Istenem, miért olyan nyomorúságos,
miért nem olyan dicsőséges a teremtés,
amilyen te vagy?
Istenem, te azért nyílsz ki,
hogy legyen hova szöknünk
ebből a tüskés paradicsomkertből.
Istenem, veled mindig
kivilágosodik a minden,
velem mindig elsötétül.
Istenem, "glóriá"-t
akartam kiáltani a szerelemre
s blaszfémia lett belőle.
Istenem, alig hihetem el, hogy
megszabadítottál a lángtélből,
amit szerelemnek hívnak.
Istenem, te tudtad, hogy
ennek a rózsapokolnak
vannak mennyei pillanatai?
Istenem, miért akartad úgy, hogy lázasan,
szenvedve, reménytelenül
szeresselek a kereszten?
Istenem, mondd, hogy tudnék
napról-napra csak lenni,
ha nem szeretnélek?
Istenem, hiába írom a verseimet,
nem tudom elmondani annak
a fájdalmát, hogy elveszítettelek!
Istenem, itt állnak a vázában
a piros, hosszúágú rózsák,
hogy enyhítsék hiányodat.
Istenem, egyedül vagyok,
ahogy a legtöbb teremtményed
egyedül van a földön.
Istenem, halld meg a bodza, a jázmin,
az olajfa, a hárs illat-zivatarában
is a zuhanásom.