P. Pálffy Julianna: Hó(m)esés

Lomha fagy jár 

csipkebogyót csipkedve 

a hegyoldalon, 

hideg eleganciával 

lép át 

dértől reszkető fákon, 

megdermedt vízfalon –  

távoli tornyok mély 

torkú harangjai égi 

dalt zengenek, 

s a hóillatú szélben

eltévedt pihék 

pajkos körtáncba 

kezdenek.

A nap gondolata

  

Isten nagyobb a félelmeidnél!

Cseri Kálmán: Ne félj!

 „ És most, oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izráelnek Szentje, a te megtartód, adtam váltságodba Egyiptomot, Kúst és Sebát helyetted. Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért: Ne félj, mert én veled vagyok…”           

Ézs 43,1-5               

           Mostanában feltűnően sok olyan emberrel beszélgettem, akikben félelmek vannak. A legtöbben nem merik bevallani, hogy félnek valamitől vagy valakitől, sokszor még önmaguknak sem, másoknak végképp nem, és a be nem vallott félelem szorongássá sűrűsödik a lélekben. A szorongásnak pedig mindig vannak már fizikális, egészségügyi következményei is. Aki szorong, az nem tud elaludni, vagy nehezen alszik el. Felszínes a pihenése, igazán soha nem piheni ki magát. Szétszórt a figyelme, nem tud összpontosítani. Sokszor indokolatlan nyugtalanság lesz úrrá rajta, és még különféle betegségek okozója is lehet az állandósult szorongás. Különös az, hogy minden korosztályból félnek. 

Félnek a gyerekek. Mostanában sok gyerekkel és tizenévessel beszélgettem, s megrémültem attól, amilyen sokféle félelmet hordoznak magukban. Beléjük oltják a félelmet ezek az idétlen, lélekgyilkos filmek, amiket nagyban néznek kedves szüleikkel együtt. Az a sok szörnyű számítógépes játék, amihez könnyűszerrel hozzájutnak, és több időt töltenek vele, mint tanulással vagy egészséges mozgással. Egyszerűen félnek attól, hogy az abban látott szörnyalakok éjszaka álmukban meglepik őket. 

Sok félelem él a gyermekszívekben a szülőkkel kapcsolatban. Miért nem tud aludni éjszakákon keresztül egy nyolc éves, mert lefekvés előtt ez a szörnyű szó ütötte meg a fülét: akkor holnap elköltözöm. Ezt mondta az apja az anyjának. Félnek attól, hogy veszekedni fognak holnap is. Félnek attól a szó szoros értelmében, hogy reggel, mikor felébrednek, valamelyik szülőt — vagy a túlzott félelemben attól is félnek, hogy egyiket sem — találják ott a helyén. Vannak gyerekek, akik hisztériásan rohannak be a szülők szobájába, amikor kipattan a szemük, hogy ott vannak-e még? 

Félnek egymástól. Éppen az előbb említett sok szörnyű tv és egyéb műsor miatt is, meg más miatt is, egyre agresszívebbek, kegyetlenebbek lesznek, és azt, amit ott látnak, ember elleni és élet elleni cselekményeket, azt kicsiben megpróbálják utánozni. 

Most megint hadd ne mondjam a példákat, hogy miféle félelemmel ülnek végig egy órát például, és milyen hazugságokba bonyolódnak amiatt, mert nem merik megmondani, kitől félnek és miért félnek, mert akkor még jobban kell tőle félni, hiszen megígérte, hogy ha elmondod bárkinek, hogy én fröcsköltem le a ruhádat, meg a szemedet tintával, akkor utána mi következik. És akkor nem mondja el, hanem inkább kivágja a tintás részt a blúzából és azt hazudja: véletlenül elszakadt. A bűn bűnt szül, a félelem pedig nő, és keveseknek mondják ezt el őszintén. 

Félnek a megszégyenítéstől, mert nagyon sokszor megszégyenítjük, — ahogy ők mondják: égetjük őket, mert azt lehet felelőtlenül, következmények nélkül egy felnőttnek tenni egy kisgyerekkel. 

Félnek a sikertelenségtől, főleg azért, hogy elveszítik annak a szeretetét, aki nekik fontos. Mert ezt is hallják szüleiktől, ha ezt vagy azt csinálod, nem szeretlek. Hogy mondhat ilyet egy felnőtt!? Attól függ a szeretet, hogy hogyan viselkedsz, nem attól függ, hogy a gyermekem vagy, és ha akármit csinálsz, akkor is szeretlek? Nem értek vele egyet, meg lehet, hogy meglesz a következménye, és valahol a puhább részed fájni fog, de akkor is szeretlek. Ugyanúgy, mint amikor aranyos vagy. Elképesztő bornírtság él emberek fejében, szívében, és ez is melegágya aztán a félelemnek. 

Félnek attól, hogy értéktelenek. Sok gyereknek, ifjúnak, felnőttnek sincs sokszor egészséges, helyes önértékelése. Nincsenek tisztában az erényeikkel, értékeikkel, meg a hibáikkal, a fogyatkozásaikkal, s a pillanatnyi helyzettől függ, hogy elismerően nyilatkoztak róluk vagy nem. Félnek attól, ha nem úgy nyilatkoznak. 

Félnek attól, hogy nem tudják teljesíteni azt, amit elvárnak tőlük, és elvár reggeltől estig, és hétfőtől hétfőig mindenki sokfélét a gyerekektől. 

A nagyobbacskák, az ifjak, félnek attól, hogy vajon helyes pályát választanak-e. Egyre nagyobb gondjuk ez is, hogy hol az én helyem, mihez értek igazában, mihez lenne kedvem. S akkor végigzongoráznak néhány dolgot, mindegyikhez lenne egy kis kedvük, de mindegyik jár nehézségekkel is, azt meg nem akarják, mert erre is a felnőtt társadalom szoktatja rá őket, hogy csak a jót arassuk le mindenből, a vele járó áldozatot, hátrányokat, nehézségeket nem akarjuk vállalni. Ilyen meg nincs. Éppen ezért aztán nem mernek dönteni. 

Én ápolónő leszek, mert van egy szimpatikus ismerősöm, aki… — a múltkor mondta ezt valaki, és örültem neki, hogy egy kislány ilyen határozottan kis korában tudja. Aztán az változhat még, de minden esetre egyre közelebb került ahhoz, mint hivatáshoz. 

A párkeresést is sokféle félelem kíséri, hiszen olyan sok rossz példát látnak. Félnek a vizsgától, mintha egyetlen vizsgától függne a lelki üdvösségük, vagy az egész jövendőjük. És ezt is beléjük táplálja a felnőtt társadalom. A felvételiktől — mert már az óvodában is felvételizni kell lassan —, és nem biztos, hogy felvesznek, ha nem úgy viselkedsz, és nem előírásosan mosolyogsz, vagy hajolsz meg. 

A felszabadultságnak a teljes hiányával találkozik sokszor az ember. 

És a felnőttek is tele vannak félelemmel. Sokan nem tudják, meddig mehetnek be a munkahelyükre, és ha esetleg elbocsátják őket, mi lesz a folytatás, és lesz-e folytatás. Sokan félnek, hogy nem éri-e baj a gyermekeiket, unkáikat, akik valóban sokféle veszély között járnak. 

Sok-sok idős ember is tele van félelemmel. Fél egyszerűen attól, hogy elesik, mert ha elesik, ott marad. Nincs, aki felemelje, nem tud felkelni. Sokszor ki sem mozdulnak otthonról, nehogy baj érje, mert nem bírják ezt a tülekedést már, ami itt van. Félnek este bárhova is elmenni, inkább nem mennek el. Félnek attól, mi lesz, ha tehetetlenekké válnak, s leesnek a lábukról. Ez napközben sokszor eszébe jut ám egy magányosan élő idős embernek, és meg tudja keseríteni az életét. 

Mi az oka ennek a sokféle félelemnek? 

Mondhatnánk, hogy egyre gonoszabb a világ. Egy ilyen gyilkos, gonosz világban csak félni lehet. Szükséges is, hogy féljen az ember. De azért összetettebb ennek az oka. Sok ember szívében ott van, hogy tulajdonképpen egyedül vagyok, magamra vagyok utalva, és magamra vagyok hagyatva. Vagy egyedül maradhatok. Védtelen vagyok, nincs mellettem senki, akinek hatalma van. Nincsenek eszközök a kezemben, amivel megvédjem az érdekeimet, vagy sokszor a puszta létemet. 

Sebezhetőek vagyunk, és ezért is félünk. Sokat csalódtunk, és kialakul bennünk az, hogy őreá sem biztos, hogy számíthatok. Úgy tűnt, talán ő az egyetlen, akire mindig és minden helyzetben, de olyan sokat csalódunk, hogy már ebben is elbizonytalanodik az ember, és önmagát sem tudja helyesen értékelni, mint ahogy már említettem. 

A jövője meg mindenkinek bizonytalan, hogy ne félnénk tőle, amikor nem tudjuk, mit hoz, amikor sokszor másoktól függ, hogyan alakul a jövőnk. Van egy fáradt, agyongyötört felvételi bizottság, amelyik unottan végighallgatja a jelentkezőt. Nagy része oda sem figyel, s egy önkényes döntéstől függ, hogy mehet tovább, vagy másfelé kényszerül. Persze, hogy félelmeket szül az ilyen az embernek a szívében. 

Azért is ezt az igét olvastam, mert ezeknek a beszélgetéseknek a során többször ez az ige jutott eszembe. Amikor hol az egyik, hol a másik részét elkezdtem mondani, láttam, hogy sokat jelentett ezeknek a szorongó embereknek. 

Hiszen Isten itt kétszer is mondja: Ne félj! 

Ez keretezi azt a néhány mondatot, amit most felolvastam. Ezzel kezdi, és ezzel fejezi be. Közben elmondja, miért van meg minden okunk arra, hogy ne féljünk. Miközben tudjuk sorolni vég nélkül az okainkat, hogy minden okunk megvan arra, hogy féljünk, Isten a mérleg másik serpenyőjébe tesz néhány ígéretet, néhány kijelentést, néhány tényt, és azt mondja: ezek miatt nincs okotok félni. Ha sok okotok lenne is, van annak gyógyszere és van mivel ellensúlyozni. 

Isten önmagáról mond el néhány fontos kijelentést, és aztán elmondja, kik vagyunk mi az Ő szemében: az Ő népe, a benne hívők. Kicsoda Ő, és hogyan tekint ránk, a benne hívőkre. Aki ezt komolyan veszi, amit Isten erről mond, az valóban gyógyulni kezd ebből a félelemből, s rájön az értelmével is, aztán leszivárog a szívébe, és a szívével is ráhangolódik: tényleg, minden okom megvan, hogy ne féljek. Mert ez igaz, amit Ő mond. Pontosan azokat sorolja el itt Isten, amik miatt a legtöbbször félünk. Ígéri: mindig velünk van. Nincs olyan helyzet, hogy a benne hívők Őreá ne számíthatnának. Néhány példával utal arra, hogy Ő mindenható, neki minden lehetséges, és felette áll mindenkinek. 

Nem a felvételi bizottság álmos tagjai döntenek a jövőmről. Azt Isten már eldöntötte, és ők azt fogják leírni, amit Isten énfelőlem döntött. Ezzel nem én vigasztalom magamat, hanem ezt Ő ígéri, mert neki hatalma van azok felett is, akik emberileg intézik a sorsunkat. Meg hatalma van mi felettünk is, és irányítja a gondolatainkat… 

Ezért nézzük meg közelebbről, mit mond itt Isten magáról, és mit mond arról, hogyan tekint a benne hívőkre, kicsodák ők az Ő szemében? Négy fontos dolgot mond Isten magáról. Azt mondja: Ő a teremtő Isten, a megváltó Isten, az oltalmazó Isten, és még a megszentelő is Ő. Nem nekem kell teljesítenem valamit, hogy jó hívő legyek. Akiben Ő elkezdte a munkáját, abban folytatja, én csak hagyjam azt, engedjem, ne ellenkezzem, és ne késleltessem. 

1. 

Ő a teremtő. 

Ezzel kezdi. „Oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel.” Isten teremtett engem, mindnyájunkat és ezt az egész világmindenséget. Ez önmagában már evangélium, mert ez azt jelenti, Ő felette áll az egész mindenségnek. 

Vannak emberek, akiknek néha fejükbe száll a dicsőség, azt hiszik, ők a nagy urak, vagy elkezdenek kiskirálykodni. Hadd tegyék! A hívő tudja, hogy az Úr az úr, felettük is szuverén úr. Teljhatalma van. Senki nem hiúsíthatja meg Isten terveit. Ő mindent véghez visz, amit eltervezett, és mindig a javunkra tervezi meg a dolgokat. 

Jó lenne, ha mernénk ezt úgy átgondolni, hogy ez a hétköznapokban is evangélium legyen: adott esetben eszünkbe jusson: most, ebben a helyzetben is Ő az úr. Ő uralja a helyzetet, soha nem veszíti el az uralmát a különböző helyzetek felett. Hogy Ő a mi teremtőnk, azt is jelenti, hogy az Ő kezéből fogadjuk el magunkat. 

Sokan küszködnek ezzel fiatalok, gyerekek is már, hogy nem lány, hanem fiú szerettem volna lenni. Az szeressek lenni, akinek Isten alkotott. Elfolyik rengeteg energiánk a felesleges tiltakozásokban. Ehhez hasonlót még sokat lehetne mondani, hogy miért ilyen vagyok külsőleg, miért nincs meg az a képességem, ami hiányzik belőlem. Közben meg nem veszem észre, hogy Isten milyen képességeket adott, és ezekkel használhatnék másoknak, és használhatna Ő is. 

Miért éppen ilyen átkozott korban születtem, miért éppen itt? Azért, mert Ő az én alkotóm, és tudja, mit csinál. Ő mindig az én javamat szem előtt tartva tesz velem mindent. Ha ezt valaki nagy békességgel hiszi, sok felesleges háborgástól, szorongástól, tiltakozástól és félelemtől megszabadítja. 

2. 

Ő a megváltónk. 

Ez érdekes szó. Külön is beszéltünk csak erről a Jób könyve alapján: „Tudom az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Ugyanez a szó van itt is. Ezzel a szóval azt a legközelebbi rokont jelölték, akire valaki mindig számíthatott, s aki tehetős rokon volt: a góél. Ő az a tehetős rokon volt, akihez éjszaka is becsöngethettem, bármikor mehetek a bajommal, nem fog kidobni. Lehet, hogy megszid, ha a magam butasága miatt állt elő a baj, de biztos, hogy segíteni fog. 

Jób nem véletlenül tekinti Istent az ő legközelebbi rokonának, akitől minden helyzetben várhat segítséget, még abban a nehéz helyzetben is, amibe belekerült. Itt pedig maga Isten mondja önmagáról, hogy én vagyok az, aki hozzád a legközelebb állok. Közelebb van, mint aki a legjobban szeret ezen a földön, és feltétlenül hathatósabban tud segíteni, mert Ő mindenható. Mindig számíthatok az Ő segítségére, szabadítására. Kifizeti az adósságomat, kiszabadít a csapdából, megvéd a túlerővel szemben, és sorolhatnám még a jellemző élethelyzeteket. 

Ha most átlépünk az Újszövetségbe, akkor felhangzik a szívünkben az Isten dicsőítése: Jézus Krisztust adta nekünk olyan megváltóul, aki ténylegesen kiszabadított a halálból, a kárhozatból, a bűnből, a magunk tehetetlenségéből. Jézus az igazi Megváltó, és Őbenne lépett egészen közel hozzánk a mindenható Isten is. Ő megbízható. Őbenne nincs változás, vagy változásnak árnyéka. 

A Jakab levelében ebben a mondatban csillagászati kifejezések vannak, és azt a változást akarja itt kifejezni, ami a holdnak a változása: hol egy kicsi sarló, hol egy kör, hol erre görbül, hol arra, hol itt jön fel, hol ott, hol ekkor, hol akkor — mindig, minden más. Isten nem ilyen, nála nincs változás, vagy változáshoz hasonló. Mindig ugyanott megtalálhatjuk. Jézus Krisztus az a „hely”, ahol a mindenható Istent mindig megtalálhatjuk. 

3. 

Ő a védelmezőnk, oltalmazónk. 

Sok mindent felsorol, hogy mitől véd meg. A tűz és a víz a természeti erőket jelentette mindig. Minden természeti erővel szemben megvédi az övéit. Bizonyosak lehetünk abban, hogy betegségtől, balesettől, egyéb elemi csapástól, veszedelemtől megvéd. Ha pedig jónak látja ránk engedni ezeket, még azok is a javunkra lesznek. Mert azoknak, akik Őt szeretik, minden a javukat szolgálja. Ő a mi oltalmazónk a bajok között is, meg a bajoktól is Ő őriz meg, ha úgy látja jónak. Ő a történelem ura is, és Ő a mi kicsi életünk ura is. 

4. 

Ő Izráelnek a szentje. Egyedül Ő szent. 

Aki vele szoros közösségben él a hit által, azokra kiárad az Ő szentsége, azokat megszenteli. Nem a mi teljesítményünktől függ a megszentelődésben való előrehaladás. Nekünk is van ebben feladatunk, nekünk is sok mindent komolyan kell vennünk, de végső soron Ő az, aki elhívott minket, aki megigazított, aki megszentel, és a célig visz bennünket. 

Amikor a célról elmélkedik Pál apostol, akkor írja: „Nem mondom, hogy már elértem vagy hogy már tökéletes volnék, de egyet cselekszem: ami hátam mögött van elfelejtve, ami előttem van neki dőlve, célegyenest igyekszem előre, mivel hogy megragadott engem a Krisztus.” Vagyis: nem mondom, hogy már fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus fog engem. Ez bőven elég ahhoz, hogy megérkezzem majd oda mindenféle nehézségen át. Így kellene sokkal jobban rábízni magunkat az Ő megszentelő munkájára, miközben félelemmel és rettegéssel visszük véghez a magunk megszentelését is. 

Ezt mondja tehát Isten magáról. Ő a mi teremtő, megváltó, oltalmazó és megszentelő Istenünk. 

És kiknek lát minket? 

Először is szükségesnek tarja, hogy ezzel kezdje: Ne félj! Mert ismer minket, tudja, hogy valóban sok okunk van a félelemre. Tudja, hogy sokszor ok nélkül is félünk már. Valami hihetetlen megértés, gyöngéd szeretet sugárzik Istennek ebből a vallomásából is, meg sok más önkijelentéséből, és rólunk való vélekedéséből is, amit a Szentírásban olvashatunk. 

Jézus Krisztus tudja, milyen az embernek lenni. Ő kipróbálta. Ő maga is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan. Csak nála a kísértésből nem lett bűn, de ezért tud segíteni nekünk, akik állandóan kísértések között járunk, és jobbra-balra kapkodhatjuk a fejünket, és hol ettől, hol attól félünk. A végén már a levél zizzenésétől is. Ezért kezdi ezzel: Ne félj! Ebben nagy megértés van. Nem kioktatás jön, nem dorgálja meg az Ő népét: hol van a ti hitetek? Volt úgy, hogy a tanítványoknak azt mondta: bízzatok, ne féljetek, miért vagytok ilyen kicsiny hitűek!? Itt most egyszerűen elfogadja így az Ő népét, amilyen. 

