2016. február 14., vasárnap

Bella István: Köztem és köztem

1.

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

2.

Köztem és köztem ott áll a világ,
mint a tükör arcom és mása közt.
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
Örömet búra, bút örömre föst.
Telet játszom: hajamat behavaztam,
de velem szemben a tükörben tavasz van:
hó hullatja szirmát, vagy meggyfa-ág
Tejútja leng, az Androméda-füst
ködöl, görgeti fényét sár, virág.

3.

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
soha, ami magamagának látszik.
Hogy halandóban halhatatlan havaz,
hogy a mindenben esendő-én halálzik.
De ha majd szájam elé tesznek orvul,
s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése