Rónay György: Feketerigó

Odafenn a fenyőfa hegyén, 

mindig a legtetején 

fütyül a feketerigó, 

fütyüli, hogy élni jó.   

Már szinte az alkonyi égen, 

fekete pont a bársony kékben:

mintha egy kotta fekete feje 

hirtelen énekelni kezdene.   

Vagy mintha a Tavasz keze írna 

víg verset az égi papírra; 

tintája az öröm, a remény: 

mint gyöngy remeg a tolla hegyén.   

Azután nem bírja tovább 

a tulajdon gondolatát: 

kis szíve boldog bódulatát, 

s azt, hogy oly gyönyörű a világ:   

Lecsöppen a csepp örömében, 

s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn, 

mindig, mindig a legtetejében: 

csepp öröm a világ tengerében,   

amitől az egész Föld fényes, 

amitől a világ színe szép lesz, 

s az áttetsző alkonyi oldott 

kékben a világ szíve boldog.  

És habkönnyű lesz, aki hallja. 

Visszhangzanak a szívek a dalra. 

Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió! 

             Taníts meg örülni, feketerigó!

L. Gál Mária: Micsoda ajándék!

Szeretetbe burkoltan 

békére vágytam... 

enni adtam az éhezőnek, 

megbocsátottam ellenségemnek, 

vigaszt nyújtottam a szenvedőnek, 

kezem adtam a bajba jutottnak, 

szívem tártam a gyászolónak, 

összekulcsolt kézzel imádkoztam... 

Szeretetbe burkoltan 

békére találtam. 

A nap gondolata

A legszegényebb ember az, akiért senki nem imádkozik.

Puszta Sándor: Parabola

Dobd a bokrokra száradó rongyaidat ég 

Csipkés felhőkből még eső potyog 

Egy cincér kinéz, a levélfedezék 

Védi, hős szarva napba szúr, ragyog 

Beleragyogok én is a napba! 

Nagy esők után, száradó szagú kék 

Ég önti el szívem s messzi kiáltom 

Így is lehet élni, nemcsak nyomorék

Módján, ki olcsó kegyet koldul, 

Nézd, a dió feszesen ül az ág tenyerén 

Érj vele együtt bölcsen s hidd el, az Isten 

Nem kísért senkit sem túl erején!

Fekete Ágnes: Pásztor vagy tolvaj?

„ Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” 

(Jn 10:9-10)     

     Egy szűrőt kellene a fülünkre tenni, hogy csak az jusson el a fejünkbe, ami nem rombol. Szükségünk van arra a bölcsességre, amely nem hisz minden szónak.  

     A Kis herceg tanácsa erre az, hogy a szívünkkel lássuk. Az ember képes arra, hogy lelkének valami mélyebb rétegét mozgósítsa. De mi van akkor, amikor a szívünk becsap minket? Megszánunk valakit, és kiderül, hogy csak ki akar használni?  

     Van egy nagyon találó magyar kifejezés: "kiteszi a lelkét". Akkor használjuk ezt, amikor valakit nagyon szeretünk, mindent megadunk neki, – így mondjuk – még a lelkünket is kitesszük érte. Nem tudom, honnan ered ez a kifejezés, de nagyon találó. Hiszen csak akkor adhatunk valamit, ha a lelkünket, pszichénket kitesszük előbb. Az ember sokszor esik abba a hibába, hogy saját lelke sebein keresztül, torz tükörben látja a másikat. Ha a lelkünk szűrőjén engedjük csak át a körülöttünk levő dolgokat, érzéseket, gyakran hibázunk. Mélyebbre kell ásni. Valami belső, szívünk legmélyén levő hangot kellene meghallani.  

     Talán segít, ha két szót megkülönböztetünk: más a kívánság és más a vágy. Az, aki kíván, inkább sürget valamit, birtokolni akar olyasmit, amivel most nem rendelkezik. Míg a vágy nem feltétlen ilyen sürgető érzés. Talán úgy lehetne megkülönböztetni, hogy aki vágyik, az jelen van ott, ahol van. Mert egy folyamatos maratoni versenyt futunk önmagunkkal. Kívánságok fűtenek, és mindig elképzelünk egy másik helyzetet, egy másik időt és teret, ahol jobb lenne, mint ahol most vagyunk. Vagy elképzelünk egy másik időt vagy egy másik testet magunknak. A legnehezebb igazán jelen lenni ott, ahol vagyunk.  