Azt mondja: „Neveden hívtalak téged”. Istennél mi nem egy szám vagyunk vagy egy eset, hanem olyan személy, akinek neve van, és Ő név szerint számon tart, és név szerint hívott el az üdvösségbe is, ha már elhívott, és mi engedtünk ennek a hívásnak. 

Olyan jellemző, és kedves volt, hogy a szombati csendesnapunkon valaki erre kitért a szolgálók közül, hogy egyszerre említi Izráel két nevét: „… oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel…” Jákób, a régi, a csaló (azt jelenti), és Izráel az új neve, az új ember, az új nép. Ezt az új nevet Isten adta neki. 

Ő ismeri a régi természetünket is és tudja, mennyit küszködünk vele még mindig. De az új nevünkön is megszólít, mint ahogy Simon-Pétert is néha mindkét nevén szólította. Mert Simon maradt ő halála pillanatáig, de Péterré is vált Krisztus közelében, és a Szentlélek megszentelő munkája során. 

Ebben is Istennek a megértése van, és az, hogy így fogad el minket, ahogy vagyunk. A régi természet, meg a tőle kapott új együtt. És mit mond így együtt ennek az embernek? „Kedves vagy az én szememben, becses vagy…” Értékes vagy. Mi lehet Isten számára kedves és értékes bennünk? Úgy gondolom, s a Szentírás alapján csak azt mondhatjuk, hogy a megváltásunk előtt egyszerűen a segítségre szorultságunk, a tehetetlenségünk hívja Isten irgalmát elő. Aki pedig Jézust már befogadta az életébe, abban a benne élő Jézus kedves az Atyának, hiszen csak Őreá mondta: „Ez az én szeretett fiam, őbenne gyönyörködöm.”

Én bennem nem gyönyörködhet, mert semmi gyönyörködni való nincs bennem, de Krisztusban gyönyörködik. Ha valaki Jézussal összekötötte az életét, — és ahogy az apostol mondja: él Krisztus a hit által a szívünkben — akkor őbenne gyönyörködik. Ezért ez a legfontosabb: Jézus növekedjék egyre inkább a hívőben. Az új természet uralkodjék, és akkor egyre inkább értékes, becses és kedves lesz Isten szemében. 

És itt jön az Ő nagy vallomása: „…én szeretlek…” Isten mondja ezt az Ő népének, az Ő mindenkori népének, a benne hívőknek. Szeretlek. Nem azzal kezdi: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Nem tudunk szeretni magunktól. Legfeljebb önmagunkat, de magunkat is olyan torz, idétlen módon, hogy az sokszor a tönkretevéssel azonos. 

Igazi szeretet csak Őbenne van, mert Ő maga a szeretet. „Az Isten szeretet.” Ez a szeretet árad ki a benne hívőkre. Aztán majd visszatükröződik ez a szeretet rajtunk, és elhangzik az is, hogy szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat. Elhangzik az is, hogy ha Ő az életét adta értünk, akkor mi is kötelesek vagyunk életünket adni a mi felebarátainkért. De nem ezzel kezdődik. Isten ezzel a vallomással kezdi: szeretlek. 

Mi a szeretet lényege a Bibliában? Az, hogy aki szeret, mindig azt adja a másiknak, amire annak szüksége van. Ez az agapé, az Isten szeretete. Mindig azt adja, amire szükségem van. Néha dorgálásra is szükségünk van. Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. (Zsid. 12) Éppen e nehezet is, a dorgálást is, tőle kell elfogadnunk. Legyünk meggyőződve, hogy azt is az Ő szeretetéből adja. 

Bízni Istenben azt jelenti: ha áld, ha sújt karod, én áldom azt a kart, és azt a kezet, és tudom, hogy biztos a javamat munkálja vele. Pontosan tudja, mennyi a teherbíró képességünk, senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetné (1Kor. 10,13), és mindig a javunkra teszi ezt is. Isten tehát hatalmas és szeret. Számon tart név szerint. Fontosak vagyunk neki. Azt ígéri: mindenütt veled vagyok, mindenütt jelen van, és ezzel keretezi be a mondanivalóját: ne félj! 

Most már csak azon múlik, valaki ezt komolyan veszi vagy nem. Ez mese, valami olcsó vigasz kisgyerekeknek, akik még elhiszik egy részét, vagy pedig az élő Isten szerelmi vallomása, aminek minden szava igaz, és amit megpecsételt az Ő nagy tetteivel, legfőképpen Jézus Krisztus keresztjével. Amikor Jézus a jó pásztor példázatát mondta, akkor egyebek közt így szólt: „az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat nekem adta, nagyobb mindennél, és senki sem ragadhatja ki őket az én Atyámnak a kezéből.” (Jn 10,27-29) Figyeljük ezt a képet? Azt mondja Jézus: az Ő hatalmas kezéből senki ki nem ragadhatja az övéit. Az Atya, aki mindennél nagyobb, megőrzi őket, és senki ki nem ragadhatja őket az Atya kezéből. Két hatalmas kéz borul ránk. 

Nem kellene akkor helyet adni a félelemnek! De mit csináljunk, ha mégis félünk? Dávid is félt, pedig ő legyőzte a nagy Góliátot. Bevallja több helyen, hogy félt. Az 56. zsoltárban azt mondja: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekedem az ő igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” Közben eltelt egy bizonyos idő. Azzal kezdi: fél és meg is van az oka rá. Mert félnem kell — mondja. De akkor eszembe jut Isten, aki így jelenti ki magát, bízom benne, foglalkozom az Ő gondolataival, egyre inkább Őrá nézek, nem a félelem tárgyaira, és nem magamra, és eljutok oda: nem félek. Istenben bízom, most már nem félek. Rájöttem, hogy ember mit árthat nékem. 

Sose szégyelljük, ha félünk, csak meg ne rekedjünk ott: jaj, félek, félek. Nézzünk Őreá, valljuk meg a bizalmunkat, kérjük, erősítse meg ezt a bizalmunkat! Egyáltalán foglalkozzunk a mi hatalmas Istenünkkel gondolatban, imádságban, és egyszer csak eljutunk oda: nem félek. Néha maga az ember csodálkozik rajta legjobban: a múltkor még féltem ilyen helyzetben, most meg nem. Vagy: egy félórával ezelőtt még nagyon szorongatott a félelem, most megnyugtatott engem Isten, mert bízom benne.

Ugyanezt mondja el a 34. zsoltárban, ahol megint minden oka megvolt a félelemre. „Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem… Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és nem szégyenülnek meg, ...Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt… Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket… Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik őt félik, nincs fogyatkozásuk. Az oroszlánok szűkölködnek, éheznek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.” A végén még az oroszlánnál is erősebbnek érzi magát az Úrban. Minden félelmemből kimentett, és egyre nagyobbnak látom Őt, egyre inkább olyannak, amilyen Ő valójában. 

Ma este itt van közöttünk két testvérünk, akik ezzel az igével indultak el 50 évvel ezelőtt innen az úrasztalától. Ha hajlandóak lennének kilépni a névtelenségből, de nem hajlandóak, akkor ők tudnák a leghitelesebben elmondani itt, hogyan tapasztalták meg, hogy Isten valóban ilyen, amilyennek ebben az igében magát kijelenti. Őket is így kísérte végig egész életükön, ahogyan itt erről szó van. Hogy az Ő szeretetéből néha próbákat is bocsát az övéire, de valóban tudja, mit bírunk el, s akik Őt szeretik, a próbák között, azoknak csakugyan javukat munkálja még a veszteség, a megaláztatás, a betegség, a nyomorúság is. 

Isten valóban vele van mindenütt azzal, aki bízik benne, és tényleg minden okunk megvan arra: ne féljünk! Ne félj, mert én veled vagyok! Megengedi az övéinek azt, amit a 92. zsoltár így mond: még idős korban is gyümölcsöt teremnek, hogy a mai napig szolgálhatják Istent, és együtt szolgálhatják, hogy még idős korban is meg-megújítja az övéinek a hitet. Mert újra és újra rászorulunk arra, hogy megerősítse. Nem lehet a múltból élni, de Isten gyermeke nem is a múltból akar élni, hanem a minden nap kapott igéből, és a Lélek vezetése alatt. 

Alapjában véve minden gondjuk és nehézségük ellenére is tele van a szívük hálával. Hálával Isten iránt, akinél nincsen változás és változásnak árnyéka, aki hűséges, aki nemcsak alkotónk, hanem megváltónk is, gondviselőnk és oltalmazónk is, megszentelőnk is, és aki helyet készített nekünk Jézus érdeméért az örökkévalóságban. Isten vezesse tovább a mi testvéreinket, és velük együtt adjunk hálát, hogy ilyen a mi Urunk! Ha pedig olyan helyzetbe kerülünk akár már ma, vagy a közeljövőben, ahol félnünk kellene: emeljük fel a tekintetünket, és merjünk bízni benne. 

Forrás: cserikalman.hu

N. Ullrich Katalin: Ősz

… mint puha avarágyból  

kisodródott egyetlen  

száraz falevél a járdán     

úgy maradtam én is  

fájdalmas egyedül  

sodródva árván...

N. Ullrich Katalin: Levelek és emberek

Tudod már tavasszal,  

hogy színpompás avarral  

teríti be az utakat majd  

az ősz.     

Még egy utolsó szépségözön  

az elmúlás előtt.     

Nincsen két egyforma  

sárga, rőtvörös, bordó, barna -  

de végül mind száraz,  

ráncos lesz, szakadt, fáradt.     

Porrá lesz,  

földdé lesz.  

És benne van  

a zöld tavasz ígérete.     

Nem meghalt.     

Beteljesedett.

Kányádi Sándor: Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott 

eszembe, mikor legelőször 

megláttam az üresen maradt 

folyómedret a tavaly őszön.  

Olyan kietlen tátongott a 

két part között a holtmeder, 

értelmetlenül és kifosztva, 

mint egy királyi sírverem.  

Mint valami őshüllő-csontok 

meredeztek a nagy kövek, 

köztük nyálkás erecske csorgott,

hol meg-megállt, hol eleredt.  

És a hajdani büszke fűzfák 

félig kimosott gyökere, 

parthosszában, kolduló bénák 

elszáradt ujjú tenyere;  

fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt 

fillér-nagyságú levelet 

reszketegen; ha jön a harmat, 

ez a kincsük is elpereg.  

És a part is ijesztő-vénen 

éppen csak tartotta magát

nyugdíjasok döbbenetével 

nézett a szomszéd partra át.  

Évezredekig csak a munka, 

a helytállás volt élete; 

csak állt és révedt, mint ki tudja, 

hogy itt már nincs mit tennie.  

És csend volt, csend, mint hogyha minden 

gyászolna, néma volt a völgy, 

mint hogyha a folyóval innen 

magát a morajló Időt  

vittük volna el, és zajunkkal 

elvittük volna a Teret; 

ami maradt, csak alkalmatlan 

és ittfelejtett díszletek.  

Nincs a völgynek dimenziója 

átlényegült, csak fogalom;

mutató nélkül járó óra, 

időtlen, lapos nyugalom.  

Minden erő, tudás, tehetség, 

robaj, zsivaj, bú s örömök, 

amikről most szólni szeretnék, 

a gátban van s a gát mögött.  

Lármáinkat diszkrét neszekké 

bontják a testvér turbinák, 

verejtékünktől – tudom – szebbé 

s kezesebbé vált a világ.  

Néztem a gátat, de csodálni 

sehogy se tudtam; hirtelen 

leverő, ölelés-utáni 

hangulat áradt bennem el.

Trausch Liza: Ha feltekintett

" És lett, hogyha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt." 

4Mózes 21,9b  

         Hálásaknak kell lennünk, hogy noha Istent nem láthatjuk, de testet öltött Jézusban, és lejött erre a földre. A mi életutunkon járt, láthatjuk viselkedését ugyanolyan helyzetekben, mint a mienk. Nincs olyan élethelyzet, amit Jézus végig ne élt volna. A mi életünket élte, és látható módon láttuk, mit tett vele a bűn. A kereszt örök kereszt. Nem csak azóta áll, hogy felállították a Golgotán. A kereszt a bűneset óta áll. Mit jelent, hogy "Ha valaki föltekint"? Az Újszövetség így mondja ezt: "Ha valaki hiszen őbenne." Mindegy, hogy milyen és mennyi bűne volt, hogy mindig templomba járt, hogy eddig is imádkozott - teljesen mindegy. Egyetlen feltétele az üdvösségednek: Higgy a Fiúban, és örök életed van! Az a borzasztó, hogy sokszor nem tudunk feltekinteni, csak magunkat látjuk. Az elmúlt életünket látjuk, a körülöttünk lévő képtelenségeket. Nézz most fel mindenről, emeld fel hited szemeit! Ne higgy senkiben és semmiben. Csak Benne, és akkor minden egyszerű lesz. Mindnyájan megmart emberek vagyunk. Magunk is tudjuk már. Isten nem a kígyókat távolította el, hanem a keresztet emelte fel. Ez a nagy lehetőséged mindig meglesz, hogy feltekints a keresztre. Nem csak egyszer kapsz kegyelmet, hanem mindig újra. Tudod, mit jelent életben maradni? Újra és újra föltekinteni. Tekints fel Jézusra, és életed lesz. Olyan élet, amire mások is vágyakoznak majd körülötted. Amit Isten mond, az igaz. Légy engedelmes. Amíg tart a kegyelmi idő, addig tekints fel a keresztre!   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Oravecz Imre: Örömóda

Beethoven IX. szimfónia - örömóda

*

Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni, 

a fénynek, mely reggel beárad a házba, 

az ablaknak, melyen át kinézek, 

a levegőnek, melyet belélegzek, 

az ételnek, melyet magamhoz veszek, 

a víznek, mellyel szomjam oltom, 

a tűznek, melynél melegszem, 

a ruhának, mely befedi testem, 

az ajtónak, melyen át a szabadba lépek, 

a földnek, melyen járok, 

az útnak, melyen sétálok, 

a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben, 

a falevélnek, mely elém hull, 

a fűnek, melyet nyírok, 

a magnak, melyet elültetek, 

a zöldségnek, melyet magam termesztek,

a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok, 

az erdőnek, melybe vágyom, 

a papírnak, melyre írok, 

a ceruzának, melyet közben fogok, 

a terasznak, hova munka után kiülök, 

a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra, 

a széknek, melyben helyet foglalok, 

az estének, mely felváltja a nappalt, 

a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,

 a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok, 

már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek. 

N. Ullrich Katalin: Akkor és most

Végül az ember – 

ha engedik az égiek, 

így-úgy, valahogy – 

megbékél a halállal.  

Most öltözködöm. 

Akkor majd öltöztetnek. 

Most beszélgetek. 

Akkor majd rólam beszélnek. 

Most még járok, nézek. 

Akkor majd ők, lábujjhegyen, 

s talán könnyes szemmel. 

Most nekem fáj. 

Akkor majd nekik, 

talán…

Millei Lajos: Nélküled

Nézd, a fák élénkzöld lombjain 

feltűrt ingujjú szellő zongorázik, 

meztelenre vetkőzött a nyár, 

a lelkem mégis fázik. 

Valami nincs, valami fáj, 

valami őrülten hiányzik. 

Kövérre hízik minden percem, 

mégsem dajkálom őket, unottan 

kísérem sírba az elmenőket, 

hogy szenvtelen, fásult arccal 

fogadhassam az érkezőket. 

Hiába pumpál újult vért az élet

hiába a szavak szívbizsergető bája, 

tüzem melege immár semmivé lett, 

elnyűtt, viharvert a kedvem artériája. 

Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj

a tó tükrén pár habfelhő csónakázik, 

fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj, 

de a levetkőzött lelkem még mindig fázik. 

Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj, 

valami áldott kín őrülten hiányzik.

N. Ullrich Katalin: Már nem ugyanaz…

Még ha meg is tudod 

utána magyarázni, 

már nem ugyanaz.  

Ha bántasz, 

s úgy teszel, mintha 

mi sem történt volna, 

utána bármilyen jó is vagy, 

már nem ugyanaz.  

Mint fényes porcelán, 

mit megragasztottak, 

vagy hajszálrepedések

 bújnak meg rajta –  

már nem ugyanaz.

Bibor István: Négy áhítatos ének

Esendő imádság

---------------------  

Ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam 

teremtő kezeid nyomát a világban! 

Ne hagyd, hogy ne térjek útjaidra önként, 

ne hagyd, hogy ne értsem: miért lett, ami történt! 

Mikor, miben, hogyan vétkeztem, hibáztam, 

ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam! 

Tedd, hogy újra higgyem, a Te műved jó így 

add, hogy azt kívánjam, ami majd meggyógyít! 

Segíts észrevennem és segíts belátnom, 

hogy nem magamért kell élnem a világon! 

Tedd hát, hogy ne kérni, adni tudjak jobban!  

S közben s add meg azt is, amiről lemondtam! 

*

 Litánia

-----------

Beckettre emlékezve 

Boldog Vladimir, 

könyörögj érettünk!  

Boldog Estragon, 

könyörögj érettünk!  

Mindnyájan, nyeretlen 

szentek és boldogok, 

könyörögjetek érettünk!  

*  

Felajánlás

-------------

 Mindenható! 

Lelked parányi, 

ám ugyancsak örök 

darabkája, ím, 

életem, halálom 

kezedbe ajánlom!    

*  

Advent

----------

Add meg nekem Uram, aki majd jössz, 

hogy szívemből várni tudjalak! 

S addig: 

add, hogy tudjak kérni Tőled!  

Nagy István Attila: Minden ablak

Egyedül úszom az éjszakában- 

alattam, fölöttem a csillagok-, 

téged kereslek a világegyetem 

eltakart zugaiban. 

De magába zárt 

a féltékeny kozmosz, 

szemedet csillagnak akarja, 

hajad új tejútként ragyog, 

fogsorod csillagképpé változott. 

Hajnalban kitárok 

minden ablakot: 

fényeddel megtelik 

a szívem.

Kartal Zsuzsa: Kérdés

Ha 

a hideg nap vörösre festi orrod 

ha tömött buszon idegen emberek 

adnak csak meleget 

ha ácsorogsz egy mozi előtt 

s a savanyúcukor keserű nyállá 

válik szádban 

ha idegen kéz nyúl kezed felé 

amíg a hősnő felsikolt a vásznon 

halott kedvese fölé borulva 

ha hangod színét lassan elfelejted 

ha levelednek címzettje is te vagy 

ha csöngetnek a villanyszámlát hozzák 

ha már az álmok is csak tárgyakat 

löknek elfáradt szemed elé 

ha majd a közömbös napok 

észrevétlen hanyatlanak az éjbe 

ha nincs miért fölkelni lefeküdni 

megismételni mozdulatokat 

ha már unásig megismert kezed 

lerágott körmeit nézegeted 

mit teszel akkor?

Ágai Ágnes: Napszakok

Az éjre ráfelel a reggel, 

belesimulnak egymásba, 

a váltás rezge fénye illan, 

egy másodperc és megöregszel. 

Pedig az élet most kezdődne végre, 

és talán bírnád is még irammal, 

de az árnyak egymásba csúsznak, 

azt hihetnéd, mindennek vége, 

a látóhatár felizzik vörösre, 

búcsút int a napsugaraknak, 

talán csak holnapig, és nem örökre.