csipkebogyót csipkedve
a hegyoldalon,
hideg eleganciával
lép át
dértől reszkető fákon,
megdermedt vízfalon –
távoli tornyok mély
torkú harangjai égi
dalt zengenek,
s a hóillatú szélben
eltévedt pihék
pajkos körtáncba
kezdenek.
2025. augusztus 1., péntek
Cseri Kálmán: Ne félj!
„ És most, oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izráelnek Szentje, a te megtartód, adtam váltságodba Egyiptomot, Kúst és Sebát helyetted. Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért: Ne félj, mert én veled vagyok…”
Ézs 43,1-5
Mostanában feltűnően sok olyan emberrel beszélgettem, akikben félelmek vannak. A legtöbben nem merik bevallani, hogy félnek valamitől vagy valakitől, sokszor még önmaguknak sem, másoknak végképp nem, és a be nem vallott félelem szorongássá sűrűsödik a lélekben. A szorongásnak pedig mindig vannak már fizikális, egészségügyi következményei is. Aki szorong, az nem tud elaludni, vagy nehezen alszik el. Felszínes a pihenése, igazán soha nem piheni ki magát. Szétszórt a figyelme, nem tud összpontosítani. Sokszor indokolatlan nyugtalanság lesz úrrá rajta, és még különféle betegségek okozója is lehet az állandósult szorongás. Különös az, hogy minden korosztályból félnek.
Félnek a gyerekek. Mostanában sok gyerekkel és tizenévessel beszélgettem, s megrémültem attól, amilyen sokféle félelmet hordoznak magukban. Beléjük oltják a félelmet ezek az idétlen, lélekgyilkos filmek, amiket nagyban néznek kedves szüleikkel együtt. Az a sok szörnyű számítógépes játék, amihez könnyűszerrel hozzájutnak, és több időt töltenek vele, mint tanulással vagy egészséges mozgással. Egyszerűen félnek attól, hogy az abban látott szörnyalakok éjszaka álmukban meglepik őket.
Sok félelem él a gyermekszívekben a szülőkkel kapcsolatban. Miért nem tud aludni éjszakákon keresztül egy nyolc éves, mert lefekvés előtt ez a szörnyű szó ütötte meg a fülét: akkor holnap elköltözöm. Ezt mondta az apja az anyjának. Félnek attól, hogy veszekedni fognak holnap is. Félnek attól a szó szoros értelmében, hogy reggel, mikor felébrednek, valamelyik szülőt — vagy a túlzott félelemben attól is félnek, hogy egyiket sem — találják ott a helyén. Vannak gyerekek, akik hisztériásan rohannak be a szülők szobájába, amikor kipattan a szemük, hogy ott vannak-e még?
Félnek egymástól. Éppen az előbb említett sok szörnyű tv és egyéb műsor miatt is, meg más miatt is, egyre agresszívebbek, kegyetlenebbek lesznek, és azt, amit ott látnak, ember elleni és élet elleni cselekményeket, azt kicsiben megpróbálják utánozni.
Most megint hadd ne mondjam a példákat, hogy miféle félelemmel ülnek végig egy órát például, és milyen hazugságokba bonyolódnak amiatt, mert nem merik megmondani, kitől félnek és miért félnek, mert akkor még jobban kell tőle félni, hiszen megígérte, hogy ha elmondod bárkinek, hogy én fröcsköltem le a ruhádat, meg a szemedet tintával, akkor utána mi következik. És akkor nem mondja el, hanem inkább kivágja a tintás részt a blúzából és azt hazudja: véletlenül elszakadt. A bűn bűnt szül, a félelem pedig nő, és keveseknek mondják ezt el őszintén.
Félnek a megszégyenítéstől, mert nagyon sokszor megszégyenítjük, — ahogy ők mondják: égetjük őket, mert azt lehet felelőtlenül, következmények nélkül egy felnőttnek tenni egy kisgyerekkel.
Félnek a sikertelenségtől, főleg azért, hogy elveszítik annak a szeretetét, aki nekik fontos. Mert ezt is hallják szüleiktől, ha ezt vagy azt csinálod, nem szeretlek. Hogy mondhat ilyet egy felnőtt!? Attól függ a szeretet, hogy hogyan viselkedsz, nem attól függ, hogy a gyermekem vagy, és ha akármit csinálsz, akkor is szeretlek? Nem értek vele egyet, meg lehet, hogy meglesz a következménye, és valahol a puhább részed fájni fog, de akkor is szeretlek. Ugyanúgy, mint amikor aranyos vagy. Elképesztő bornírtság él emberek fejében, szívében, és ez is melegágya aztán a félelemnek.
Félnek attól, hogy értéktelenek. Sok gyereknek, ifjúnak, felnőttnek sincs sokszor egészséges, helyes önértékelése. Nincsenek tisztában az erényeikkel, értékeikkel, meg a hibáikkal, a fogyatkozásaikkal, s a pillanatnyi helyzettől függ, hogy elismerően nyilatkoztak róluk vagy nem. Félnek attól, ha nem úgy nyilatkoznak.
Félnek attól, hogy nem tudják teljesíteni azt, amit elvárnak tőlük, és elvár reggeltől estig, és hétfőtől hétfőig mindenki sokfélét a gyerekektől.
A nagyobbacskák, az ifjak, félnek attól, hogy vajon helyes pályát választanak-e. Egyre nagyobb gondjuk ez is, hogy hol az én helyem, mihez értek igazában, mihez lenne kedvem. S akkor végigzongoráznak néhány dolgot, mindegyikhez lenne egy kis kedvük, de mindegyik jár nehézségekkel is, azt meg nem akarják, mert erre is a felnőtt társadalom szoktatja rá őket, hogy csak a jót arassuk le mindenből, a vele járó áldozatot, hátrányokat, nehézségeket nem akarjuk vállalni. Ilyen meg nincs. Éppen ezért aztán nem mernek dönteni.
Én ápolónő leszek, mert van egy szimpatikus ismerősöm, aki… — a múltkor mondta ezt valaki, és örültem neki, hogy egy kislány ilyen határozottan kis korában tudja. Aztán az változhat még, de minden esetre egyre közelebb került ahhoz, mint hivatáshoz.
A párkeresést is sokféle félelem kíséri, hiszen olyan sok rossz példát látnak. Félnek a vizsgától, mintha egyetlen vizsgától függne a lelki üdvösségük, vagy az egész jövendőjük. És ezt is beléjük táplálja a felnőtt társadalom. A felvételiktől — mert már az óvodában is felvételizni kell lassan —, és nem biztos, hogy felvesznek, ha nem úgy viselkedsz, és nem előírásosan mosolyogsz, vagy hajolsz meg.
A felszabadultságnak a teljes hiányával találkozik sokszor az ember.
És a felnőttek is tele vannak félelemmel. Sokan nem tudják, meddig mehetnek be a munkahelyükre, és ha esetleg elbocsátják őket, mi lesz a folytatás, és lesz-e folytatás. Sokan félnek, hogy nem éri-e baj a gyermekeiket, unkáikat, akik valóban sokféle veszély között járnak.
Sok-sok idős ember is tele van félelemmel. Fél egyszerűen attól, hogy elesik, mert ha elesik, ott marad. Nincs, aki felemelje, nem tud felkelni. Sokszor ki sem mozdulnak otthonról, nehogy baj érje, mert nem bírják ezt a tülekedést már, ami itt van. Félnek este bárhova is elmenni, inkább nem mennek el. Félnek attól, mi lesz, ha tehetetlenekké válnak, s leesnek a lábukról. Ez napközben sokszor eszébe jut ám egy magányosan élő idős embernek, és meg tudja keseríteni az életét.
Mi az oka ennek a sokféle félelemnek?
Mondhatnánk, hogy egyre gonoszabb a világ. Egy ilyen gyilkos, gonosz világban csak félni lehet. Szükséges is, hogy féljen az ember. De azért összetettebb ennek az oka. Sok ember szívében ott van, hogy tulajdonképpen egyedül vagyok, magamra vagyok utalva, és magamra vagyok hagyatva. Vagy egyedül maradhatok. Védtelen vagyok, nincs mellettem senki, akinek hatalma van. Nincsenek eszközök a kezemben, amivel megvédjem az érdekeimet, vagy sokszor a puszta létemet.
Sebezhetőek vagyunk, és ezért is félünk. Sokat csalódtunk, és kialakul bennünk az, hogy őreá sem biztos, hogy számíthatok. Úgy tűnt, talán ő az egyetlen, akire mindig és minden helyzetben, de olyan sokat csalódunk, hogy már ebben is elbizonytalanodik az ember, és önmagát sem tudja helyesen értékelni, mint ahogy már említettem.
A jövője meg mindenkinek bizonytalan, hogy ne félnénk tőle, amikor nem tudjuk, mit hoz, amikor sokszor másoktól függ, hogyan alakul a jövőnk. Van egy fáradt, agyongyötört felvételi bizottság, amelyik unottan végighallgatja a jelentkezőt. Nagy része oda sem figyel, s egy önkényes döntéstől függ, hogy mehet tovább, vagy másfelé kényszerül. Persze, hogy félelmeket szül az ilyen az embernek a szívében.
Azért is ezt az igét olvastam, mert ezeknek a beszélgetéseknek a során többször ez az ige jutott eszembe. Amikor hol az egyik, hol a másik részét elkezdtem mondani, láttam, hogy sokat jelentett ezeknek a szorongó embereknek.
Hiszen Isten itt kétszer is mondja: Ne félj!
Ez keretezi azt a néhány mondatot, amit most felolvastam. Ezzel kezdi, és ezzel fejezi be. Közben elmondja, miért van meg minden okunk arra, hogy ne féljünk. Miközben tudjuk sorolni vég nélkül az okainkat, hogy minden okunk megvan arra, hogy féljünk, Isten a mérleg másik serpenyőjébe tesz néhány ígéretet, néhány kijelentést, néhány tényt, és azt mondja: ezek miatt nincs okotok félni. Ha sok okotok lenne is, van annak gyógyszere és van mivel ellensúlyozni.
Isten önmagáról mond el néhány fontos kijelentést, és aztán elmondja, kik vagyunk mi az Ő szemében: az Ő népe, a benne hívők. Kicsoda Ő, és hogyan tekint ránk, a benne hívőkre. Aki ezt komolyan veszi, amit Isten erről mond, az valóban gyógyulni kezd ebből a félelemből, s rájön az értelmével is, aztán leszivárog a szívébe, és a szívével is ráhangolódik: tényleg, minden okom megvan, hogy ne féljek. Mert ez igaz, amit Ő mond. Pontosan azokat sorolja el itt Isten, amik miatt a legtöbbször félünk. Ígéri: mindig velünk van. Nincs olyan helyzet, hogy a benne hívők Őreá ne számíthatnának. Néhány példával utal arra, hogy Ő mindenható, neki minden lehetséges, és felette áll mindenkinek.
Nem a felvételi bizottság álmos tagjai döntenek a jövőmről. Azt Isten már eldöntötte, és ők azt fogják leírni, amit Isten énfelőlem döntött. Ezzel nem én vigasztalom magamat, hanem ezt Ő ígéri, mert neki hatalma van azok felett is, akik emberileg intézik a sorsunkat. Meg hatalma van mi felettünk is, és irányítja a gondolatainkat…
Ezért nézzük meg közelebbről, mit mond itt Isten magáról, és mit mond arról, hogyan tekint a benne hívőkre, kicsodák ők az Ő szemében? Négy fontos dolgot mond Isten magáról. Azt mondja: Ő a teremtő Isten, a megváltó Isten, az oltalmazó Isten, és még a megszentelő is Ő. Nem nekem kell teljesítenem valamit, hogy jó hívő legyek. Akiben Ő elkezdte a munkáját, abban folytatja, én csak hagyjam azt, engedjem, ne ellenkezzem, és ne késleltessem.
1.
Ő a teremtő.
Ezzel kezdi. „Oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel.” Isten teremtett engem, mindnyájunkat és ezt az egész világmindenséget. Ez önmagában már evangélium, mert ez azt jelenti, Ő felette áll az egész mindenségnek.
Vannak emberek, akiknek néha fejükbe száll a dicsőség, azt hiszik, ők a nagy urak, vagy elkezdenek kiskirálykodni. Hadd tegyék! A hívő tudja, hogy az Úr az úr, felettük is szuverén úr. Teljhatalma van. Senki nem hiúsíthatja meg Isten terveit. Ő mindent véghez visz, amit eltervezett, és mindig a javunkra tervezi meg a dolgokat.
Jó lenne, ha mernénk ezt úgy átgondolni, hogy ez a hétköznapokban is evangélium legyen: adott esetben eszünkbe jusson: most, ebben a helyzetben is Ő az úr. Ő uralja a helyzetet, soha nem veszíti el az uralmát a különböző helyzetek felett. Hogy Ő a mi teremtőnk, azt is jelenti, hogy az Ő kezéből fogadjuk el magunkat.
Sokan küszködnek ezzel fiatalok, gyerekek is már, hogy nem lány, hanem fiú szerettem volna lenni. Az szeressek lenni, akinek Isten alkotott. Elfolyik rengeteg energiánk a felesleges tiltakozásokban. Ehhez hasonlót még sokat lehetne mondani, hogy miért ilyen vagyok külsőleg, miért nincs meg az a képességem, ami hiányzik belőlem. Közben meg nem veszem észre, hogy Isten milyen képességeket adott, és ezekkel használhatnék másoknak, és használhatna Ő is.
Miért éppen ilyen átkozott korban születtem, miért éppen itt? Azért, mert Ő az én alkotóm, és tudja, mit csinál. Ő mindig az én javamat szem előtt tartva tesz velem mindent. Ha ezt valaki nagy békességgel hiszi, sok felesleges háborgástól, szorongástól, tiltakozástól és félelemtől megszabadítja.
2.
Ő a megváltónk.
Ez érdekes szó. Külön is beszéltünk csak erről a Jób könyve alapján: „Tudom az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Ugyanez a szó van itt is. Ezzel a szóval azt a legközelebbi rokont jelölték, akire valaki mindig számíthatott, s aki tehetős rokon volt: a góél. Ő az a tehetős rokon volt, akihez éjszaka is becsöngethettem, bármikor mehetek a bajommal, nem fog kidobni. Lehet, hogy megszid, ha a magam butasága miatt állt elő a baj, de biztos, hogy segíteni fog.
Jób nem véletlenül tekinti Istent az ő legközelebbi rokonának, akitől minden helyzetben várhat segítséget, még abban a nehéz helyzetben is, amibe belekerült. Itt pedig maga Isten mondja önmagáról, hogy én vagyok az, aki hozzád a legközelebb állok. Közelebb van, mint aki a legjobban szeret ezen a földön, és feltétlenül hathatósabban tud segíteni, mert Ő mindenható. Mindig számíthatok az Ő segítségére, szabadítására. Kifizeti az adósságomat, kiszabadít a csapdából, megvéd a túlerővel szemben, és sorolhatnám még a jellemző élethelyzeteket.
Ha most átlépünk az Újszövetségbe, akkor felhangzik a szívünkben az Isten dicsőítése: Jézus Krisztust adta nekünk olyan megváltóul, aki ténylegesen kiszabadított a halálból, a kárhozatból, a bűnből, a magunk tehetetlenségéből. Jézus az igazi Megváltó, és Őbenne lépett egészen közel hozzánk a mindenható Isten is. Ő megbízható. Őbenne nincs változás, vagy változásnak árnyéka.
A Jakab levelében ebben a mondatban csillagászati kifejezések vannak, és azt a változást akarja itt kifejezni, ami a holdnak a változása: hol egy kicsi sarló, hol egy kör, hol erre görbül, hol arra, hol itt jön fel, hol ott, hol ekkor, hol akkor — mindig, minden más. Isten nem ilyen, nála nincs változás, vagy változáshoz hasonló. Mindig ugyanott megtalálhatjuk. Jézus Krisztus az a „hely”, ahol a mindenható Istent mindig megtalálhatjuk.
3.
Ő a védelmezőnk, oltalmazónk.
Sok mindent felsorol, hogy mitől véd meg. A tűz és a víz a természeti erőket jelentette mindig. Minden természeti erővel szemben megvédi az övéit. Bizonyosak lehetünk abban, hogy betegségtől, balesettől, egyéb elemi csapástól, veszedelemtől megvéd. Ha pedig jónak látja ránk engedni ezeket, még azok is a javunkra lesznek. Mert azoknak, akik Őt szeretik, minden a javukat szolgálja. Ő a mi oltalmazónk a bajok között is, meg a bajoktól is Ő őriz meg, ha úgy látja jónak. Ő a történelem ura is, és Ő a mi kicsi életünk ura is.
4.
Ő Izráelnek a szentje. Egyedül Ő szent.
Aki vele szoros közösségben él a hit által, azokra kiárad az Ő szentsége, azokat megszenteli. Nem a mi teljesítményünktől függ a megszentelődésben való előrehaladás. Nekünk is van ebben feladatunk, nekünk is sok mindent komolyan kell vennünk, de végső soron Ő az, aki elhívott minket, aki megigazított, aki megszentel, és a célig visz bennünket.
Amikor a célról elmélkedik Pál apostol, akkor írja: „Nem mondom, hogy már elértem vagy hogy már tökéletes volnék, de egyet cselekszem: ami hátam mögött van elfelejtve, ami előttem van neki dőlve, célegyenest igyekszem előre, mivel hogy megragadott engem a Krisztus.” Vagyis: nem mondom, hogy már fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus fog engem. Ez bőven elég ahhoz, hogy megérkezzem majd oda mindenféle nehézségen át. Így kellene sokkal jobban rábízni magunkat az Ő megszentelő munkájára, miközben félelemmel és rettegéssel visszük véghez a magunk megszentelését is.
Ezt mondja tehát Isten magáról. Ő a mi teremtő, megváltó, oltalmazó és megszentelő Istenünk.
És kiknek lát minket?
Először is szükségesnek tarja, hogy ezzel kezdje: Ne félj! Mert ismer minket, tudja, hogy valóban sok okunk van a félelemre. Tudja, hogy sokszor ok nélkül is félünk már. Valami hihetetlen megértés, gyöngéd szeretet sugárzik Istennek ebből a vallomásából is, meg sok más önkijelentéséből, és rólunk való vélekedéséből is, amit a Szentírásban olvashatunk.
Jézus Krisztus tudja, milyen az embernek lenni. Ő kipróbálta. Ő maga is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan. Csak nála a kísértésből nem lett bűn, de ezért tud segíteni nekünk, akik állandóan kísértések között járunk, és jobbra-balra kapkodhatjuk a fejünket, és hol ettől, hol attól félünk. A végén már a levél zizzenésétől is. Ezért kezdi ezzel: Ne félj! Ebben nagy megértés van. Nem kioktatás jön, nem dorgálja meg az Ő népét: hol van a ti hitetek? Volt úgy, hogy a tanítványoknak azt mondta: bízzatok, ne féljetek, miért vagytok ilyen kicsiny hitűek!? Itt most egyszerűen elfogadja így az Ő népét, amilyen.
Azt mondja: „Neveden hívtalak téged”. Istennél mi nem egy szám vagyunk vagy egy eset, hanem olyan személy, akinek neve van, és Ő név szerint számon tart, és név szerint hívott el az üdvösségbe is, ha már elhívott, és mi engedtünk ennek a hívásnak.
Olyan jellemző, és kedves volt, hogy a szombati csendesnapunkon valaki erre kitért a szolgálók közül, hogy egyszerre említi Izráel két nevét: „… oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel…” Jákób, a régi, a csaló (azt jelenti), és Izráel az új neve, az új ember, az új nép. Ezt az új nevet Isten adta neki.
Ő ismeri a régi természetünket is és tudja, mennyit küszködünk vele még mindig. De az új nevünkön is megszólít, mint ahogy Simon-Pétert is néha mindkét nevén szólította. Mert Simon maradt ő halála pillanatáig, de Péterré is vált Krisztus közelében, és a Szentlélek megszentelő munkája során.
Ebben is Istennek a megértése van, és az, hogy így fogad el minket, ahogy vagyunk. A régi természet, meg a tőle kapott új együtt. És mit mond így együtt ennek az embernek? „Kedves vagy az én szememben, becses vagy…” Értékes vagy. Mi lehet Isten számára kedves és értékes bennünk? Úgy gondolom, s a Szentírás alapján csak azt mondhatjuk, hogy a megváltásunk előtt egyszerűen a segítségre szorultságunk, a tehetetlenségünk hívja Isten irgalmát elő. Aki pedig Jézust már befogadta az életébe, abban a benne élő Jézus kedves az Atyának, hiszen csak Őreá mondta: „Ez az én szeretett fiam, őbenne gyönyörködöm.”
Én bennem nem gyönyörködhet, mert semmi gyönyörködni való nincs bennem, de Krisztusban gyönyörködik. Ha valaki Jézussal összekötötte az életét, — és ahogy az apostol mondja: él Krisztus a hit által a szívünkben — akkor őbenne gyönyörködik. Ezért ez a legfontosabb: Jézus növekedjék egyre inkább a hívőben. Az új természet uralkodjék, és akkor egyre inkább értékes, becses és kedves lesz Isten szemében.
És itt jön az Ő nagy vallomása: „…én szeretlek…” Isten mondja ezt az Ő népének, az Ő mindenkori népének, a benne hívőknek. Szeretlek. Nem azzal kezdi: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Nem tudunk szeretni magunktól. Legfeljebb önmagunkat, de magunkat is olyan torz, idétlen módon, hogy az sokszor a tönkretevéssel azonos.
Igazi szeretet csak Őbenne van, mert Ő maga a szeretet. „Az Isten szeretet.” Ez a szeretet árad ki a benne hívőkre. Aztán majd visszatükröződik ez a szeretet rajtunk, és elhangzik az is, hogy szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat. Elhangzik az is, hogy ha Ő az életét adta értünk, akkor mi is kötelesek vagyunk életünket adni a mi felebarátainkért. De nem ezzel kezdődik. Isten ezzel a vallomással kezdi: szeretlek.
Mi a szeretet lényege a Bibliában? Az, hogy aki szeret, mindig azt adja a másiknak, amire annak szüksége van. Ez az agapé, az Isten szeretete. Mindig azt adja, amire szükségem van. Néha dorgálásra is szükségünk van. Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. (Zsid. 12) Éppen e nehezet is, a dorgálást is, tőle kell elfogadnunk. Legyünk meggyőződve, hogy azt is az Ő szeretetéből adja.
Bízni Istenben azt jelenti: ha áld, ha sújt karod, én áldom azt a kart, és azt a kezet, és tudom, hogy biztos a javamat munkálja vele. Pontosan tudja, mennyi a teherbíró képességünk, senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetné (1Kor. 10,13), és mindig a javunkra teszi ezt is. Isten tehát hatalmas és szeret. Számon tart név szerint. Fontosak vagyunk neki. Azt ígéri: mindenütt veled vagyok, mindenütt jelen van, és ezzel keretezi be a mondanivalóját: ne félj!
Most már csak azon múlik, valaki ezt komolyan veszi vagy nem. Ez mese, valami olcsó vigasz kisgyerekeknek, akik még elhiszik egy részét, vagy pedig az élő Isten szerelmi vallomása, aminek minden szava igaz, és amit megpecsételt az Ő nagy tetteivel, legfőképpen Jézus Krisztus keresztjével. Amikor Jézus a jó pásztor példázatát mondta, akkor egyebek közt így szólt: „az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat nekem adta, nagyobb mindennél, és senki sem ragadhatja ki őket az én Atyámnak a kezéből.” (Jn 10,27-29) Figyeljük ezt a képet? Azt mondja Jézus: az Ő hatalmas kezéből senki ki nem ragadhatja az övéit. Az Atya, aki mindennél nagyobb, megőrzi őket, és senki ki nem ragadhatja őket az Atya kezéből. Két hatalmas kéz borul ránk.
Nem kellene akkor helyet adni a félelemnek! De mit csináljunk, ha mégis félünk? Dávid is félt, pedig ő legyőzte a nagy Góliátot. Bevallja több helyen, hogy félt. Az 56. zsoltárban azt mondja: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekedem az ő igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” Közben eltelt egy bizonyos idő. Azzal kezdi: fél és meg is van az oka rá. Mert félnem kell — mondja. De akkor eszembe jut Isten, aki így jelenti ki magát, bízom benne, foglalkozom az Ő gondolataival, egyre inkább Őrá nézek, nem a félelem tárgyaira, és nem magamra, és eljutok oda: nem félek. Istenben bízom, most már nem félek. Rájöttem, hogy ember mit árthat nékem.
Sose szégyelljük, ha félünk, csak meg ne rekedjünk ott: jaj, félek, félek. Nézzünk Őreá, valljuk meg a bizalmunkat, kérjük, erősítse meg ezt a bizalmunkat! Egyáltalán foglalkozzunk a mi hatalmas Istenünkkel gondolatban, imádságban, és egyszer csak eljutunk oda: nem félek. Néha maga az ember csodálkozik rajta legjobban: a múltkor még féltem ilyen helyzetben, most meg nem. Vagy: egy félórával ezelőtt még nagyon szorongatott a félelem, most megnyugtatott engem Isten, mert bízom benne.
Ugyanezt mondja el a 34. zsoltárban, ahol megint minden oka megvolt a félelemre. „Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem… Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és nem szégyenülnek meg, ...Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt… Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket… Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik őt félik, nincs fogyatkozásuk. Az oroszlánok szűkölködnek, éheznek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.” A végén még az oroszlánnál is erősebbnek érzi magát az Úrban. Minden félelmemből kimentett, és egyre nagyobbnak látom Őt, egyre inkább olyannak, amilyen Ő valójában.
Ma este itt van közöttünk két testvérünk, akik ezzel az igével indultak el 50 évvel ezelőtt innen az úrasztalától. Ha hajlandóak lennének kilépni a névtelenségből, de nem hajlandóak, akkor ők tudnák a leghitelesebben elmondani itt, hogyan tapasztalták meg, hogy Isten valóban ilyen, amilyennek ebben az igében magát kijelenti. Őket is így kísérte végig egész életükön, ahogyan itt erről szó van. Hogy az Ő szeretetéből néha próbákat is bocsát az övéire, de valóban tudja, mit bírunk el, s akik Őt szeretik, a próbák között, azoknak csakugyan javukat munkálja még a veszteség, a megaláztatás, a betegség, a nyomorúság is.
Isten valóban vele van mindenütt azzal, aki bízik benne, és tényleg minden okunk megvan arra: ne féljünk! Ne félj, mert én veled vagyok! Megengedi az övéinek azt, amit a 92. zsoltár így mond: még idős korban is gyümölcsöt teremnek, hogy a mai napig szolgálhatják Istent, és együtt szolgálhatják, hogy még idős korban is meg-megújítja az övéinek a hitet. Mert újra és újra rászorulunk arra, hogy megerősítse. Nem lehet a múltból élni, de Isten gyermeke nem is a múltból akar élni, hanem a minden nap kapott igéből, és a Lélek vezetése alatt.
Alapjában véve minden gondjuk és nehézségük ellenére is tele van a szívük hálával. Hálával Isten iránt, akinél nincsen változás és változásnak árnyéka, aki hűséges, aki nemcsak alkotónk, hanem megváltónk is, gondviselőnk és oltalmazónk is, megszentelőnk is, és aki helyet készített nekünk Jézus érdeméért az örökkévalóságban. Isten vezesse tovább a mi testvéreinket, és velük együtt adjunk hálát, hogy ilyen a mi Urunk! Ha pedig olyan helyzetbe kerülünk akár már ma, vagy a közeljövőben, ahol félnünk kellene: emeljük fel a tekintetünket, és merjünk bízni benne.
Forrás: cserikalman.hu
2025. július 31., csütörtök
N. Ullrich Katalin: Ősz
.jpg)
… mint puha avarágyból
kisodródott egyetlen
száraz falevél a járdán
úgy maradtam én is
fájdalmas egyedül
sodródva árván...
N. Ullrich Katalin: Levelek és emberek
hogy színpompás avarral
teríti be az utakat majd
az ősz.
Még egy utolsó szépségözön
az elmúlás előtt.
Nincsen két egyforma
sárga, rőtvörös, bordó, barna -
de végül mind száraz,
ráncos lesz, szakadt, fáradt.
Porrá lesz,
földdé lesz.
És benne van
a zöld tavasz ígérete.
Nem meghalt.
Beteljesedett.
Kányádi Sándor: Prológus
eszembe, mikor legelőször
megláttam az üresen maradt
folyómedret a tavaly őszön.
Olyan kietlen tátongott a
két part között a holtmeder,
értelmetlenül és kifosztva,
mint egy királyi sírverem.
Mint valami őshüllő-csontok
meredeztek a nagy kövek,
köztük nyálkás erecske csorgott,
hol meg-megállt, hol eleredt.
És a hajdani büszke fűzfák
félig kimosott gyökere,
parthosszában, kolduló bénák
elszáradt ujjú tenyere;
fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt
fillér-nagyságú levelet
reszketegen; ha jön a harmat,
ez a kincsük is elpereg.
És a part is ijesztő-vénen
éppen csak tartotta magát
nyugdíjasok döbbenetével
nézett a szomszéd partra át.
Évezredekig csak a munka,
a helytállás volt élete;
csak állt és révedt, mint ki tudja,
hogy itt már nincs mit tennie.
És csend volt, csend, mint hogyha minden
gyászolna, néma volt a völgy,
mint hogyha a folyóval innen
magát a morajló Időt
vittük volna el, és zajunkkal
elvittük volna a Teret;
ami maradt, csak alkalmatlan
és ittfelejtett díszletek.
Nincs a völgynek dimenziója
átlényegült, csak fogalom;
mutató nélkül járó óra,
időtlen, lapos nyugalom.
Minden erő, tudás, tehetség,
robaj, zsivaj, bú s örömök,
amikről most szólni szeretnék,
a gátban van s a gát mögött.
Lármáinkat diszkrét neszekké
bontják a testvér turbinák,
verejtékünktől – tudom – szebbé
s kezesebbé vált a világ.
Néztem a gátat, de csodálni
sehogy se tudtam; hirtelen
leverő, ölelés-utáni
hangulat áradt bennem el.
Trausch Liza: Ha feltekintett
" És lett, hogyha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt."
4Mózes 21,9b
Hálásaknak kell lennünk, hogy noha Istent nem láthatjuk, de testet öltött Jézusban, és lejött erre a földre. A mi életutunkon járt, láthatjuk viselkedését ugyanolyan helyzetekben, mint a mienk. Nincs olyan élethelyzet, amit Jézus végig ne élt volna. A mi életünket élte, és látható módon láttuk, mit tett vele a bűn. A kereszt örök kereszt. Nem csak azóta áll, hogy felállították a Golgotán. A kereszt a bűneset óta áll. Mit jelent, hogy "Ha valaki föltekint"? Az Újszövetség így mondja ezt: "Ha valaki hiszen őbenne." Mindegy, hogy milyen és mennyi bűne volt, hogy mindig templomba járt, hogy eddig is imádkozott - teljesen mindegy. Egyetlen feltétele az üdvösségednek: Higgy a Fiúban, és örök életed van! Az a borzasztó, hogy sokszor nem tudunk feltekinteni, csak magunkat látjuk. Az elmúlt életünket látjuk, a körülöttünk lévő képtelenségeket. Nézz most fel mindenről, emeld fel hited szemeit! Ne higgy senkiben és semmiben. Csak Benne, és akkor minden egyszerű lesz. Mindnyájan megmart emberek vagyunk. Magunk is tudjuk már. Isten nem a kígyókat távolította el, hanem a keresztet emelte fel. Ez a nagy lehetőséged mindig meglesz, hogy feltekints a keresztre. Nem csak egyszer kapsz kegyelmet, hanem mindig újra. Tudod, mit jelent életben maradni? Újra és újra föltekinteni. Tekints fel Jézusra, és életed lesz. Olyan élet, amire mások is vágyakoznak majd körülötted. Amit Isten mond, az igaz. Légy engedelmes. Amíg tart a kegyelmi idő, addig tekints fel a keresztre!
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
2025. július 29., kedd
Oravecz Imre: Örömóda
*
Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szabadba lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok,
már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.
N. Ullrich Katalin: Akkor és most
Végül az ember –
ha engedik az égiek,
így-úgy, valahogy –
megbékél a halállal.
Most öltözködöm.
Akkor majd öltöztetnek.
Most beszélgetek.
Akkor majd rólam beszélnek.
Most még járok, nézek.
Akkor majd ők, lábujjhegyen,
s talán könnyes szemmel.
Most nekem fáj.
Akkor majd nekik,
talán…
Millei Lajos: Nélküled
.jpg)
feltűrt ingujjú szellő zongorázik,
meztelenre vetkőzött a nyár,
a lelkem mégis fázik.
Valami nincs, valami fáj,
valami őrülten hiányzik.
Kövérre hízik minden percem,
mégsem dajkálom őket, unottan
kísérem sírba az elmenőket,
hogy szenvtelen, fásult arccal
fogadhassam az érkezőket.
Hiába pumpál újult vért az élet
hiába a szavak szívbizsergető bája,
tüzem melege immár semmivé lett,
elnyűtt, viharvert a kedvem artériája.
Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj
a tó tükrén pár habfelhő csónakázik,
fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj,
de a levetkőzött lelkem még mindig fázik.
Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj,
valami áldott kín őrülten hiányzik.
N. Ullrich Katalin: Már nem ugyanaz…
Még ha meg is tudod
utána magyarázni,
már nem ugyanaz.
Ha bántasz,
s úgy teszel, mintha
mi sem történt volna,
utána bármilyen jó is vagy,
már nem ugyanaz.
Mint fényes porcelán,
mit megragasztottak,
vagy hajszálrepedések
bújnak meg rajta –
már nem ugyanaz.
2025. július 28., hétfő
Bibor István: Négy áhítatos ének
Esendő imádság
---------------------
Ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam
teremtő kezeid nyomát a világban!
Ne hagyd, hogy ne térjek útjaidra önként,
ne hagyd, hogy ne értsem: miért lett, ami történt!
Mikor, miben, hogyan vétkeztem, hibáztam,
ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam!
Tedd, hogy újra higgyem, a Te műved jó így
add, hogy azt kívánjam, ami majd meggyógyít!
Segíts észrevennem és segíts belátnom,
hogy nem magamért kell élnem a világon!
Tedd hát, hogy ne kérni, adni tudjak jobban!
S közben s add meg azt is, amiről lemondtam!
*
Litánia
-----------
Beckettre emlékezve
Boldog Vladimir,
könyörögj érettünk!
Boldog Estragon,
könyörögj érettünk!
Mindnyájan, nyeretlen
szentek és boldogok,
könyörögjetek érettünk!
*
Felajánlás
-------------
Mindenható!
Lelked parányi,
ám ugyancsak örök
darabkája, ím,
életem, halálom
kezedbe ajánlom!
*
Advent
----------
Add meg nekem Uram, aki majd jössz,
hogy szívemből várni tudjalak!
S addig:
add, hogy tudjak kérni Tőled!
Nagy István Attila: Minden ablak
Egyedül úszom az éjszakában-
alattam, fölöttem a csillagok-,
téged kereslek a világegyetem
eltakart zugaiban.
De magába zárt
a féltékeny kozmosz,
szemedet csillagnak akarja,
hajad új tejútként ragyog,
fogsorod csillagképpé változott.
Hajnalban kitárok
minden ablakot:
fényeddel megtelik
a szívem.
Kartal Zsuzsa: Kérdés
Ha
a hideg nap vörösre festi orrod
ha tömött buszon idegen emberek
adnak csak meleget
ha ácsorogsz egy mozi előtt
s a savanyúcukor keserű nyállá
válik szádban
ha idegen kéz nyúl kezed felé
amíg a hősnő felsikolt a vásznon
halott kedvese fölé borulva
ha hangod színét lassan elfelejted
ha levelednek címzettje is te vagy
ha csöngetnek a villanyszámlát hozzák
ha már az álmok is csak tárgyakat
löknek elfáradt szemed elé
ha majd a közömbös napok
észrevétlen hanyatlanak az éjbe
ha nincs miért fölkelni lefeküdni
megismételni mozdulatokat
ha már unásig megismert kezed
lerágott körmeit nézegeted
mit teszel akkor?
Ágai Ágnes: Napszakok
belesimulnak egymásba,
a váltás rezge fénye illan,
egy másodperc és megöregszel.
Pedig az élet most kezdődne végre,
és talán bírnád is még irammal,
de az árnyak egymásba csúsznak,
azt hihetnéd, mindennek vége,
a látóhatár felizzik vörösre,
búcsút int a napsugaraknak,
talán csak holnapig, és nem örökre.
2025. július 27., vasárnap
Oravecz Imre: Nap-fa-üdvözlet
Az ablak alatti cseresznyefa deres vezérágán
minden reggel felragyog egy pont egy pillanatra,
mikor ráesik a kelő Nap első sugara.
Julia Hartwig: Annyiszor látott
komolysággal, a patakban egy kocsi lóval, a patájával
fröcskölte szét a vizet. Ezüst, kékség és zöld a legmagasabb
halk extázisban. A szép emlékezete: hogy létezik
és hirtelen fordul elő.
Mellette egy halastó az oly sűrű sárga vízililiomok
még zárt bimbóival, hogy fenntartanák a gondolataiba merült
angyal léptét.
A nézésemben ott volt azoknak az öregsége, akik
ezt a rétet valaha látták, azoké, akik valaha megfestették.
Ők, a régi halottak hatoltak belém, az én szememmel néztek
és egy pillanatig éltek.
Dabi István fordítása
A kéz
– Szorítsa meg ön is, és érezze a kezem érintését – mondta az embernek.
– Figyeljen rám! – folytatta.
– A holnapi műtét alatt az ön szívét elkülönítik, ez idő alatt csak gépek fogják életben tartani. Miután a szívét véglegesen visszahelyezik, és az operáció lezárul, öntudatát visszanyerve egy reanimációs szobában fog felébredni. Hat órán keresztül mozdulatlanul kell majd feküdnie. Lehet, hogy nem fog tudni mozogni, beszélni, talán még a szemeit sem tudja majd kinyitni, de öntudatánál lesz. Érezni és érteni fog mindent, ami maga körül történik. Az alatt a hat óra alatt én mindvégig ön mellett leszek, fogom a kezét, ahogy most is. Önnel leszek mindaddig, míg vissza nem nyeri az erejét. Lehet, hogy végtelenül elhagyatottnak érzi majd magát, de ha megérzi kezem érintését, tudni fogja, hogy én nem hagyom magára.
– Minden pontosan úgy történt, ahogy az ápolónő mondta – magyarázta az ember.
– Felébredtem, de semmit nem tudtam tenni. De éreztem a keze érintését: kezeiben tartva szorította a kezeimet, órákon keresztül. Nem csak ígéret volt.
A Vigasztaló Szentlélek, akit Jézus megígért barátainak, éppen ilyen: egy életen át fogja kezünket. És ez nem csak ígéret.
2025. július 26., szombat
Ágai Ágnes: Az őrző
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.
Ladányi Mihály: Sanszon
lesz öt macskám, és kilenc ebem,
és lesz, aki mócsingot mér nekik,
igen, lesz majd egy hentesem...
Igen, talán ha már öreg leszek,
s a villakertben látom játszani őket,
a törpék és a szökőkút között,
igen, s na persze: el-elrévedek –
Most aztán végképp furcsa lenne, ha
prófétaként végezném, zsinegen,
s nem lenne villakertem, se ebem,
se macskám, se hentesem...
Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
hát, persze, mondanák a villagazdikák,
így végzi mind, mondanák, hát igen.
Valamit tenni kell már, azt hiszem,
mielőtt ideér a Semmisem,
óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
valamit tenni kell itt, hát igen.
2025. július 25., péntek
Gál Éva Emese: Harmónia
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.
Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.
Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.
Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.
Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, bíborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.
(1926)
Szilágyi Domokos: Hajnal
A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik — a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; — táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
— ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek,–
lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap — újrakezdjük.
2025. július 23., szerda
Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei
származik, a fizikai valóság és a hideg racionalitás
fölé emelkedik. Ha Isten valakinek verset diktál,
vagyis egy kimondott vagy kimondatlan kérdésre
válaszol, az lehet ihlet vagy sugallat, és persze
lehet magán-kinyilatkoztatás is. ...
Én, e versek földi szerzője erősen hiszem, hogy
maga Isten szólt hozzám, és ezzel a mélységes
hittel és alázattal adom közre ezeket a verseket."
Szentmihályi Szabó Péter
Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei
Diktálhat Isten bármit is?
Diktálhat Isten verset?
Mondhatja ember, ő csak leírta,
amit Isten szerzett?
Kell-e bármit is sugallni annak,
aki az út, igazság, élet?
Szólhat-e dal annak szájából,
aki végtelen ének és ítélet?
Miért íratna Istenverset?
Ő maga a legfelsőbb poézis,
teremtménye az egész világ,
parányi porszem vagyok én is.
Istennek hangja van, hatalmas,
villámló, mennydörgő, világrengető,
akkor is szól, ha éppen hallgat,
miért diktálna verset éppen Ő?
Csak én hiszem, hogy Ő szól általam,
aki akarja, nekem higgye el,
hogy az én szegény, árva versemben
a Mindenség Ura magyarul énekel.
Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei
7.
A végtelen körforgást tervezvén az volt a szép,
mikor már minden láncszem jól kapcsolódik,
ásványok, növények, állatok, s végül
az ember körülnéz, s azt mondja: jó itt!
Ó nem! Ádám nem volt engedetlen!
Tanmesének jó, de nem a lényeg –
én adtam őt át a Tudásnak,
a Kígyó szavának, a kísértésnek.
Kíváncsi voltam, tervem mint működik,
Nem akartam korán adni a mennyet,
esélyt akartam adni most is
a Káosznak és a Rendnek.
A szabadság bűne? Nem.
Nem állítottam csapdát,
nem volt ott lángpallossal angyal,
az Édent önként elhagyták.
Kíváncsiság volt Ádám bűne,
de ez emberteremtményem lényege:
tudni szeretné, hol van törvényem határa,
s ha átlépi, vajon megbüntetem-e.
Jutalom? Büntetés? Ezek csupán szavak.
A Káosz majd eltűnik, a Rend pedig marad.
10.
Mikor majd meghalsz, mindent megértesz
egyetlen pillanat alatt.
csodálkozol, minden milyen egyszerű,
és titok többé semmi sem marad.
Hidd el, én nem titkolózom,
előtted pedig semmiképp,
de nyelvetek, bármilyen hajlékony,
tudásotok fokát el nem éri még.
Az angyalok egymás között
nem földi nyelveken beszélnek,
csak egymásra néznek, s mindent tudnak,
ez nem bűbáj, titok, igézet.
Kedves teremtményem, minden növény
egymással éppen így társalog,
így üzennek minden téren át
egymásnak messzi csillagok.
De ti hozzám lettetek hasonlók,
gondolkodtok és beszéltek,
s bár mindig ugyanaz a dallam,
mégis kicsit másképpen szól az ének.
Valamit mindig leromboltok,
valamit mindig újrakezdtek,
kis segítőtársaim vagytok,
részei a nagy üzenetnek.
Figyellek titeket, s bevallom, néha
módosítok is a végső terven,
mert örömömet lelem
ebben a küzdelemben.
12.
Igen, tudok nevetni, hangtalan,
amint a Káosz és a Rend összecsap,
miként a fájdalom s öröm,
szeretet, gyűlölet, harag.
Hatalmas nevetés az univerzum,
boldog, vidám, szabad,
minden lüktet, él, küzd és mozog,
összeforr, robban és szakad.
Semmilyen pusztulás nem végleges,
semmilyen halál nem örök,
minden súlyt leveszek egyszer,
minden bilincset széttörök.
Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei
13.
A logika a ti világotok logikája,
melyben első az ok, majd jő az okozat.
Nálam előbb van az okozat, s az ok
előttetek sokszor rejtve marad.
Az ésszel birtokba vettétek a Földet,
de a megérzés sokkal fontosabb –
túl sok ésszel bizony hinni sem könnyebb,
a szívetek jobb iránytű, mint az agy.
17.
Nekem minden nép egyformán gyermekem,
minden emberért meghalt az én Fiam.
A szenvedésükért vért verítékezett,
elborzasztotta a szörnyű vérfolyam.
Könyörtelen világ lett, elismerem,
váltották egymást fényes és sötét korok,
de én az Egészet néztem mindig,
s közben tanultatok, megtisztultatok.
Mert küzdöttem, küzdök értetek,
mint jó Atya, ha látja rossz útra tért fiát,
szenved, tanácsot ad, korhol, segít –
de ez még egy tökéletlen világ,
kísérlet, próba, nevezd ezt bárminek: de
egy biztos – mindent megteszek értetek.
19.
Az élet titka érdekelne?
Vagy inkább a végső halál?
Talán hibám, hogy nem értitek,
élet s halál a túlvilágra vár,
ahol minden megfordul, kiderül,
élet s halál szorosan összefügg,
minden élet újból kihajt,
s a halál nem lesz úr mindenütt.
A test halála, tudom, fájó,
a lélek halála félelmesebb –
aki az én utamat járja,
annak halál adja az örök életet.
Ez a Kapu, át kell rajta lépned,
ez lesz legtisztább önmagad,
ne félj, édes fiam, a haláltól,
mert csak akkor leszel szabad.
Oravecz Imre: Emlékeztető
Tél, hó, hideg,
délután, csönd,
egyedül a házban,
sötétedés előtt tíz perccel,
hirtelen megszólal az ablak előtti berkenyén egy feketerigó,
és bejelenti az estét –
ne feledd,
ilyen pillanatokért élsz.
Berde Mária: Egy tékozló
Uram! Én is az voltam,
Pogányul tékozoltam.
Tőled kikérve részem,
Vágtam neki merészen:
Házadból útra szöktem,
Köd utánam, előttem.
Világ zsoldjába álltam,
Kincseim szétkínáltam,
Jó napokért, nehányért;
Örömért, egy parányért...
Felejtettem bolondul:
Egyszer egy óra kondul,
S ki, azt hittem, barátom:
Foga fehérit látom;
S kiknek aranyam adtam,
Felöklelnek kamatban.
Felejtettem egészen:
A kincs nem is volt részem,
A magadéból adtad,
S fiadat szökni hagytad:
Hadd próbáljon világot,
És lássa, amit látott.
Hadd lepje meg alázat,
Hogy sírja vissza házad,
Koldulja vissza orcád,
Térden megtérve hozzád.
Uram! Megtértem térden.
Tulkot ne vágass értem.
Legszebb ruhád ne add rám,
Gyűrűd el sem fogadnám.
Víg muzsika nem illet,
Csak egyet kérek tőled:
Hogy lemosdani engedj
Magamról minden szennyet.
S tűrj el megülve csendben
Egy kis zugolyba engem;
Míg bús sorsom leélem,
Bánj mint beteggel vélem,
S ha soká haldokolnám,
Halálomban hajolj rám.
Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, - s cellája küszöbén.
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
1926
2025. július 22., kedd
Makay Ida: Többé nincsen
Hogy többé nincsen is szavad,
hallak az ég s a föld alatt.
Hogy többé nincsen már karod,
világok csöndjét ringatod.
Hogy többé nincs, nem lesz neved,
Istennek szólok, ha veled.
Nemes Nagy Ágnes: Arckép, ibolyával
Arcodat tegnap hosszan lestem én,
arcodat ibolyával festeném,
spanyol fej, fekete, finom,
példázza spanyolos kínom:
hosszú vagy, mint a végtelen,
de mégis, benned nem lelem,
mit meglelni szabadulás.
Ibolyaszín vagy, mint a gyász.
Boda Magdolna: Rajzok
A lány lehúzta kesztyűjét,
és egy szívet rajzolt a szűz hóba,
majd beleírt két nevet
Régen én is...
a homokba,
de elmosta a tenger.
Mint Atlantisznak.
valahol lennie kell
egy elveszett nevek
gyűjteményének.
Juhász Gyula: (Van életünkben...)
Van életünkben egy nagy pillanat,
Mikor érezzük, mégis érdemes volt,
Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt
S mi elfelejtünk minden árnyakat.
Lehet, hogy minden káprázat csupán
S az ember egy bús életen keresztül
E pillanatot keresi, mely eltünt
S hiába néz az elillant után.
1929
Trausch Liza: Mit vetsz?
" Amit vet az ember, azt aratja is."
Galata 6,7b
Akinek kertje van, tudja, a háztartásban mire van szüksége, és tavasszal azt veti. Azért vetünk, mert aratni szeretnénk. Testi értelemben világos, hogy azt vetünk, amit aratni szeretnénk, és azt aratunk, amit vetettünk. A lelki életben is azt fogjuk aratni, amit vetettünk. Az aratás attól is függ, jó-e a vetőmag, milyen a föld. Vetőmagvainkat egy nagy zacskóban találjuk. Az elsőt cselekedetnek hívják. Ne hidd, hogy tehettél olyat, aminek nem volt következménye. Ha nem tudta, nem látta senki, hogy mit tettél, akkor is lesz aratás. Második vetőmag: a szavaim. Ne higgyük, hogy a szó elröpül. Következménye van, és aratni fogjuk. Harmadik zacskóban a gondolataim vetőmagja van. A titkos, rejtett, soha ki nem mondott gondolataimnak is megvannak a következményei. Megvan a saját lelki földünk, ahová vetünk. Az első a lelked, ahová beveted cselekedeteidet, szavaidat, gondolataidat. A lelkiismereted azonnal válaszol. Ne felejtsd el, vetsz a testedbe. Már az orvosok is tudják, milyen szoros a kapcsolat test és lélek között. Bizonyos betegségek idegi, lelki alapon vannak. Magas vérnyomás, elégtelen savtermelés, rossz szívműködés. A harmadik nagy terület a környezeted, a családod. Szegény családod! Micsoda magvak hullanak a kezedből? Sokszor a szívem szakad meg gyerekek miatt, mit látnak, mit hallanak kicsi korukban. Mindent megtennél a családodért, és közben beléjük veted a halálos magvakat. Emberek a munkahelyeden mind-mind a te földed. Hosszú parcella ez a föld, és széles. Jézus azért jött, hogy learassa vetésedet, hogy te arathass bocsánatot, szeretetet, áldást.
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
2025. július 19., szombat
Gősi Vali: Szökevény szavak…
Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva életre kél!
Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.
Sógor Zsuzsanna: kockázatos vers
báránynak lenni farkasok között,
gyáván hallgatni, mikor rútak ordítanak,
zárt ajtó mögött bújni, amikor
a küszöbön túl őrjöng az indulat,
sodródni csak, szélesebb úton,
merre mindenki megy,
s elkerülni azt,
melyen az igazság szögei
tartják az út menti korlátokat,
enni előre gyártott, túlsózott,
megrágott kosztját testnek- léleknek,
nehogy magad kezdd ízesíteni étkedet,
hagyni, hogy megmondják helyetted,
mi jó neked, nehogy keresni kezdj,
mert még találsz valamit mi a tiéd,
csak azt nézni, mi pragmatikus,
nem számít, ha nem etikus,
nem érezni, mert ugyan, mi haszna van
nem merni élni…
a kockázat ebben van
Helen Konstanin: mi vagyok nélküled
egy darab fa
mely a hullámokon hányódik cél nélkül
egy levél
melyet a szél súlytalanul
visz a légen át
egy vízcsöpp
mely értelmetlenül a földbe szivárog
egy ködgomolyag
mely a talaj felett kereng s a napra vár
ami őt a végtelen univerzumba juttatja
ez vagyok nélküled
Schrenk Éva fordítása
Arany-Tóth Katalin: Jó lenne
utcákon bolyongó léptek nyomán,
köszönni a korosodó fáknak,
amikor némán meghajolnának
erőtlen, tétova testem után.
Ölelni
a vén törzsükben rejtező erőt,
süllyedni sárguló avarágyban,
hinni az apró, égi csodákban,
s hogy minden perc teremthet szép jövőt.
Érteni
a szótalan pillantások kegyét,
titkok, csöndek, könnyek áradását,
reményt látni a Nap sugarán át,
s mosolyokkal fizetni mindenért.
Fogadni,
ahogy térdre hull az őszinteség,
s igazsága a ránk szabott útnak,
örülni minden apró dolognak.
Talán ennyi pont elég lenne még.
.webp)
Michael Ende: Momo
(részlet)
Amit a kis Momo tudott, mint rajta kívül senki, az a meghallgatás volt. Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek hirtelen nagyon okos gondolatok jutottak az eszébe. Nem mintha valamit mondott vagy kérdezett volna, ami a másikat ilyen gondolatra juttatta, nem, ő csak ott ült, és egyszerűen meghallgatta őket tökéletes figyelemmel és együttérzéssel. Úgy tudott hallgatni, hogy tanácstalan és határozatlan emberek egyszerre egészen pontosan tudták, hogy mit akarnak. Vagy hogy a félénkek hirtelen szabadnak és bátornak érezték magukat. Vagy hogy a boldogtalanok és lehangoltak bizakodóvá és vidámmá váltak. És amikor valaki úgy vélte, hogy élete egészen félresikerült és jelentéktelen, és ő maga csak egy a milliók között, egy, aki egyáltalán nem számít és akit ugyanúgy pótolni lehet, mint egy tönkrement lábast – és elment és elmesélte mindezt a kis Momónak, akkor, még mialatt beszélt, titokzatos módon világossá vált számára, hogy alapvetően tévedett, hogy ő, pont úgy, ahogy volt, minden ember között egyedüli, egyetlenegy és hogy ezért a világ számára különösen fontos. Így tudott Momo hallgatni!
Schrenk Éva fordítása
2025. július 18., péntek
A teáscsésze
Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet. A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt:
– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
– Még nem. Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
– Még nem. Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
– Most már jobb. – gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– Még nem. Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
– Még nem vehetlek ki. Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– Nézd meg magad! Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! – hitetlenkedtem.
– Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.
– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.
Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros.
De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!
(Ismeretlen szerző)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)