Megjöttél sárguló terheddel,
koszorúsan állsz.
Csak most voltál rügyező ág,
csupasz fa, reménykedő ígéret,
és már itt állsz megrakodva,
királyi pompában, beteljesedve,
cézári győztesen -
Kosály, kosályi kert!
Kosályi kert!
Látom nemesen csillogó ékköveid
a lombok közt.
Látom függő brilliánsaid, az aranykörtéket,
látom a pazar szilvafonatokat,
mint gyöngyfüzéreket.
Látom a nagy birsalmákat és birkörtéket.
Látom a kerten túl a távoli határt,
a beért mezőket,
a kéklő hegyoldalakat,
az enyhe-zöld szülüdombokat.
Látom a zizegő zabvetéseket,
a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú
napraforgókat
a vetések szélén.
Látom a learatott búzát,
az aranyló tarlót, a keresztekkel
megrakott földeket.
Csak most volt minden zsendülő vetés,
szárbaszökkenő hajtás,
kicsi, támogatásra szoruló palánta.
Hallom a szél finom citeráját
a zabfejeken.
Látom az egész felöltözött,
megáldott és gazdag határt.
Csak én állok szegényen,
üresen e nagy gazdagság közepett.
Csak én nem tudom, mit csináltam,
amíg a gyenge vetésből
gazdag kalangya,
s egy szem kukoricából
karvastagságú cső,
a finom virágból mézédes alma lett.
A búza, amin áttapostam, többre volt képes,
a fa, melyet viharok cibáltak,
nagyobbat alkotott.
(Engem milyen viharok téptek?)
A katángkóró az út szélén,
amelyen átgázolt száz szekér és állat,
lám - kéken virít.
Minden megalkotta a maga művét.
Minden.
A fű is, a fa is, a katángkóró is,
a palánta is.
Csak én állok tétován, üres kézzel.
Csak én, az ember, csak én, csak én...
1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése