" Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?"
(Mk 4:40-41)
Egyezzünk meg, hogy a tanítványoknak volt, amitől begazoljanak. Legtöbbjük tapasztalt hajós volt, ismerte a Genezáreti tónak gyilkos szeszélyeit. Értek már meg viharokat és hallották az öregek intő történeteit is. Ebben a rájuk szakadt veszedelemben hatalmas előnyük volt: velük utazott Jézus. Az ő útjain jártak, az ő akaratát teljesítették, amikor vízre szálltak az éjszakában. Áldott teher volt a fedélzeten a csöndesen szendergő Úr. Nem kapitánykodott, nem üvöltözött, hogy vitorlát fel, vitorlát le, töltsetek ki papírt, tegyetek maszkot, fertőtlenítsétek a kormánylapátot! Vagy, hogy a nyolcvanon felüliek ugorjanak a tengerbe! Egyet szólt, és a vihar egyből elült. Ahogy jött úgy eltűnt, csend és biztonság lett megint. Ekkor tört ki a tanítványokon a poszttraumás sokk. Ne gondoljátok, hogy mi is az egész ijedség elmúlásakor csak úgy simán tovább kolbászolunk. Akkor szakad ránk az igazi rettenet: lám olyan erőknek vagyunk kitéve, melyeknek nem parancsolunk, melynek nagyságát nem ismerjük, szándékait nem ismertük még ki teljesen. Mert sétálgattunk a szimpatikus Mesterrel, ünnepelgettünk, hallgatgattuk, megvolt róla véleményünk, fűzött hozzá egy egyre erősödő szimpátia és baráti viszony: de, hogy ennyire tőle függjön ég, föld, élet, megtartás, szabadítás azt nem láttuk át és nem fogtuk fel. És akkor egyszer csak az egészet megtapasztaljuk a bőrünkön. Nem baj, ha megfogalmazódik bennünk: mekkora is Krisztus valójában? Nagy. Nagyobb, mint szívünk és gondolatunk. Jobb előtte meghajolni.
Forrás: Napi Ige és Gondolatok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése