Rab Zsuzsa: Linquenda...

                      Linquenda tellus et domus et placens uxor… 

                                                                       Horatius  

Csak az a langyos ősz ne jusson már eszedbe! 

A gomba, cserfa illatú, 

a szarvashangon bődülő Bakony! 

Nézd a szomszéd ház málló tűzfalát 

a kórházablakon. 

Hidd el: már csupa november jön eztán, 

szél és eső csapkodja a világot. 

Minden halálos szürkeségbe vész. 

Ahogyan most te látod. 

A víztükör se jusson már eszedbe! 

(Négy napja szomjazol.) 

A tó tegnap kiszáradt. 

Partján üres a ház. 

Bezörgettem. Senki se válaszol. 

Nem esik többé kék reggeli hó, 

szétszakadozott gyöngysora 

a zománc nyakú vadkacsáknak. 

Elmennek ők is egyesével, 

a régi társak. 

Latin poéták, görög istenek – 

ők is elúsztak cifra gályán. 

Törött karjukkal, csonkán intenek. 

Mosolyuk csorba márvány. 

Hallod, már világűri szél fütyül 

papírcafattá málló tetteinken. 

Ablak, tűzfal és mennyezet. 

Milyen jó lesz elmenni innen.  

A karcsú feleség megőszült tegnap óta. 

Holnap kivágják azt a kertet.  

Így könyörögtem apámhoz magamban 

haláloságya mellett.  

1967  

Sebestény-Jáger Orsolya: A harmadik nap

Átadtuk Őt a Templom főterén.
Némán állt ott, fejét szótlan lehajtva,
és penésszé porladt fölöttünk a fény,
talán mert Ő is így akarta.

S láttuk a Golgotán a döbbent bitófákat,
− megannyi temetetlen, vérbe fagyott óra −
Szemünk ezután csak árnyékokat láthat,
a csillagporos ígéret nem válhat valóra.

Majd szótlan lapultunk az árkádos szobában,
mint ki már mindenről számot adott,
míg megállt közöttük e múlhatatlan percben
− Ki harmadnapon feltámadott.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyilalt,  

mégis a szívbe hasít.  

Az égen a kékszinű dal  

könnyű búra tanít.     

Zizzen. Valami közeleg,  

s valami távolodik.  

Szíved a hűs delejek  

közt remeg, ingadozik.     

Állsz suhogó szárnyak alatt,  

szíved a tenyereden.  

Sóhajtsz. - Hova állj, ha maradsz?  

s ha mégy, milyen fény fele menj?

Bella István: Márta

Mióta eszemet tudom, 

mióta a földre kicsuktak, 

beszélő szívemben te beszélsz, 

megálló szívemben te hallgatsz. 

Ott állsz kinyitott szememen, 

lélegzetem mezőin sétálsz, 

vérem vermében vetkezel, 

– napos ág, sárga széltől mézgás. 

Jóra eszmélő énekem 

megébredsz bennem, s én mosolygok. 

Sírásoddal bevérezel. 

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok. 

Már én más nép nyelvén beszélek. 

De úgy törsz fel ösztöneimből 

ahogy szitok, káromló lélek 

csak magyarul sír az idegenből. 

Anyanyelvem vagy, mi odaköt 

a porszemhez is eszméletével. 

Ének a semmiből, fekete rög. 

Elemésztő lélegzetvétel. 

Bertók László: Ahogy a verset mondanád

A pillanat mi összeránt 

mintha nem is volna idő 

csak fényesség meg levegő 

meg szélbe-szakadt pántlikák 

s ahogy jön szembe a világ 

és minden lábon nyúlcipő 

s üldözött lesz az üldöző 

de nem ismeri föl magát 

ahogy a verset mondanád 

amikor zuhog mint a kő 

s a tejút a lyukas tető 

villámlik a szavakon át 

ahogy várod a koppanást 

de már semmi sem menthető.

Bella István: Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, 

elkékülnek az útszéli tüzek, 

a szerelem is elfullad, csupa zápor, 

de a fák még a szádtól füstösek. 

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek 

a koponyáról, ha elalkonyul. 

Ráncosodik a levegő, mint az érett 

szilvák bőre, s a férges ősz lehull. 

Most kellenél, az akácos harákol, 

száz fa köhög, köpdösi a ködöt, 

ragályos csönd száll, e tbc-és tájból 

nem futhatok el, csak ha megszűnök. 

Most kellene a meztelen varázsló, 

ki ellen bármily rettenet kevés, ki, 

ha itt vagy, emberré varázsolsz, 

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Bella István: Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna 

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed 

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza, 

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged, 

 mikor már este van, s megmosakodtam 

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek 

mindennapos szutykát számról letörölted. 

Megfürösztötted homlokom a hajadban. 

 Mikor már este van, s nem tudok, akarok 

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan 

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy 

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Heinrich Heine: Memento

A hajad olyan fekete, 

a ruhád oly fehér: 

az ifjuság igézete 

az élettel felér.  

Ó, csal az ember élete! 

ki tudja, mi nem ér? 

Ruhád is lesz még fekete, 

hajad is lesz fehér...  

Babits Mihály fordítása

Gál Sándor: az alkony peremén

egy másik nap fénye majd 

eligazít e sokágú zajlásban 

önzetlenül magához emel 

és megajándékoz kegyelmével 

megélni s hittel e pillanatot 

a nyugalom szülte derűt 

hogy lesz erő a fölemelkedésre 

győzi a szív s az értelem 

együtt ezt az új próbát 

itt az érkező alkonyat peremén

Kosztolányi Dezső: Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség, 

a fák, a lombok ezre eltemet. 

Olykor fölém cikáznak még a fecskék, 

nem láthat itten senki engemet.   

A táj az ismeretlen mélybe kékül, 

nincs semmi nesz a lombokon, a fán 

s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül 

Én, a merész és álmodó parány.   

Egyszerre az ősfélelem legyűr, 

a lég üres, kihalt a szó, a hang, 

s én sápadottan fekszem itt alant.   

A föld szorít s fölém végetlenül 

tágul ki, mint egy kék üvegharang, 

a végtelenbe nyúló kékes űr.   

1905     

Radnóti Miklós: Az Égivándor dala

Ha arcodat csillagfény melegíti, 

űr hidege szívedet nem dermeszti meg, 

s nem fáradsz el sohasem, 

mert az Út kiszabja életed 

a csillagok között, 

az emberek között, 

a sötétben, 

a Fényben, 

a szívekben, 

a Létben, s az Út vezet is, 

mert az lett a dolga, 

mit régen kiszabtak neki: 

lábad alá bársonyt tenni, 

lépéseid könnyen venni, 

nap-melegben árnyat lelni, 

s ha eljön az est 

a csillagok között, 

az emberek között, 

és meg akarsz pihenni, 

akkor bölcsőd lesz az Út, 

hol gyermekként ringva 

feleded a bút, 

s bűvös álomban 

homlokodra gyöngykoszorút 

teszek, 

gyengéden, szépen, 

mint régen, 

hogy bűvös álomban lásd, 

kit nem láthatsz napvilágnál, 

s előtte térdre omolj 

és erőt kérj tőle, Életet, 

hogy ha eljön a reggel, 

tovább vándorolj, 

mert utad szép és örök 

a Tündér-fényű csillagok között.   

Katona Béla: Az Úr jobban tudja…

„ Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam.” 

(Jer 29:11-13)              

              Mi is gondolunk valamit magunkról, a jövőnkről, és az Úr is. Időnként egészen másképpen látjuk a dolgokat, mint Ő. Ha lelkileg mélyen vagyunk, akkor ez hatványozottan igaz lehet. A következő párbeszéd talán segítségünkre lesz másképpen látni önmagunkat, a helyzetünket és az Úr velünk való szándékait:     

„ÉN: Szia Isten!  

ISTEN: Szia.  

ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?  

ISTEN: Inkább nem.  

ÉN: Miért?  

ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.  

ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?  

ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged  van-e még bármelyikre is.  

ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!  

ISTEN: Nem, Te nem értesz engem. Te most éppen túllépsz, fejlődsz. Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz. Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek! Ne ragaszkodj többé ezekhez! Engedd leesni, elmenni!  

ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?  

ISTEN: Csak a legjobb darabok.  

ÉN: Félek változni.  

ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: nem változol! HANEM VALAKIVÉ VÁLSZ!  

ÉN: Válok? Kivé?  

ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek. A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, a kegyelem és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi kapzsisággal és félelemmel ragaszkodsz. Hagyd ezeket lehullani! Én szeretlek téged! Ne változz! Legyél! Legyél az, akinek teremtettelek! Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.  

ÉN: Akkor van egy másik rész.  

ISTEN: Igen. Legyen az ilyen!  

ÉN: Tehát…Nem vagyok törött?  

ISTEN: Nem, de megtörted a sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.  Válj azzá, aki valójában vagy!”           

               Az Úr tudja, mi a terve veled. Olykor el kell engedni bizonyos dolgokat, embereket. Nem könnyű, de Tőle kapsz erőt ehhez is. Keresd az Urat imádságaidban rendszeresen! Bízz Benne és légy azzá, akinek Ő akar látni! 

***

 Imádság:  

Uram! Milyen nehezen engedek el dolgokat, embereket. Ragaszkodó vagyok bizonyos értelemben, pedig csak Hozzád kellene ragaszkodnom, mert a Tied vagyok, aki alkottál és a legjobbat akarod nekem. Taníts alázattal, imádságos szívvel, Rád hangolva élnem! Ámen  

***

A nap gondolata:  

Hinni azt jelenti, hogy semmi olyat nem várunk Istentől, amit nem ígért, de mindent nagy hittel várunk, amit megígért. Nem ígérte, hogy nem érnek szenvedések, tehát nem csalódom, ha próbák jönnek. De ígérte, hogy a benne hívő minden nyomorúság közepette is az ő jelenlétében marad.              

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Boda László: Gondolatok Istenről - részlet -

Isten az, akivel kapcsolatban veszély esetén föl szoktuk függeszteni hitetlenségünket.

*

Korunk egyik tragikuma, hogy Isten nevét kisbetűvel írja, a semmit pedig nagybetűvel.

*

Más az, hogy Isten van, és más az, hogy számomra van.

*

És ha nem jutunk el Isten létének elismerésére, nem bennünk van-e a hiba? Az igazság eltéved érzéseink bonyolult folyósóin, és megfullad pszichológiánk hínárjában.

*

Hol is hagytuk el a logikánkat? Isten egyszer túl közel van, máskor meg túlságosan távol. Ha törvényeiről van szó, túlságosan is beavatkozik az életünkbe, ha anyagi bázisaink megalapozásáról, túl kevéssé. Vádoljuk, hogy nem adott elég szabadságot dolgaink irányításában, és számon kérjük tőle, hogy túlságosan szabadjára engedi az embert.

*

Felelősségre vonunk, holott csak kérdeznünk volna szabad. Elfelejtjük, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban Istennel.

*

Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó

Elnézlek, mint egy gyermek és 

te megijedsz e pillantástól.  

Fenyegetők 

egy gyermek szemei, kivált 

lámpaoltáskor, amikor 

Isten esendő fényeit kioltják  

Ilyenkor csönd van, éjszaka, 

neked azonban nem kellene félned, 

gyerekkorom teneked bölcső 

és nem koporsó.

Fekete Ágnes: Érintések

„ Jézus azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: Ki érintette meg a ruhámat?” (Mk 5:30)     

Van egy barátunk, Józsi. Ő egy olyan ember, aki a logikus gondolkodásban, számolásban, írásban akadályozottan született. Itt volt nálunk néhány napra. Egyik reggel arra ébredtem, hogy az ágyunk szélén ül, és ezt mondja nekem: aranyoskám, madárkám, jól aludtál? Elég furcsa érzés. A férjem mellettem alszik, és valaki azt suttogja: aranyoskám. Nem szoktunk hozzá az ilyesmihez. Egyáltalán, félünk az erős érzelmektől. Aztán a nagyfiúnkhoz is bement, és megsimította az arcát, ami pedig neki volt egy kicsit furcsa. Nevetett rajta. Talán az intézeti múltja miatt is van az, hogy nagyon szereti megérinteni az embereket, ki akarja fejezni nyitottságát és szeretetét. Meg aztán nincsen benne az a beépített gát, amit mi a „normál” életbe mindannyian működtetünk.  

Elmentünk együtt egy rendezvényre. Sokan voltak ott, óhatatlanul is meglökte egyik ember a másikat. Ezt megszoktuk, hiszen a metrón, meg itt-ott bensőséges közelbe is kerül az ember a másikhoz. A járvány őrületében furcsán meg is kérdőjeleződött mindannyiunkban saját intim határa: akarom, hogy megérintsenek. Vagy éppen nem? Mindenesetre Józsi ott is lazán odament kislányokhoz, és megsimogatta őket. Ettől aztán ők megijedtek. Talán a pénztárcámat akarja elvenni? - gondolhatták. Meg még sokféle furcsaság eszébe jut az embernek, ha egy felnőtt odamegy hozzá, és azt mondja, szeretlek téged, aztán megsimogat. Józsi bárkihez odamegy, és a lehető legtermészetesebb módon hozzáér. Szeretetet ad, szeretet kér. Aztán néha elkezd üzletelni. Órákat árul, cserébe csavarhúzókat vásárol. Ugyanakkor végtelenül érzékeny minden érzelmi rezdülésre.  

Ezekben a napokban egyszer férjemmel összecsattantunk itthon. Azonnal átölelt engem is, később együtt mindkettőnket, és mondta a mondókáját: szeretlek titeket.  

Eszembe jutott az a történet, amikor a vérfolyásos asszony megérintette Jézust. Mintha az éppen az ellenkezője lett volna ez a bennünk fel-felbukkanó furcsa szorongásnak, amit Józsi érintései okoznak. Jézus megérezte, hogy volt egy nő, aki hasonló szeretettel, vágyakozással érintette meg őt. Az érintés, ez a finom mozgás, mennyire más tud lenni, mint amikor a tömeg lökdös! Azok az érintések sterilek. De ezer közül is megérezzük, ha valaki ki akarja fejezni szeretetét.  

Micsoda görbe tükör ez minekünk! Pilinszky sora juthat eszünkbe: "Elnézlek, mint egy gyermek és te megijedsz e pillantástól. Fenyegetők egy gyermek szemei, kivált lámpaoltáskor, amikor Isten esendő fényeit kioltják… (Pilinszky János: Bölcső és nem koporsó)  

Van egy ember, akinek az a baja, hogy bárkihez odamegy, mert mindenkivel beszélgetni szeretne, és a legváratlanabb pillanatban megsimogat, és azt mondja, szeretlek. Nem furcsa ez? Miért félelmetes ez a gesztus? Miért riasztó ennyire, ha valaki szeretetével lefegyverez? Valószínűleg a sok rémhír miatt is, meg azért is, mert már annyian megöltük magunkban a kisgyereket. Már lelkünk mélyére, jó mélyre küldtük azt a valakit, aki szintén szeretne odabújni bárkihez, és azt mondani, szeretlek. A védtelen, pici gyermek-énünket nem engedjük szóhoz jutni, mert félünk, hogy akkor végünk lesz!  

Volt egyszer Jézus környezetében egyetlen nő, aki így, védtelen, icipici gyerekként ment Jézushoz.  

A gyerekek hisznek az érintés mágiájában. Tudják, hogy a kéz gyógyít, a simogatás valóságos erő. És néha nagyon furcsa dolgokat is művelnek. Megijedünk, ha ezekre később, felnőtt módon visszagondolunk. Ezt a bennünk élő gyereket tudja csak megszólítani Jézus. A harcossal, az erőssel, az önvédelmi reakciókkal nem tud mit kezdeni. Sokféle úton jutunk el a gyermeki létezéshez, de egy biztos: felnőtt páncélzatban nem leszünk képesek a hitre. Talán azért örülök annak, hogy Józsi itt volt, mert egy nagyon kemény és világos tükörben láthattam magam. És érdemes néha ezekbe a pontos tükrökbe belenézni!  

Jairus is belenézett akkor ebbe a tükörbe... hozzá ment Jézus, meg hozzánk is jön.