     Nemrég kirándultunk, és amikor a hegytetőn lihegve leültünk, csak ültünk és ültünk, és úgy öt perc múlva azt mondtam: most megérkezett a csönd. A csönddel nem lehet futóversenyt rendezni, az szép lassan érkezik el. Mert az igazi csöndben benne van az elfogadás. Hogy itt, ahol most vagyok, ebben a testben, ezek között a körülmények között vagyok, és ez rendben van így. A szívem mélyén erre a jelenlétre vágyom. A bennünk levő kívánság viszont viszket. Mozgásba hoz, állandóan idegesít, az ember mindig menne. Olyan a kívánság, mint egy csípés, ami éget. Azt érezzük, hogy ha most nem iszom vagy nem eszem valamit, akkor végem van. Az ember képes teljesen beleélni magát egy valószerűtlen jövőbe: milyen jó is lesz, majd ott állok egy város közepén, és azt csinálok, amit akarok. Ilyenkor fájó megérkezni a valóságba. Az ember a kívánság tüzében képes arra, hogy teljesen elveszítse a megkülönböztetés képességét. A kívánság, mint valami ködfelhő néha betakarja egész valónkat. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, minthogy mégis jelen vagyunk. Lelkünk legeslegmélyebb vágyát mozgósítjuk. Megtaláljuk a valóságban azt, aki ezt a világot fenntartja, aki nekem is életet adott.  

     Ha engedjük felhergelni kívánságunkat, akkor nem tudjuk megkülönböztetni a pásztort a tolvajtól. Jézus valóságában feloldódhat az a viszkető égés, amit bennünk e föld sokszor szélsőséges kívánságai okoznak. Adja Isten, hogy megtaláljuk igaz, Istentől kapott vágyainkat, azt a mély emberséget, amely pontosan kiszűri azt, ami az övé, és meg tudja különböztetni attól, ami idegen!

Forrás:  Napi Ige és gondolat 

Puszta Sándor: Arcod

a te arcod is eltűnt 

a világból 

annyi van csak jelen belőle amit 

én hordozok

Gary Moore: Still Got the Blues

Gary Moore: Still Got the Blues 

Fésüs Éva: Ragozás a világ legnehezebb nyelvén

te szeretsz engem – én is szeretlek
te nem szeretsz – én akkor is szeretlek
te megütöttél – én megsimogattalak
te elárulsz – én soha ki nem adlak
te gyűlölködsz – én nem gyűlöllek téged
te ártottál nekem – én imádkozom érted.

Bódás János: Csak a hit

Van-e Isten? Nem bizonyítom,
Ha a világot felborítom
visszájára, hogy belenézz,
csak titok marad az egész.

Se agy, se műszer nem segít.
Járd be az űr térségeit,
boncolj sejtet, vagy bonts atomot,
az Isten titkát meg nem oldod.

Szűrd a fényt, vizsgáld az eget,
asztallal idézz szellemet,
Istent le nem tagadhatod,
de be sem bizonyíthatod.

Nem tárgy, nem eszme: Élet Ő!
Ésszel meg nem ismerhető,
Az agy csak kapkod, sejt, gyanít...
Egy műszer fogja fel: a Hit!

Őbenne csak hinni lehet,
S ha hiszed, máris ismered,
S aki ismeri, látja is,
És boldog szívvel áldja is.

Fabiny Tamás: Pertu

"Tessék mondani, tegezhetlek?",
kérdezte tőlem egy csöpp kisfiú.
Megelőlegezte magának a bizalmat.
Válaszomat meg sem várva,
megtalálta a megfelelő formát.

Láttam,
biztonságban érzi magát mellettem.

Korábbi félelmét már elfelejtette.
Belekapaszkodott a nadrágszáramba,
tréfából belebújt a papucsomba.

Ilyenek vagyunk mindannyian.
Ott sertepertélünk az Isten közelében,
előbb úgy teszünk,
mintha véletlenül vetődtünk volna oda,
majd egyre természetesebben forgolódunk körülötte,
ám sokáig még nem merjük megszólítani.
De a világért sem tévesztenénk szem elől.

Aztán két marokra fogjuk bátorságunk,
odasomfordálunk hozzá, felnézünk rá,
alig tudjuk leplezni, hogy szívünk kalapál,
nagy levegőt veszünk,
és megszólítjuk.
Büszkék vagyunk arra, hogy tegezhetjük.

Ő pedig talán megértően mosolyog sutaságainkon.

Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem 

az elmult nappal küszködött, 

mentem, mogorván, kimerülve, 

a kertek és villák között, 

nem is én mentem, csak a lábam 

vitt a fekete fák alatt, két lábam, 

két hű állatom, mely 

magától tudja az utat.   

S egyszerre a májusi éjben 

valami hullám megcsapott: 

illatok szálltak láthatatlan, 

sűrű és nehéz illatok, 

a lélegző, édes sötétben 

szinte párolgott a világ 

és tengerként áradt felém 

az orgona, jázmin és akác.   

Láthatatlan kertek mélyéből 

tengerként áradtak felém, 

nagy, puha szárnyuk alig lebbent 

és letelepedtek körém, 

a meglepetés örömével 

lengették tele utamat 

s minden gondot kifújt fejemből 

ez a szép, könnyű pillanat.   

S mintha élt volna, minden illat 

külön megszólalt és mesélt, 

ittam a virágok beszédét,

a test nélkül szerelmes éjt; 

a rácson kísértetfehéren 

áthajolt hozzám egy bokor 

s úgy töltött csordultig a lelke, 

mint szomjú palackot a bor.   

És részegen és imbolyogva 

indultam nagylassan tovább, 

s új tenger dőlt a szomszéd kertből, 

új bokor az új rácson át, 

s az illattól már illatos lett

tüdőm és szívem és agyam, 

egész testem elnehezült 

s azt érezte, hogy szárnya van.   

Hogy értem haza, nem tudom már. 

– A gondom ma se kevesebb. 

De azóta egy kicsit újra 

megszerettem az életet, 

s munka és baj közt mindig várom, 

hogy jön, hogy majd csak újra jön 

valami fáradt pillanatból 

valami váratlan öröm.  

Puszta Sándor: Augustinusi kör - Elmélkedések Istenről

1 

Az Isten óriási kör 

Óriási érem 

Mindenhol csak közepe van 

szélét el nem érem 

S ha széléről indulok el 

Oly végtelen a sor 

Hogy se vége se eleje 

s Közepe sincs sehol 

2 

Tudom nem állsz Te sok zagyva 

sorból 

Nincsen síkod és nincsen mértanod 

Nem vagy kevés és sem a sok 

a sokból 

Örök Arány és nincsen Alakod 

Lehetnél Te minden, ha akarnál, 

Azt is tudom, minden egyszerre 

vagy, 

Nem külön s nem egybe, szétzilálva, 

Egyszerre kicsi s egyszerre nagy 

Lehetnél kő fény vitorlavászon 

S szél lehetnél kék vitorlavásznon 

S magad hajó és szállnál fönt s alant 

Könyörület szétdúlt vak világon 

Hetedik petty csöpp katicaszárnyon 

S ki Ítéletet hoz s visz a Galamb… 

3 

Olyan vagy mint… 

Milyen? 

Se olyan 

Se ilyen 

Olyan vagy mint… 

Semilyen se vagy

 Mondhatatlan kit 

Sért a hasonlat… 

4 

Orkán zúg arcod körül 

Védőpajzs nem lárva 

Villámod lesújtna akárha 

Csak parányit lebbentenéd 

Rádismerek 

Te kinek Nevét 

S lényed leglényét 

Elrejti minden ami van 

Pedig jelen vagy mindenütt 

Láthatatlan 

Mint fában a mag mint fa a magban 

Érezlek tudlak száz alakban 

A szavak égő csipkebokraiban 

Kimondhatatlan! 

5 

Te vagy a Kegy 

az Egy 

a képnélküli Kép 

bármennyit használjunk 

Elhasználhatatlan 

s körötted 

ezer korlát 

a zűrzavarba lép 

s bár határtalan 

nősz nősz csak egyre 

úgy közeledsz 

hogy a végső toronyból 

egyre följebb szorulunk 

a legvégső felé 

honnan a túl 

már lényeddel rokon 

s átvetjük magunk 

a korlátokon…

Puszta Sándor: Halhatatlanság

A Pilisaljból, egészen fölig, 

Bűvülő kakukkszó kísért. 

Dalukban, lehet, bűn vagy babona – 

Mégis az öröklét kísért. 

Lent még kötődtem. De kezdem 

Megszokni, itt fönt, a csúcson állva. 

Csupán az első öt-hat perc 

Szokatlan a halhatatlanságba…

Puszta Sándor: Biblia

Most mondta el épp a hegyibeszédet. 

Kéklett az ég, mert szemeibe nézett. 

Nyúlt árnyaik a zöldes vízre dobták 

A nyugtalan fák s harántdőlt vitorlák. 

Szakadt hálókról kék, ezüst patakban 

Vízgyöngy szakadt s tűnt el a rőt iszapban. 

S egész közel az ismeretlen éghez, 

Nagymessziről a Tábor csúcsa fénylett. 

Méh zümmögött. Madárka szólt. 

És drága Arany kalászok ájultak a nyárba. 

Az öböl mögött a visszhang zokogott, 

Mert hallotta, hogy a „sírók boldogok!” 

És este lett. Szállt két évezred szárnya. 

Akkor léptem én épp a Bibliába. 

Uram, mondd, mi lesz üdvösségem sorsa? 

Lehajolt. S valamit írt lassan a porba…

Puszta Sándor: Titkok között folyik életem

Titkok között folyik életem: 

virágkehely és holt bogárka szárnya, 

napkorong a tenger kék vizén 

vagy ősz hajszál anyám hajába, 

mind titok az Isten tenyerén. 

(Róma, 1936)