Oly nehéz kimondani: „szeretlek”,
ízlelni a szót, mint régi bort,
mert hiába ez a vég s a kezdet,
s előtte csak a nagy semmi volt,
sokak szerint igen fontos lenne,
kiáltani súlyos csenden át,
mert a szóval tisztul a lét szennye,
s újra élnénk száz régi csodát,
mondanám én, de tudom, hiába,
mindenkinél győz a józan ész,
s lelkük mozaikjaiba zárva
villan egyet a „felismerés” ...
Hogyha régi barátomnak mondom,
megkérdezi tőlem, ittam-e,
családtagnak : ő, hogy mi a gondom,
vagy a ciklusom rendbe’ van-e,
kollégáknak lányos zavaromban,
azt hiszik, valamit akarok,
vagy tán kiröhögnek azon nyomban,
vagy mondják, hogy éppen zavarok,
mondanám én, de senki se várja,
nevetséges közhely lett a szó,
gúnyos megjegyzések gátja zárja
mi öröktől fogva áradó,
a tengerre visszaküldöm habnak,
legyen ott kavargón tejfehér,
s visszamegyek tehetetlen rabnak,
bár a szó örökre bennem él.
Ajánlás:
Kössétek be a szemem,
kössétek be a szám,
felejtsétek el a nevem,
ne várjatok ti rám,
fegyelmezett kultúr-tömeg
unalommal körbezárva
rég kiszáradt rózsa-tövek,
nem éleszt újra a pára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése