj ez:  

a fakó kerteket átfesti 

s letörli a kormot s a gondot 

a városról... és a világot 

megszabadítja a gonosztól...

Bella István: Zúdulás

A tájból kicsap a fű. 

Micsoda tavasz! 

Virágok: szökőkutak 

robbannak rögökből, földből. 

A kövekből szikáran zúdul a gaz. 

A fák 

aknát: 

szikrázó rügyeket robbantanak. 

S leveleket, 

– szétvetik az eget, 

olyan hatalmasak. 

Micsoda gyönyörű harag! 

Magvából kiroppan a mag, 

fellövell, egyre magasabb, 

– már a fény bokájáig ér – 

kiömlő dac, a zab. 

Hej, fiatalság, forradalom, 

zúduló évszak, csak el ne hagyj!

Jankovich Ferenc: Régi kép

Halovány taréjjal
ég alján tollászkodott -
majd elejtette a hajnal
véres tojását, a napot. 

Rá derűs kotkodács-
hangokra vidult az ég magasa
és fölébredt a ház,
zengett a tojók kórusa. 

Egy lány szaladt vizért,
felhördült a kut is,
torkából fehér
szalagban csordult a víz. 

Nyikorogva rítt,
sirt-rítt a kerék,
mint őrült, aki
feltépi erét. - 

Didergő szirom,
fagyos lepkeszárny:
Jóreggelt, hugom,
kis fecskemadár! 

Utánad a nyár
nyujtja már kezét, -
röppenj, - jön a nyáj,
bika búg feléd... 

Igy csendült a szó -
s kergettem tovább
ajkam illanó
villanó szavát. 

Egy tünő mosolyt
mint szellő a port -
nem tudom,
talán e nóta volt.

Ősi ír áldás

Áldott legyen a Fény, mely rád világít és mely benned van,
Az áldott napfény sugározzon be téged
És melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog mint kandallók tüze,
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád és minden barátod is,
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított
Gyertya fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
A virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő,
De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát
Hagyjon hátra, amiben megcsillan az ég kékje
És időnként egy csillag is.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon
Bármerre is vezessen utad.
Legyen puha a föld mikor terhétől fáradtan lepihensz
És legyen könnyű, amikor majd kinn fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé
És elérje útja végén   
Az Istent!

Bella István: Fagy, hó

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. 

Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? 

Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, 

nemcsak mezítelen.  

Kivel fekszel le velem, te magam-árva, 

s ki rád néz, lát-e, és aki megölel, 

szeret-e úgy, mint az én hársfa- 

színű szemem?  

Idegenek idegeneként én is. 

Kenyerem mások szájából eszem. 

Értem a mások szerelmét, beszélik. 

De nem anyanyelv az nekem.  

Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, 

s látnám: látod, kellek: nem-idegen, 

de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, 

csak magam s magad közt. 

Ébren, elevenen.

Nemes Nagy Ágnes: Jég

Belémfagy lassan a világ, 

mint téli tóba nádbugák, 

kis torlaszokban ott ragad 

egy kép, egy ág, egy égdarab – 

ha hinnék Benned, hallgatag 

széttárnád meleg tenyered, 

s az két kis napként sütne fönn 

a tél felett, a tó felett, 

hasadna jég, mozdulna hab, 

s a tárgyak felszökellve mind 

csillognának, mint a halak.

Szentmihályi Szabó Péter: Kegyelmet

             Possonyi Lászlónak, igaz barátsággal 

A világ olyan szennyes, 

olyan szennyes az én lelkem, 

Uram, miként lehet ez, 

Te tiszta világot teremtettél! 

A bűn magzik bennünk, 

hová lehetne lennünk? 

Mint örök fájás, alattom rágó rák, 

ellened támad bennünk a világ. 

Jelen vagy minden szégyenünknél. 

Gyónom a mindenható Istennek, 

és lsten helyett hitvány magamnak, 

elkövettem gondolattal, szóval, cselekedettel, 

amit az ember elkövetni csak mer, 

visszáját minden Parancsolatnak. 

Vétkeztem együtt az emberi nemmel, 

s nem tudok megbocsátani magamnak. 

Én szakasztottam le azt az Almát, 

idegen istenek közt káromkodtam én Rád, 

a bámész tömegben én álltam ott, 

a Te kárhozott szented, 

és kiröhögtem a szent Keresztet. 

Miképp enyhithetném a bánatod? 

Meghódoltam a köznapi Sátánnak, 

azt hivén, az Úr talán vak, 

aranyköntösben és sötét csuhában 

Pilátust magamban láttam, 

s mostam kezeimet, 

mondván: nem az én dolgom 

vallani gyötrelmes hitet.

Gyónom Neked, Uram, 

nem tudtam hinni eléggé, nyers 

szavakat irtam egymás mellé, 

azt hittem: vers. 

Most már csak szánalmas tátogás vagyok, 

nem kérek élelmet és még több napot, 

mert földi kinjaim lassan letelnek - 

felhős égen felejtett néma csillagok! 

Merjek-e kérni még kegyelmet?

Nemes Nagy Ágnes: [Megölelem az évszakot]

Megölelem az évszakot, 

a fényes, mézes szép napot, 

a szeptemberi nyarat, 

mely visszatért egy pillanatra,                 

hogy búcsúzóul megmutassa, 

milyen lehetne, hogyha volna, 

s főképp: milyen lehetett volna.

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban, 

veréb mászkál lent a hóban. 

Veréb! Elment az eszed? 

A hóesés betemet. 

Nem is ugrálsz, araszolsz, 

hóesésben vacakolsz.  

Fölfújtad a tolladat, 

ázott pamutgombolyag. 

Mi kell neked? Fatető! 

Fatető! 

Deszka madáretető.

Trausch Liza: A megsebesített ember

" És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg." 

Ézsaiás 53,5  

Ebben a világban nagyon sok a sebesült ember. Van, aki már gyermekkorában megsérült. Szerették a szülei, mégsem vették észre, hogyan sebesül a gyermek. Nagyon sok sebet üt az iskola. A barátok, a szerelem. Sokszor a házasság sem más, mint naponta való újabb sebesülés. Sajnos mi is okozunk másoknak sebeket. Bár kinyitná most Isten a szemünket, és meglátnánk, hogy kritikánkkal, keménységünkkel hol ütünk újabb sebet embereken. Az igazán megsebesített ember: Jézus! Sebeinket Ő viselte, bűneink büntetése rajta van. Amikor Júdás elárulja, fegyverekkel törnek rá, megkötözik, és Pilátus udvarára viszik. Csattan a korbács, fejére nyomják a töviskoronát, kezét és lábát szögekkel verik át. A kereszten ott függ a megsebesített ember, nem félholtan - holtan. Lett volna lehetősége ellenállni, de engedelmesen adta magát, hogy mi meggyógyult emberekké lehessünk. "Az Ő sebeivel gyógyulánk meg" Nincs más út. Az egyetlen híd, ami átvezet halálból az életre, boldogtalan életből a boldogságra, csak a Jézus keresztje. Egy kisfiút édesapja át akart vezetni a hídon. A gyermek megkérdezte: Édesapám, elég erős ez a híd, nem fog leszakadni? Édesapja, megsimogatva fejét, azt mondta: Kisfiam, erős híd ez, sok szög van rajta. Lépj rá nyugodtan! Lásd meg a hidat kárhozatból az üdvösségre. Nézz fel a kereszt Krisztusára: sok szög van benne! A korbács szögei, a töviskorona szögei, az átszögezett kezek és lábak - biztos híd ez. Merj rálépni, hidd el, sokan mentünk már át rajta.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Kiss Judit Ágnes: Vigilia

A házban, ahol meghalsz,  

megállnak mind az órák,  

a tükrök megrepednek.     

A naftalin szagától  

meghízott régi bundák  

kihullajtják a szőrük.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.    

A házban, ahol meghalsz,  

nem marad semmi épen –  

utánad pusztul el.     

A lábasban a friss tej  

most összemegy, megalszik,  

te is hogy jól aludj.     

Mert nem kell visszajönnöd,  

már nincs itt mit keresned,  

itt hagyhatsz minden tárgyat,  

és legvégül a tested.     

Az ágy, a szekrény alszik,  

csak én maradtam ébren –  

őrzöm halálodat.   

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan. 

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod. 

2. 

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Kiss Judit Ágnes: Gospel

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki tartja fejed a felszínen? 

Benned a lelket, 

Hogy partot érhetsz, 

Partot érhetsz egyszer. 

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki kap el, hogyha a mélybe zuhansz? 

Ki lesz ág, min mégis fennakadsz? 

Csordul a véred, 

Nem számít semmi, 

Semmi, csak az élet. 

Ki kap el, mikor a mélybe zuhansz? 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény? 

Rád talál akkor is, hogyha fél. 

Úgy ismer téged, 

Hogy elég hozzá, 

Elég a jelenléted. 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény?

B. Radó Lili: Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem, 

e néhány évet, Uram, köszönöm. 

Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, 

mert tánc s a dal s az ifjúi öröm 

mögöttem immár messze elmaradt.  

Bizony, tavaszom tarka mámora 

tovaillant, míg gyöngyöző borához 

tétova kézzel poharat kerestem. 

De aranyszemű kalászok aratása 

vár még reám és egy-egy nyári esten 

a béke megcirógat engem is.  

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, 

szelid verőfény szeptember délelőtt, 

és hosszú séták még a tél előtt.  

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng, 

fűtött szobában duruzsol a kályha, 

tán jó is lesz már ablakomban állva 

nézni, hogy tarka tömegben odalent 

ki mást sodor magával most az élet.     

Ady Endre: Az őszi lárma

Hallottátok már? 

Ősszel, amikor kavarog a köd, 

az éjszakában valaki nyöszörög. 

Valami dobban. 

Valaki minden jajt összelopott, 

valaki korhadt, vén deszkákon kopog. 

Egy régi ember. 

Míg élt, sohse volt csillag az egén, 

s most vágyna egy kicsit szétnézni szegény.