Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé
s ügyesen megelőzött.
Szégyen s gyalázat,
de a dióverésről az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.
Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit, de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.
Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Én is elnézek inkább a Szamárhegy felé
némán, ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.
Éget a nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.
Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése