2021. november 28., vasárnap

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben, 
Mert hinni akarok, 
Mert sohse volt úgy rászorulva 
Sem élő, sem halott. 

Szinte ömölnek tört szivemből 
A keserű igék, 
Melyek tavaly még holtak voltak, 
Cifrázott semmiség.  

Most minden-minden imává vált, 
Most minden egy husáng, 
Mely veri szívem, testem, lelkem 
S mely kegyes szomjuság.  

Szépség, tisztaság és igazság, 
Lekacagott szavak, 
Óh, bár haltam volna meg akkor, 
Ha lekacagtalak.  

Szüzesség, jóság, bölcs derékség, 
Óh, jaj, be kellettek. 
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, 
Beteg vagyok, beteg.  

Meg-megállok, mint alvajáró 
S eszmélni akarok 
S szent káprázatokban előttem 
Száz titok kavarog.  

Minden titok e nagy világon 
S az Isten is, ha van 
És én vagyok a titkok titka, 
Szegény, hajszolt magam.  

Isten, Krisztus, Erény és sorban 
Minden, mit áhitok 
S mért áhitok? - ez magamnál is, 
Óh, jaj, nagyobb titok.

2021. november 27., szombat

Sebestény-Jáger Orsolya: Bábel tornya

              (1Móz 11)  

Úgy vittünk oda minden követ, 
mint kincset visz mind az álmodó, 
hogy szerezzünk magunknak hírnevet, 
mely határtalan és el nem fogyó. 
Magunkkal vittük csöndjeink, 
a szótlan és konok némaságot, 
mely nem kérdez, nem kér 
csak magasba tör  – 
tükrében látom a kettétört világot.  

Urunk bocsásd meg hallgatásunk, 
hogy hallgattunk ott, hol nyílt volna a szánk 
és egymás szavába vágva beszéltünk, 
hol a csöndben Te szóltál volna hozzánk.   

Gergely Ágnes: A tökéletesség óhajtása

Azt hiszem, most vagy önmagad. 
A sűrű, tiszta képlet. 
Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló 
alakzat helyett a megvalósult állítás. 
Hegyvonulatok magasában az egyetlen, 
a határozott vonal, akkor törik meg, 
ha jónak látja. Fák koronájában 
a messziről érzékelhető, a végleges 
tömörség, a tél fosztó kezét 
nem ismeri. Schubert-zene, édességig 
feszített tragédia. Szüntelen valóság, 
megközelíthetetlen, emberkéz 
sem fog, számítógép sem bont fel: 
madár nyilallását, felhő alakváltozását 
patakban nézheti romantika, 
pipacsok közt, bódultan, meztelenül 
alájuk heverhet századvég, 
szegletes körben megképezheti őket 
átvilágítás, műholdas közvetítés, 
szaporodó, beszédrongáló szakkifejezések, 
bármi! Áthatolhatatlan maradsz, 
függetlenebb felhőnél, madárnál, 
mert cél és vágy nélkül létezel, 
mint a test körüli, egyenletes 
levegőréteg, önmaga oka és okozata, 
önmagad.
                Ne félj, nem sírok. 
ebben a tökélyben ott van a közelség. 
Valahol, egyszer, szétlazul a pánt.
Megadatik, hogy lássalak. 
Megérinthetsz majd egy másodpercre. 
És egy kis ujjod körme vak.   

Hédervár, 1990. szeptember 9.  

2021. november 25., csütörtök

A nap gondolata




Amikor félsz, nagynak látod a veszedelmet, kicsinek az Urat. 

Sebestény-Jáger Orsolya: Ha egyszer megszülettél

Mert egyszer megszülettél, 
léptedet őrzi a nyári ég, 
az aranyló homok augusztusi csöndje, 
ha tűnődve megnyúlnak az esték. 

Ha kitárul, s bezárul az éj, 
a boltívek alatt a kő álma átsuhan, 
s a múló idő zarándokainak 
sóhajtása e kőbe vésve van. 

Ott vagy a térdeplő nyári fűben, 
ha körülölel az esti szél, 
a fatönkök között a kertek alján, 
hol a csöndes zápor arcodhoz leér. 

Ott vagy a hársfák alatt is 
egy parton feledett vén padon, 
és emlék leszel, de utad nem ér itt véget. 
Égbe emelnek angyalszárnyakon.

Sebestény-Jáger Orsolya: Hazafelé












Eliramlottak az évek, 
mint hajnali gyors az ablak alatt, 
mint megárvult háztetőről szállnak el ősszel 
az útra kéredzkedő madarak. 

Számolgatnánk időnk visszatekintve, 
de markunkból minden kipereg, 
mint áttetsző homokóra mélyén 
a súlytalan lehulló homokszemek. 

És mégis remélem: az út, 
mit aranylón szegélyez sok faág, 
 majd téren és időn, 
s végül hazavezet Hozzád.

Csoóri Sándor: Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni   
szépen ezt az arcot, 
ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét   
s nem taposták le durva póklábak közönyösen.   
Hadd lásson, aki látni akar 
a gesztenyelombok emlékezetéből   
kikopni csöndben   
s ebből a városból is, 
amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.   

Szemem a szobrok arcáról   
ma is a tornyokéra vándorol, 
aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát   
az elüszkösödött királyi várban   
és vérben vonagló tömeget az Országház körül. 
Hadd lásson így, aki látni akar   
tonnás halántékcsonttal   
ballagni a mindennapi sötétség felé, 
mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.   

Lehettem volna léha szökevény itt,   
szemfüles világ-tanú, 
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők   
barátja lettem inkább,   
aki hátracsavart fejjel is 
a maga megtérítethetetlen álmát   
álmodja végig:   
a félresiklatott remény évszázadában 
az erőtlen szabadokét.   

Még jönnek évek, talán még jönnek,   
de aki látni akar engem, 
így lásson majd gyöngén is erősnek,   
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.   
Megőrzött arcomon a ráncok, 
költők összegyűjtött versei,   
távozásommal hódítsanak!   
Megáll még tán egyszer a gőgös város is, 
bevallhatatlan gyászát elrejteni. 

Csoóri Sándor: Éjszaka, a város utcáin

Céltalan utcák a széllel egyirányban, 
visszhang-nélküli város, éjszaka. 
Nincs látható út, amelyen hazajutnék: 
állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent? 

Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban, 
vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban, 
minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd 
s közel, közel a föld választott dombjaihoz. 

Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya, 
elveszteni való csomag a boldogság előtt. 
Város, vezess el engem a szerelemhez. 

A fák, a fák holnapra kiragyognak. 
A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas, 
és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.

2021. november 21., vasárnap

Reményik Sándor: Csipkebokor












Oly közönséges, árva kis bokor,  
Körülte gaz nő, állat rátipor,  
Ember véresre sebzi magát rajta,  
A szitkot, gúnyszót özönével hallja.  
Ő mégis rendületlen hittel várja,  
Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,  
S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,  
A lángjában az Isten megjelen.

Kányádi Sándor: Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya, 
deres a medve lábnyoma. 
Lecsupaszult a málnavész. 
Minden toboz a földre néz. 
Hályogos szemmel pillogat 
olykor néhányat még a nap. 
Se cirpelés, se csipogás, 
hallgat minden kis muzsikás. 
Csak a szél, csak a szél, 
egyedül ő zenél.  

Ág se moccanhat nélküle, 
minden kis hang az ő műve. 
A medve helyett ő morog. 
Övé minden csőr és torok, 
ő játszik minden furulyán, 
harsonán, dobon, pikulán. 
Táncoltat erdőt, bokrokat,
lebbent az égre fodrokat, 
s annak, ki ellene szegül, 
annak a hátán hegedül.

Nemes Nagy Ágnes: Kakukfű




A kakukfüvet ismered? 
Oly csepp, szelíd, gyengelila, 
hogy észre sem veszi a réten 
szinte senki emberfia. 

De amikor leszáll az est, 
mikor a mező szendereg, 
s arra járnak az esti lepkék, 
a fémes-szürke szenderek, 
nagy potrohukat, fejüket 
befonja akkor, mint a fátyol 
a kakukfű mézes szaga 
s lebukfenceznek illatától.

Kányádi Sándor: Indián ének

vannak vidékek 
ahol az ének 
kiment szokásból 
ha van is élet 
azt hihetnétek 
mindenki gyászol  

pedig csak védett 
helyen az ének 
valahol mélyen 
szunnyad a lélek 
legjobban féltett 
gyönge csücskében  

vannak vidékek 
ahol a népek 
csöndben az ágak 
jelekkel élnek 
beszélni félnek 
viharra várnak

Márai Sándor: A mintázó









Mire faragtad ezt a nagy sziklát,  
Uram? Gondoltál-e mellé valamit,  
cikkcakkos formának van-e titkát  
rejtő oka, mit földi szem alig lát:  
akartál-e velünk, Uram, valamit?  
Mire faragtad Uram e kis embert  
s e nagy sziklát ide a tó fölé:  
miért mozgatod meg esténkint a tengert,  
mért szólaltatod , ki hallgatni sem mert  
téged? Mért hoztál el a tó fölé?  
Magyarázd el, mintázó, titkodat,  
mért faragtad a fűszálakat hegyesre,  
mire vagyunk csak úgy a létbe vetve,  
kerek és görbe formákba jegyezve,  
változva, kopva, megújulva egyre,  
sziklák, emberek, varnyúk és lovak?

2021. november 19., péntek

Károlyi Amy: Szívverések












Mint bokor mögött szégyenlős leány, 
ágak mögött vetkezik a hold, 
elfedik lombjukkal a fák. 
De átragyog, mint szempillán a szem, 
lombok mögül egy szikra holdvilág.  

Aztán, mint hattyú kék tavon, 
tovább úszik, – és ó igézet! 
vizek borzongnak, 
füvek sírnak 
e tündér láttán, 
s a vetések megszőkülnek a fényitől, 
s megdobbannak, mint szívverések.

Pilinszky János: Terek

A pokol térélmény. A mennyország is. 
Kétféle tér. A mennyország szabad, 
a másikra lefele látunk, 
mint egy alagsori szobába, 
föntről lefele látunk, mintha 
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele 
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) 
alagsori szobának ajtaján át. 
Ott az történik, ami épp nekem 
kibírhatatlan. Talán nem egyéb, 
kibontanak egy rongyosládát, 
lemérik, hány kiló egy hattyú, 
vagy ezerszeres ismétlésben 
olyasmiről beszélnek azzal 
az egyetlen lénnyel, kit szeretek, 
miről se írni, se beszélni 
nem lehet, nem szabad.

1974