Bár bőrömet kiveri a szik,
nyelvemet elemészti fű-rozsda,
föld-énem: porom is emlékezik
valami gyönyörű tilosra.
Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,
jajog, mert ujja is viszket és fázik,
fáj vissza minden elveszített
szó, perc, ami rólam leválik.
Fáj, mint a fának a levél.
S levélnek a fa, ha magától
– dac-propeller! – hadar, beszél.
Hullik: előre visszaszámol.
S fáj minden, amit már nem tudok,
nem tudhatok, nem ismerhetek meg.
Holnapok Holnapja! Éden-titok!
Zárt kapud előtt égek, didergek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése