Gömbölyded álmot,
kibontatlan vágyat,
s örömöt, amit még
nem suhintott bánat.
2025. szeptember 30., kedd
D. H. Lawrence: A szúnyog
Mikor kezdte a kis trükkjeit,
uram?
És mi ez a pipaszár láb, amin áll,
ez a tagolt, vékony végtag,
maga szálló megszállott?
Ugye, ezzel emeli fel a gravitációs középpontját,
hogy aztán a levegőnél könnyebben, súlytalanul
rám telepedjen, kis fantom?
Egyszer egy hölgy
velencei argóban „repülő győztesnek”
nevezte magát.
Most a potroha felé fordul, és magában vigyorog.
Hogy férhet ennyi ördögi gonoszság ebbe az
átlátszó, tünékeny piszkafába,
ami a törékeny teste?
Hosszúkás szárnyaival és lebegő lábaival
úgy vitorlázik, mint egy gém,
vagy egy homályos ködfolt, egy semmiség.
És micsoda aura veszi körül!
A portyázás gonosz légköre, amelytől elbambulok.
Ezek a maga kis trükkjei, a maga gonosz varázslatai:
a láthatatlanság meg az „érzéstelenítés,"
amik észrevétlenné teszik.
De most már kiismertem önt, csíkos szemfényvesztő!
A levegőben körözve lassan becserkész,
majd rajtam üt,
maga szárnyas dzsinn,
repülő győztes.
A bőrömre áll a hosszú, vékony lábával,
aztán ravaszul rám pillant a szeme sarkából, és még azt is tudja,
maga szúrós apróság, hogy kiszúrtam.
Mivel kiszimatolta ellenséges gondolataimat,
sürgősen elvitorlázik rólam, ezért nem csaphatom le.
De rendben, jöjjön, játsszuk el, hogy nem veszem észre!
Lássuk, ki szedi rá a másikat ebben a sunyi játékban!
Az ember vagy a szúnyog?
Játsszuk el, hogy nem tudok magáról,
és maga sem tud rólam!
Kezdhetjük!
A hegedűje, a maga őrjítő hegedűje,
ami miatt először begurulok magára,
gyötrő démon,
ez a magas, gyűlöletes cincogás a fülben.
Miért csinálja?
Kétségtelenül rosszat tesz az üzletnek.
A válasz egyszerű: így lett teremtve.
Ezesetben szinte elkezdek hinni a gyengék gondviselőjében.
Mielőtt belém csíp, a zúgása szlogennek is beillik,
vagy harci kiáltásnak.
Aztán jöhet a vér, a vörös,
varázslatos,
tiltott nedű.
Figyelem, ahogy pár pillanatra görcsös
transzba,
obszcén extázisba esik a forró vértől,
az én véremtől.
Micsoda csend, micsoda szivattyúzás,
micsoda lakoma,
milyen groteszk kiszipolyozás!
A végén már természetesen
szinte támolyog.
Csak az átkozott hajszál-vékonysága, és
felfoghatatlan pillekönnyűsége menti meg,
amikor tenyerem dühös csapásának szele messzire sodorja.
És már el is szállt, maga repülő vércsepp,
és eközben gúnyos, győzelmi éneket zeng.
Én vesztettem volna?
Felülkerekedett volna rajtam, repülő győztes?
Nem voltam elég sunyi ahhoz,
hogy kicselezzem önt?
Tudja maga, hogyha lecsapom, mekkora foltot hagy
a kiszívott vérem a testéhez képest, ami elenyészően aprócska?
Elnyeli az a sötét, zavaros tócsa.
Acsai Roland fordítása
Nemes Nagy Ágnes: Az emlék
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.
Enyém leszel: enyém a kincsem,
mihelyt kezem közül kifolyt.
Valószínű, hogy semmi sincsen,
és csakis az van, ami volt.
Valószínű, hogy nem vagyunk,
s valahol messze régen éltünk,
nagy pálmafák közt, sós tavunk
meleg sekélyén mendegéltünk.
A part síkos volt, mint a szappan,
a napfény sárga, minta len,
és bent a forró rőt iszapban
a talpunk csúszott, meztelen.
Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.
Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.
1943. szeptember 2.
2025. szeptember 28., vasárnap
M. Fehérvári Judit: Áldás
A csönd szépét,
az Ég selymét,
a Nap zamatát,
minden csodát
kívánok Neked én,
hogy soha ne fogyjon el
lelkedből a remény,
hogy ma ismét újrakezdj
beszélni, járni, a madarak
énekével szállni,
könnyektől elárvult arcodon
a mosoly bölcsőjével
együtt hintázni,
s gyökeredbe, a
költészetbe kapaszkodva,
a biztonság talajában
a Rád hulló leplek alatt is,
mégis tarka lepkéket találni.
M. Fehérvári Judit: Egyszer csak csöndben élsz...
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
Ha lépni még tudsz,
magadra öltöd régi, viseltes világod,
majd elballagsz valahova tova,
hol nem ér utol civilizációnk
ezernyi mocska...
Már nem nézel szembe
semmilyen rendszerrel, árral,
titkon ejtett fénylő könnycsepp
sugárral,
hiszen kínlódtál Te is
megannyi zárral.
Vagy csak a kilincset nyomtad,
bátran dögönyözted, rúgtad,
mert képtelen voltál a csodára,
szavakat ültetni a Lélek
tornácán a szívek lángjára...
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
Még a madarak hangját is kívánod,
s éppúgy a szelek énekét,
mint szívverésed
dobbanó ütemét...
A mozdulatlanság
jégverem neszét
csuklóidba vert szögek feszítik
fulladni tüdődig,
s sóhajaid visszhangkoncertjei
felsírnak az égig...
A Megváltás szembogarában
sötétlő ragyogás
teríti rád a konok hallgatás
mozdulatlan leplét.
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
És alakoskodás nélkül
tisztára mosod
túl fehér, ámító, béna
mindenség - zuhogásod...
Eszedbe jut, hogy ez is, meg az
elromlott, eltűnt,
kiüresedett, megüvegesedett
kíméletlenné lett, ámított,
bátor pedig csak néhány ember volt
ebben az éggömb zajlásban,
hol még a szentek is csak koholt
indokokká lettek,
feledni e földi féreg
porhüvely létet.
Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!
S az Örök Fa alatt szemeid
becsukod, mialatt
az almát, az ős okot
agyhullámaid segítségével zárod rövidre,
hogy szemed soha ne lássa,
kezed ne érinthesse.
Cseh Katalin: Belső hegymászás
kétségeid sátrában töltöd
egyszerre hevülsz és dideregsz
szapora szívdobogások közepette
kelsz útra a Nagymagány-lépcsőig jutsz
ahonnan néhány száz méter
hétköznapi léted teteje
nincs szükséged oxigénpalackra
csak némi irgalomra
Cseh Katalin: Turkáló
Tegnap nyitottuk meg új üzletünket:
akciós árak, használt, de tökéletesen felújított
düh, harag, öröm meg nagylelkűség, amíg a készlet tart,
fásultság kilóra, lejárt garanciájú, viszont még
használható türelem, sóvárgás, sebezhetőség,
apró gyártási hibás kalandvágy, szorongás,
szégyenérzet, valamint őszinteség,
minden megtalálható itt, mi szív-léleknek ingere.
A bal sarokban van a próbafülke, nyugodtan felpróbálhatja
a vadonatúj önbizalmat, ha bő, be lehet venni belőle,
itt helyben megoldjuk, a szabóműhelyünkben.
Erre tessék: egyszer használatos szerelem
és szenvedély, minden színben és méretben.
Örök szerelmet keres? Sajnos hiánycikk,
értesüléseink szerint jelenleg nem gyártják.
Önsajnálattal naponta feltöltjük a polcokat s a lelkeket.
Nézzék csak, a gőg s a szerénység jól megférnek
egymás mellett, abban a barna tároló ládában.
Mindkettőből választhatnak, ki-ki tetszése
s igénye szerinti mennyiséget.
Irigység is van bőven, milyen árnyalatút szeretne:
aranysárgát, citromsárgát, kankalinsárgát, netán lensárgát?
Vaskezek gömbölygette álmok az első emeleten,
csak itt és csak most, exkluzív interjú a beszállítóval.
Birtalan Ferenc: A pincében
és nekem nem engedi, hogy megnézzem.
Azt mondja: most nem érek rá, meg ilyenek.
Egyszer fáért mentem a pincébe vele.
Apa csodálkozott,
amikor Mamának elmeséltem a
Három Sárga Vasalódeszkát.
- Honnan szedi ez a gyerek?
De nem mondtam meg neki.
Ha jól körülnéz, ő is láthatta volna.
Csak arra sem volt ideje.
Birtalan Ferenc: Érdekes
annyi mindenre emlékeznek,
hogy így, meg úgy...
és akkor ők...
Akkor ők is gyerekek voltak,
és nem emlékezhetnek arra, hogy így, meg úgy,
mert ahhoz előbb felnőttnek kell lenni.
De ezt nekik is hiába magyarázták.
Birtalan Ferenc: Lehet valami benne
az osztályfőnökünk
sokszor mondogatja: Gyerekek,
nyugalom a hosszú élet titka,
és a gyakori lábmosás.
Ezen általában jókat röhögünk.
De ha jobban belegondolsz,
lehet valami benne,
hiszen az ősemberek
nagyon rövid ideig éltek.
Persze egy kardfogú tigrissel
barlangszomszédságban
mi is idegesek lennénk,
ráadásul fürdőszoba egy szál se.
Birtalan Ferenc: Végül
szeretsz-e? Ne szólj, ne bólints.
Van dobod, szájharmonikád?
Vedd a szádhoz,
fogd a kezedbe,
és játssz valami
olyan zenét,
amit csak te,
más senki sem ért.
Mintha titkos levelet írnál,
csak nem kell bélyeg,
meg postaláda.
Szívedben várok a válaszért.
2025. szeptember 24., szerda
Csukás István: Álmában fut a kutyám
Álmában fut a kutyám
álombéli nyúl után,
fel-felcsahol álmában
bent a szoba sarkában.
Irigykedve nézem őt
s az álom-vadászmezőt,
még azt is, mit megugat,
irigylem én a nyulat.
És a szoba kitágul,
a szőnyegre virág hull,
ág csapódik, fű hajol,
hol az álom ellohol.
Morognak a bútorok,
nagy testű komondorok,
ahogy köztük átcikáz
a nyúl, mint egy látomás.
Száját tátja a szekrény,
erre fut a szökevény,
a könyvespolc vicsorog,
hogy ez micsoda dolog!
Beleremeg a szívem,
tán a gyerekkor üzen,
elmúlt időm beköszön
csaholva a küszöbön.
Hol végtelen volt a rét,
s hallottuk a föld szívét,
tiszta eget kortyoltunk,
vadnyúl után loholtunk.
Alvó kutyám felébredt,
helyreállt gyorsan a rend,
csukunk álom-kapukat,
elfeledjük a nyulat.
Radnóti Miklós: Alkonyat
jól nézd meg, ritka erre.
Hanga? - kérdi s odanéz a gyermek.
A füvek vékonyka hangon énekelnek.
Hallod? - kérdezem. - Mit? - kérdi nagy, kerek
szemmel a gyermek.
Apró, arany láng ugrik,
nézd csak, fecskefű! - kiáltok.
A fecske hű? - csodálkozik, -
hisz ősszel Afrikába vándorol!
S elhallgat. Hallgatok már én is.
Az estikék kinyílnak körbe mégis.
Hallgatok, pedig szivemben nő az árnyék.
A gyermek futna már,
de illedelmes. És unottan áll még.
1939 nov. 6
Tudor Arghezi: Jó barátom
Az orrod ide, térdemre tedd,
S jóságosan nézz a szemembe.
Testvéré, szép kutyám, mert testvér vagy velem te.
Látom, bízol bennem, ha nézlek,
És jó neked, ha hanggal s kézzel elbecézlek.
Szilaj csobán-kutyám, bennem érzed hazádat,
A sziklás Gorzst, az esztrengát s az esztenádat,
Orrodban bocskor s pásztorbunda szagja.
Kócos szőrödnek selymes-lágy a gyapja.
A lábad izmos, jó ebem,
Mint kalusárok botja, kik elküldtek nekem.
Szelíd marást érez kezem a szádban,
Vas szemfogad úgy fogja játszva, lágyan,
Azt, hogy szeretsz, így mutatod.
Ruhám, hogy elhúzz, vadként rángatod.
Elhalmozol dédelgetéssel.
Úton arcomig lendülsz egy szökéssel
S hideg orroddal bajuszomig érsz fel.
Enyém vagy s én tiéd, tudod s tudom.
" Harapós kutya", ez van kapumon.
Áprily Lajos fordítása
2025. szeptember 23., kedd
Radnóti Miklós: Zápor
Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
Csattanva lezúdul a zápor a vízre.
Elporlik a csöpp. Nézek utánad.
Elporlik a csöpp. De a test csak utánad
nyújtózik, az izmok erős szövedéke
még őrzi a vad szoritást, a szerelmet!
Emlékezik és gyötri a bánat.
Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
úgy röppen a lélek utánad, elébed,
ó, semmi, de semmise már! ez a zápor
sem mossa le rólam a vágyat utánad.
1941 júl. 2
Radnóti Miklós: Mint a halál
.jpg)
halkan koccan a fagy, pattog az erdei
út mentén a folyó, tükre sajogva megáll
s döfködi partját.
Meddig tart ez a tél? fázik a föld alatt
régi, szép szeretők csontja s el is reped.
Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong,
sír a kis őz is.
Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég,
felhők rojtja libeg, fúja hideg sötét,
meg-megvillan a hold, szálldos a hószinü rém
s rázza a fákat.
Lassan játszik a fagy s mint a halál komoly,
jégből gyönge virág pattan az ablakon,
hinnéd, csipke csak és súlyosan omlik alá,
mint a verejték.
Így lépdelget eléd most ez a versem is,
halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,
épp úgy mint a halál. És suhogó, teli csönd
hallgat utána.
1940. február 27.
Radnóti Miklós: Rímpárok holdas éjszakán
a borzas macskák apró ördögök.
A háztetőn a fény aranyburok,
jönnek komor, sötétlő kandurok.
Rezzenve jönnek, vonják lábukat,
hét eb van itt, de távol száz ugat.
S reszel, sikong, mint gép, ha nincs olaj,
ebek fölött a kényes macskajaj.
S nem értik, hogy miért e fájdalom,
miért virágzik fény a házfalon?
S nem értik, - hisz semmit sem ért az eb,
ha fönn a hold egy kissé véresebb.
A macska más; a násszal jóllakik
s árnyat vadászgat vígan hajnalig.
1942 febr. 25
2025. szeptember 21., vasárnap
Ágai Ágnes: Egyedül
Ebben a nélküled való világban.
Falamra árnyékként vetülsz,
Kitapogatlak a homályban.
Ágai Ágnes: Amorettó
Felmagasodott a szerelem nyújtózásában,
felhők pehelypaplanjába burkolózott,
a Földet lepöccintette magáról,
a Hold sugarában zuhanyzott.
Csillagszórással játszadozott,
mert könnyű volt az ég,
és a kékségbe beleolvadt az álom.
Ez volt a földi szerelem
átstilizált dekorációja,
feltolt díszletek kecses harmóniája,
a röptetés ziháló lüktetése,
a távolodás szép, megtévesztő aránytalansága.
Kicsit meghalás, kicsit feltámadás.
Cseri Kálmán: Hogy megmentse... 1.
Jézussal egy hajóban 1.
Jézus így felelt neki: „Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.
Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
Lk 19, 9-10
A karácsonyi történet sok részletét a legtöbben jól ismerjük. Az imént is olvastuk, hogy Máriának és Józsefnek nem volt helyük Betlehemben. Egy közvetlenül szülés előtt álló fiatalasszony ott állt a szabad ég alatt, és nem fogadták be a vendégfogadóházba sem. Olvastuk, hogyan történt az, hogy az angyal a pásztoroknak hirdette azon a nevezetes éjszakán az evangéliumot: megszületett a Szabadító. Azután ismerjük a történetet, hogyan kerekedtek fel messze Babilonból tudós államférfiak, és hogyan vezette őket a csillag egészen a betlehemi istállóig, és ott leborulva imádták a kisded Jézust. Ismerjük a szomorú folytatást is, hogy hamarosan menekülniük kellett Heródes gyilkos dühe elől Egyiptomba.
Mindezek a részletek sok tanulságot hordoznak magukban. Ma azonban nem a karácsonyi történet valamely részletéről szeretnék beszélni, hanem arról, miért történt az egész. Mi volt a célja annak, hogy Jézus Krisztus személyében maga Isten jött utánunk? Mi volt a jelentősége, az értelme az egész karácsonyi eseménysorozatnak? És hat-e ennek az ereje napjainkban is? Mi hasznunk abból, hogy az Ige testté lett?
Ma, amikor Európa-szerte, sőt világszerte igyekeznek száműzni az Isten nagy tetteire emlékeztető külső jelképeket is, nekünk világosan látnunk kell, mi történt karácsonykor, és miért történt az. Mi a lényege a testté létel csodájának? Szeretném ezt először egy regény cselekményével szemléltetni. Utána rámutatni arra, hogy ez a regény mindnyájunkról szól, a mai emberiség lelki kondícióját ábrázolja szomorúan hűségesen. Végül pedig látni fogjuk, miért volt szükség az Ige testté lételére, Jézus Krisztus eljövetelére, és mi annak az igazi célja, úgy, ahogy azt Ő maga megfogalmazta.
1. Többen ismerik William Goldingnak A legyek ura című regényét. Ez az írásmű arról szól, hogy egy csoport angol iskolás fiú, hat és tizenkét év közöttiek, valami szerencsétlenség miatt — feltehetően a II. világháború alatt — egy lakatlan kis szigetre vetődik, ami a Csendes-óceánban van. Felnőtt nélkül kell berendezkedniük ezen a szigeten az őserdő tövében. Szépen indul minden. Vezért választanak maguknak, törvényeket alkotnak, amelyek csakugyan segítik és szabályozzák az együttélésüket. A vezér tanácsára különös gondjuk van arra, hogy a sziget egy jól látható helyén folyamatosan égjen a tűz, mert ahhoz, hogy innen megmeneküljenek — márpedig ez életkérdés nekik — valami jelet kell adni, hogy egy esetleg arra elhaladó hajó észrevegye és megszabadítsa őket. Hamarosan azonban elromlik a helyzet. Egészen különös vad indulatok bújnak elő a gyerekekből, és egyre borzalmasabb tetteket követnek el. Mindjárt az elején elvész egy kisfiú. Egyszerűen eltűnik, és csak a vezérnek tűnik ez fel. Aztán hatalmi vetélkedés alakul ki a megválasztott vezér (aki egyébként korát meghazudtoló érettséggel és felelősséggel intézi a dolgokat) és egy önjelölt akarnok között, aki egyeduralomra tör. Ez az utóbbi megosztja a szép egységet. Klikket gyűjt maga körül, és uszít a többiek ellen.
Mivel a szigeten csak valamiféle gyümölcsöt találnak, egy idő után megkívánják a húst. Alakul egy csapat, amelyik vadászoknak nevezi magát, és mivel vannak vadmalacok a szigeten, elkezdenek vadmalacra vadászni. Először a megfogott malacba sem meri a bicskáját beledöfni ez a nagyhangú önjelölt, később azonban az éhség mégis ráviszi őket, és egyszerűen megvadulnak részint a sikertől, hogy malacot öltek és van mit sütni, részint a vértől. Ettől kezdve kórusban üvöltik: öld meg az állatot, vágd el a torkát, ontsd ki a vérét!
Az első sikeres vadászatot megünneplik, és teljesen megmámorosodva a saját győzelmüktől, késő estik körültáncolják az áldozatul ejtett malacot. Ebben a mámoros őrületben nem veszik észre, hogy agyonverik egyik társukat, aki elő-jött a sötétben az erdőből, ők meg azt gondolták, hogy valami állat támadja meg őket. Teljesen megszédülve fel sem tűnik a társaságnak, hogy embert öltek.
Megint csak a felelős vezető veszi ezt észre, és szörnyű lelkiállapotba kerül miatta. Az őrjöngő önünneplés miatt kialszik a tűz is. Márpedig újra meggyújtani körülményes gyufa nélkül. Az egyik gyengén látó fiú vastag szemüveglencséjét használják fel arra, hogy összegyűjtsék vele a nap sugarait, de így is nehéz a nedves fát meggyújtani. Egyébként az egyetlen ember, aki valóban gondolkozott, és szinte felnőttes érettséggel tanácsolni próbálta a társaságot, ez a szemüveges volt. Viszont mivel ő ragaszkodott a törvényesen megválasztott vezetőhöz, az önjelölt új vezető kegyetlen módon megöleti őt.
A gyerekszívekben egyre inkább elhatalmasodik a félelem valamiféle szörnytől, amely állítólag ott lakik a szigeten, de még senki sem látta. Ez a félelem még agresszívebbé teszi őket, ezt kihasználja ez az önjelölt új vezető, és valóságos hajtóvadászatot indíttat a régi megválasztott vezető ellen. Meg akarják ölni, sőt, mintha a malac sorsára akarnák juttatni, mert ugyanolyan két végén kihegyezett karót készítenek neki, mint amire az elejtett malacokat húzták megsütés előtt.
Látja ez a szerencsétlen fiú, hogy fele sem tréfa. Az életét mentve menekül előlük, ők meg őrjöngő dühükben felgyújtják az erdőt is, hogy kifüstöljék ezt a fiút. Ahogy menekül szegény utolsó erejével, egyszer csak a parton egy felnőttet lát maga előtt. Tudniillik közben csakugyan észrevették a füstjeleket. Egy hajó megközelítette a szigetet és a hajó mentőcsónakján néhány matróz odajött, hogy lássa, kiken kell segíteni.
Azzal fejeződik be a regény, hogy a hamuvá égetett sziget romjai mellett állva ez a tengerésztiszt keserű csalódottsággal mondja: azt gondoltam, hogy egy csomó angol gyerek ennél jobb teljesítményre képes. De hát ezek a jól nevelt angol gyerekek is csak erre voltak képesek ebben a helyzetben. Rágondolni is rossz, hogy mire lettek volna még képesek, ha marad rá idejük.
2. Ez a regény, akárhogy szépíteni akarjuk is, az egész emberiség lelki állapotát, kondícióját ábrázolja. Mert a mi életünkben is nagy törés következett be. Úgy, ahogy ezek a gyerekek, kiszakadtak a megszokott körülményeik közül, az életüket biztosító feltételek közül, és szülők nélkül maradva fokozatosan elvadultak, el egészen a potenciális kannibalizmusig, így szakadtunk mi el Istentől, és így leszünk egyre vadabbakká. A kicsikkel itt is vajmi keveset törődnek. Ezt most, amikor karácsony előtt a kicsikre, az elesettekre, a szegényekre, a kisemmizettekre, a megvetettekre különösen igyekeztünk koncentrálni, sokféle összefüggésben tapasztaltuk. Ugyanakkor igen sokan akarnak vezérek lenni mindenféle rátermettség, ész, értelem és felelősségtudat nélkül. Akinek fontosabb a közösség jövője, mint az, hogy magát megszedje, és a közösség érdekében áldozathozatalra is biztat másokat, ő maga jó példával járva elől, azokat félretolják, bolondnak tekintik.
Az ördög elég hatalmas arra, hogy a háttérből a legmeghittebb emberi kapcsolatok közé is éket verjen, és teszi tönkre sorra a házasságokat is. Aki nem csak a pillanatnak akar élni, hanem a közösség hosszútávon való megmentésén fáradozik, az játékrontó. Elnémítják vagy megölik. Ahogy tették azt a Jézus előtti prófétákkal is. Eközben egyre inkább felszabadulnak az emberi természetben rejlő vad ösztönök és az értelmet, az értékmegőrzést, a felelősséget félretéve ezek irányítják a tömegeket. Egyre kisebb az értéke az emberi életnek. A magzatok tömeges meggyilkolásától kezdve, az idegen érdekekért harcolni küldött fiatalokon át a tehetetlen és kiszolgáltatott öregekért és betegekig. Lassan magunkra gyújtjuk a szigetet, tönkre tesszük a földet, a vizet, a levegőt, önmagunkat és egymást, és általánossá válik, hogy egy cél van: én most jól érezzem magamat.
Pedig ezek a regénybeli gyerekek nem ezt tanulták. Sőt, ennek az ellenkezőjére nevelte őket a család is, meg az iskola is. A kulturált viselkedésre. Honnan jött elő akkor belőlük ez a sok gonoszság és gyilkos indulat? Pontosan ezt nem vesszük komolyan, hogy ennyire megromlott a lelkünk. Ezt senki nem tanította nekik. Akkor honnan tudták? Miért viselkedtek így? Miért csak így viselkedtek? Miért kellett megölni az egyiket, és hajtóvadászattal ölni akarni a másikat, aki az érdekükben gondolkozott? Miért lettek olyan vakok, hogy a saját jól felfogott érdeküket sem tudták komolyan venni? Csak a pillanatnyi játék, háborúskodás, „öld meg, szúrd le, ontsd ki a vérét” hajtotta őket?
Az emberi szív legjobb ismerője, Jézus Krisztus így mondotta ezt: onnan belülről, a szívből származnak a gonosz gondolatok: házasságtörés, bujaság, gyilkolás, gonosz nyelv és mindenféle rossz. Lehet-e ezen segíteni, és ha igen, hogyan?
Erre ad választ ez a kis regény, amikor az utolsó oldalán kiderül, hogy segítség csak kívülről jöhet. Ezek a gyerekek nem tudják leállítani magukat, meg egymást sem. Nem tudják megváltoztatni magukat, és nincs a szigeten senki, aki segíthetne rajtuk. Így viszont egészen bizonyos, hogy a pusztulásba torkollik ez a handabandázás, háborúskodás. Ha nem jön segítség, elpusztulnak. Kívülről kellett érkeznie egy hajónak és jönniük felnőtteknek, hogy megmentsék őket.
3. Ez történt karácsonykor. Segítséget kaptunk a mennyből. Akármilyen furcsán hangzik is ez, akármilyen gúnyos mosolyra húzzák ezen sokan a szájukat, rajtuk is csak az segíthet, aki karácsonykor utánunk jött. Az a Jézus Krisztus, akit Isten nem véletlenül neveztetett Jézusnak, hogy az Ő drága neve is emlékeztessen minket arra, hogy Ő Szabadító. Mert mi nem tudunk leszokni mindarról a szörnyűségről, amit nap mint nap teszünk. Nem tudjuk ezt abbahagyni, mert az anyagi érdekek is az ellenkezőjét kívánják, és a megromlott természetünkből ennek az ellenkezője folyik. Ebből minket csak megszabadítani lehet. A karácsonyi evangélium az: eljött a Szabadító. Itt áll a halálsziget partján, kikö-tött a mentőcsónak, be lehet lépni. Ezt viszont tőlünk várja, hogy lépjünk be.
Jézus Krisztusban hinni azt jelenti, hogy valaki végre komolyan veszi, hogy rajta kívül más nem tud igazi szabadítást adni, de Ő szabadítónak jött, és nincs az a nyomorúság és megkötözöttség, amiből Ő ne tudna kiszabadítani. Aki a karácsonyi evangéliumot megérti, annak a szíve megtelik hálával és Isten dicsőítésével, mert miközben mi itt háborúzunk és elszórakozzuk ezt a néhány évtizedet azzal, hogy öld meg, fojtsd meg, csavard ki a kezéből, üsd le a kezéről, vedd el tőle, most légy boldog, élvezd a pillanatot. Isten nem nézte tétlenül ezt a könny és véráradatot, amivel beborítjuk a földet, hanem utánunk jött Jézusban.
Ehhez természetesen emberré kellett válnia. Ez a magyarázata a karácsonyi csodának. Mivel Jézus Isten, ezért lehetséges volt számára, hogy örök isteni természete mellé magára vegye emberi természetünket is, és így segítsen rajtunk. Ezért lett az ige testté. Ezért fogalmazta meg Ő maga a programját így: Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Ez, hogy megtartani, jelenti azt is, hogy megmenteni, megszabadítani, üdvözíteni. Mindezt ez az egy szó jelenti. Az „elveszett” nem azt jelenti, hogy egyszerűen nincs a helyén valami vagy valaki, hanem azt jelenti, hogy ott, ahol van, halál fia. Ahol most tartózkodik, ott a biztos pusztulás vár rá. Komolyan vesszük-e ezt már végre? Ha ott maradunk, ahova születtünk, ha olyanok maradunk, amilyeneknek megszülettünk és amilyenekké ez az élet formált bennünket, akkor a biztos pusztulás vár ránk. Nem az ideig való, hanem az örökké való. Komolyan vesszük-e azt, hogy kár lenne a felégetett szigeten elpusztulni, amikor be lehet lépni a mentőcsónakba? Amikor maga a szabadító Jézus jött utánunk és ad lehetőséget arra, hogy újra olyan körülmények közé kerüljünk, ahol van életlehetőség a számunkra. De a Biblia ennél többet is mond. Jézus Krisztus nemcsak megment a halálszigetről, hanem olyan belső változást hoz létre a benne hívőkben, aminek folytán egészen másként tudnak élni a szabadításuk után, mint előtte. Hiszen karácsonykor éppen az történt, hogy Ő elérhető közelségbe jött, tehát Őt be lehet fogadnunk. Úgy, ahogy arról János ír az evangélium első részében, aki a karácsony külső történetével nem foglalkozott. Azt leírta Máté meg Lukács. Ő leírta a karácsonyi esemény lényegét és célját. Így olvassuk ezt itt: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: Ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt: az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be Őt. Akik azonban befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az Ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,9-14)
Itt tehát arról van szó, hogy aki Jézusban hisz, aki belép a mentőcsónakba, azt Ő visszaviszi az Atyához. Az újra hazatalál. Ismét olyan körülmények közé kerül, ahol van életlehetősége, ahol kibontakozhat, növekedhet, harmonikus, boldog életet élhet. Ez azzal jár együtt, hogy nem egyfajta viselkedésre tanít meg minket Jézus, hanem új természettel ajándékoz meg. Az ilyen ember nem ölni vágyik a továbbiakban, hanem segíteni a másikat. Nem uralkodni akar, hanem szolgálni neki. Nemcsak élvezni akarja az életet esetleg mások rovására is, hanem gazdagítani törekszik az életet. Nem elvenni akar a másiktól semmit, hanem adni neki.
Ezért olvastam fel a karácsonyi igét Zákeusnak a történetéből. Ez a néhány mondat, ami az alapigénk, az ő történetének a befejezése. Hiszen benne is az ősi ösztönök működtek, és az ő természetéből is az fakadt, hogy elszedni mindenkitől, amit lehet. Az élet célja: megszedni magamat. És ez sikerült is neki. Amikor azonban találkozott Jézussal, és befogadta Jézust a házába, aztán a szívébe is, akkor mindez teljesen megfordult. Előszedi a sok lopott pénzt a rejtekhelyről, és azt mondja az Úr Jézusnak: Uram, szeretném kárpótolni azokat, akiket az életem során becsaptam. Ami még marad, azt szeretném szétosztani a legszegényebbek között. Mit szólsz ehhez? Jó lesz ez így?
Erre mondja Jézus: „ Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Ma lépett be az életbe Zákeus. Ekkor hagyta ott a halálszigetet, amikor Jézussal összekötötte az életét, amikor befogadta Jézust, és Ő belülről kezdte irányítani ezt az embert. Zákeusra végképp nem jellemző tulajdonságok és cselekedetek jelentek meg az életében. Olyan tulajdonságok és indítékok, amelyek Jézusra jellemzőek. Mert ez valóság és nem kegyeskedő szólam, hogy a hívőben Jézus kezd el élni. Nem viselkedni tanít meg minket, hanem új természetet ad. Újfajta gondolkozás, új akarat, új célok, új indítékok jellemzik az ilyen újjá lett, újjászületett embert. Ezért történt karácsony. Ezért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ezt a változást semmi mással nem lehet elérni senkinek az életében. Ezt a változást senki más nem tudja végrehajtani, megvalósítani, csak az érettünk emberré lett Isten Fia, maga Jézus Krisztus. Ő viszont mindenféle rabságból ki tud szabadítani minket, és nincs az a nyomorúság az emberi életben, amire Ő ne tudna érdemi, tényleges, tartós megoldást adni. Az ilyen ember — mint azok a gyerekek a végén — hazatalál. Újra ismeri az Atyját, tud vele beszélgetni, megkap tőle mindent, amire szüksége van. Küldetése lesz, s tudja ugyanazt tenni, amit Jézus elkezdett ezen a földön: adni, áldozatot hozni, Isten dicsőségére élni.
Ki az, akit közülünk már megtalált? Ebbe a mentőcsónakba akár ma is be lehet lépni. Aki pedig ezt a döntő lépést már megtette, az megtanulhat örömmel, reménységgel, az élő Krisztussal való szoros közösségben élni, amely közösségen semmit nem változtat majd az sem, ha lehunyjuk a szemünket és meghalunk. Ez a közösség még mélyebb lesz, és még közelebb kerülünk hozzá. Csak így érdemes élni, mert ez az az emberi élet, amire minket Isten teremtett. Ez volt a célja a testtélételnek. Bárcsak elérné célját mindannyiunk életében!
2003. december 25.
Forrás: cserikalman.hu
Cseri Kálmán: Élet és bőség 2.
Jézussal egy hajóban 2.
" ...A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem,
hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek."
Jn 10, 10
Ott hagytuk abba, hogy karácsonykor Jézus Krisztussal mintegy mentőcsónak érkezett erre a halálszigetre, amin élünk, és be lehet szállni ebbe a csónakba. Aki beszállt, megmenekült. Aki tétovázik, vagy marad a halálszigeten, az egészen bizonyos, hogy elpusztul.
Erre a kérdések így hangzottak el: rendben van, de mi történik tovább azokkal, akik beszálltak a csónakba? Hogyan alakul a sorsuk azoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban? Mi vár rájuk, mire számíthatnak még? Mivel erről a Szentírás sok fontos igazságot mond és nekünk ezt valóban tudnunk kell, ezekre a jogos kérdésekre próbálunk majd a hó végi evangélizációs alkalmakon a Szentírásból válaszokat találni. Először arra gondoltam: gyűjtsük össze mindet, de nincs értelme felszínesen, elnagyoltan beszélni ilyen fontos üzenetekről. Inkább egyesével, kettesével vegyük sorba. Miről is volt szó karácsonykor? Goldingnak egy regénye alapján próbáltuk — kicsit nagyképűen — feltérképezni az emberiség lelki helyzetét. Így ragyogott fel számunkra a testtélételnek a jelentősége, így láttuk meg azt, hogy — mint ahogy abban a regényben, úgy a mi helyzetünkben is — csak kívülről érkezhet segítség. Ez a segítség megérkezett, amikor az Ige testté lett, amikor Jézus személyében maga Isten jött utánunk. Ezért volt az alapigénk Jézusnak ez a mondata: „Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa (megmentse, üdvözítse) azt, aki elveszett.”
Annak a bizonyos regénynek a cselekménye röviden az: hat-tizenkét év közötti gyerekek valami szerencsétlenség miatt egy lakatlan szigetre vetődtek, és ott sehogy sem tudtak berendezkedni. Nem volt emberhez méltó ennivalójuk. Valami titokzatos szörnytől való félelem gyötörte a kis szívüket. Aztán egymás ellen fordultak kínjukban. Többeket megöltek maguk közül szinte úgy, hogy észre sem vették, és amikor a vezetőjük ellen indítottak hajtóvadászatot, akkor érkezett meg váratlanul a segítség. Egy arra járó hajó észrevette a füstjelet. A hajó a szigettől egy kicsit távolabb lehorgonyzott, és onnan egy mentőcsónakon egy tengerésztiszt meg néhány matróz kievezett a szigetre, hogy kik vannak ott, és miért kérnek segítséget.
Azt mondtuk: ez történt karácsonykor. Mi is elszakadtunk Istentől. Ezzel olyan körülmények közé kerültünk, ahol nincs életlehetőségünk. Nem tudunk igazán emberhez méltóan gondolkozni, és együtt élni. Elvegetálgatunk egy ideig, úgy az élethez hasonló formában, de végül is a biztos halál vár mindannyiunkra, és nem tudunk segíteni magunkon. Nem tudjuk megmenteni egymást, sőt pusztítjuk egymást — most ennek a számtalan formáját nem is kezdem el sorolni.
Csal kívülről, felülről érkezhet nekünk is segítség. De érkezett, mert Jézusnak a neve is arra emlékeztet minket, hogy Ő szabadító. Aki Őbenne hisz, azzal az történik, mint ezekkel a gyerekekkel, amikor beleléptek a mentőcsónakba. Elhangzott a hívás: Jézus hív minket. Gyertek, meg lehet menekülni: Azért jött az Emberfia, hogy megmentse azt, aki elveszett. Ez nagy evangélium, és ezt csakugyan folytatni kell, mert ennek folytatása van. Ez a kezdete az életnek, az igazi életnek, az új életnek annak, amit Jézus tett hozzáférhetővé a számunkra.
Úgy folytassuk, hogy szem előtt tartjuk továbbra is a gyerekeknek a történetét, de most már ne velük foglalkozzunk, hanem magunkról beszéljünk, és a feltett kérdésekre a Szentírásból keressünk választ. Ma két, egyszerű, de sorsdöntő bibliai választ szeretnék erre mondani, hogy mi lesz azokkal, akik beléptek a mentőcsónakba, vagyis mi lesz azokkal, akik hisznek Jézusban. Egyrészt megmenekülnek a biztos pusztulástól, másrészt, ahogy azokat a gyerekeket visszavitték a családjukhoz, a Jézusban hívő ember is visszakerül mennyei Atyjához, Istenhez. Péter levelében olvassuk: Jézus egyenesen azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen (1Pt 3,18). Tehát aki Őbenne hisz, az megmenekült — majd látjuk, mit jelent ez —, és visszakerül Istenhez.
Miért mondhatjuk azt a gyerekek esetében, hogy ez volt az egyetlen módja az ő megmenekülésüknek? Ha nem jön az a csónak, akkor ott pusztulnak el a szigeten. Egyrészt azért, mert talán emlékszünk arra, hogy gyilkos dühükben, hogy elpusztítsák egyik társukat, felgyújtották az erdőt, és az erdőnek az a része is leégett, ahol azok a gyümölcsfák voltak, amik az egyetlen táplálékot biztosították nekik ott a szigeten. Ezenkívül még kergethettek falándzsákkal vadmalacokat, de nem sokáig tudtak volna élni ebből a szánalmas vadászatból. Tehát ha tovább is ott kell maradniuk, előbb-utóbb éhen halnak.
Aztán előbb-utóbb agyongyötörte volna őket az a félelem, hogy ki ellen fordul legközelebb a népharag, mert kialakult ez a tragikus gyakorlat, hogy valakit célba vettek, és annak mindenki más ellensége lett, mint ahogy a csirkék teszik, ha az egyiknek sikerül megsérteni a fejét, az összes többi a vérző fejűt kezdi kopogtatni a csőrével addig, amíg el nem pusztul a szerencsétlen. Mi sem vagyunk ezeknél különbek. Mi is így szoktuk: valakire rászállunk, akire lehet, és ezt tették ezek a gyerekek is. Ki lesz a következő? Kisgyerekek voltak ezek, és ott volt a szívükben a félelem: egyikünk sincs biztonságban. Átélték, mit jelent az, amikor „fortélyos félelem igazgat” egy közösséget. —
Aztán egyre elhatalmasodott bennük attól a bizonyos ismeretlen szörnytől való félelem is.
Ez meg azoknak a vallásos embereknek a félelme, akik nem ismerik Istent, de szívük mélyén tudják,
hogy valaki, valami létezik, aki sokkal hatalmasabb mint ők, és ettől félni kell, mert ismeretlen,
kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, hogy a vele való találkozás mivel jár.
Elveszítették a békességüket is, és a körülményeiket nem tudták megváltoztatni. Gyerekek voltak, tehetetlenek, és ha egyszeriben hirtelen felnőttekké váltak volna, akkor is ugyanolyan tehetetlenek és kiszolgáltatottak maradtak volna, mert azon a szigeten nem voltak meg az emberi élet alapvető feltételei sem.
Mi hiányzott nekik? — mert ugyanaz hiányzik nekünk is. Az, amiről a Biblia a teremtéssel kapcsolatban beszél, amiből Isten bőségesen adott az Édenkertben az első embernek: a bőség, biztonság és a békesség. És mindez bizalomba ágyazva. Isten és egymás iránti bizalomba. Ennek a végeredménye: boldogság. Csupa B betűs szó: bőség, biztonság, békesség, bizalomba ágyazva keresztbe-kasul. Mindenki bízhat a másikban nyugodtan, nem kell félni senkitől. Senki nem akar ártani a másiknak. Senki nem vetélytárs, ellenfél, ellenség… és ebből lesz a boldogság.
Elveszítettük a bőséget, amikor otthagytuk Istent. Kiestünk a biztonságból, és keresztbe-kasul mindenkitől és sok mindentől félünk. Elveszett a békesség is, az a közeg, amiben igazán kibontakozhat valaki és egyre gazdagabb életre juthat el. És elveszett a bizalom is. Isten ezt adja vissza a benne hívőknek. Amikor az ember újra jól érzi magát a bőrében, amikor a helyén érzi magát, és amikor értelmes életet él, mert Istentől kapott feladatát tudja végezni.
Így értjük azt, hogy aki a mentőcsónakba belépett, megmenekült a biztos pusztulástól. Aki Jézus Krisztusban hisz, megmenekül attól a biztos pusztulástól, amit ezeknek a nyomorúságoknak a kiteljesedése fog jelenteni mindenkinek a számára, aki Jézus nélkül él és hal meg.
A másik áldása az volt a gyerekek megmentésének, hogy visszakerültek az apjukhoz. Újra otthon voltak, újra kaptak enni. Nem volt probléma, hogy mivel táplálkoznak. Biztonságba kerültek, és a kis szívük is megnyugodhatott: újra békességben éltek. Ilyen elemi dolgokra is gondoljunk, hogy újra megtanultak beszélni. A szigeten már csak üvöltözni, ordítozni tudtak. Öld meg, fojtsd meg, ontsd ki a vérét! — Ettől visszhangzott a sziget a regény leírása szerint. Lassan elveszítették a normális emberi kommunikációra való készséget és képességet. Kezdtek elvadulni, elállatiasodni. Otthon újra lehet beszélni. Aztán megmosdatták őket. Megtanultak újra tisztálkodni, mert nemcsak különböző szenny tapadt rájuk ott a szigeten, hanem egymást is bemázolták mindenféle színes agyaggal, meg egyébbel. Nem lehetett már rájuk ismerni. Aztán újra megtanulták, milyen az, hogy szeretnek, hogy fontos vagyok valakinek, hogy értékes vagyok.
Ugyanez történik azokkal, akik visszatalálnak Istenhez, akik Jézus Krisztusban hisznek. Olyan szépen vall erről Isten. — Bocsánat, hogy ezt mondom, de nagyon szentül és mély alázattal mondom, mert van a Bibliában egy szerelmi vallomása Istennek, amit annak a népnek mond, amelyik pedig szembefordult vele, pontosabban elszakadt tőle, és nem bízott benne sokáig. De most… így kezdődik. Ez az Isten kegyelme, ez a de…, hogy annak ellenére, hogy te olyan vagy, most mégis…
Így szól az Úr, a te teremtőd és a te formálód: „ Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te Szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mert drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, ezért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43,1-5).
És ennek nincsenek feltételei. Egyetlen indokolása van az egész vallomássorozatnak: mert én szeretlek. Ez a feltétel nélküli, annak ellenére való isteni szeretet, amelyik azt mondja: megváltottalak, kimentettelek abból az állapotból, amelyikben menthetetlenül elpusztultál volna. Amelyikbe mindnyájan bele születtünk. Amelyik beletorkollik az örök kárhozatba a Biblia tanítása szerint. Ebből kimentettelek — azt mondja Isten. És én drágának tartalak. Nem azt mondja: sok drága érték van benned, hanem: annak tartalak. Mi lehet az, ami bennem Isten számára érték? Ő annak tart. Miért? Mert szeret. Biztosít arról, hogy soha nem hagy egyedül, velem lesz.
Nem tudom, hogy igazán komolyan végiggondoltuk-e már egyszer, és igaznak tartjuk-e a Bibliának ezt az éles tanítását, hogy a Jézusba vetett hit nélkül elveszünk? Ezt azért nehéz komolyan venni, mert olyan betegségről van szó, aminek hosszú a lappangási ideje. A lappangási idő alatt majdnem teljesen egészségesnek érzi magát az ember. Illetve azt hiszi, hogy ez az egészség, ez a normális, ahogy itt együtt élünk a társadalomban, a világban. És közben valóban sok mindent alkotunk, eredményeket érünk el, és úgy gondoljuk, hogy ez az igazi.
A Biblia azonban azt mondja: ha így maradunk, akkor egyszer visszafordíthatatlanná válik már a betegség, és utána a biztos pusztulás jön. Csak erre nem gondol az ember, ezzel nem számol. Azért vannak kinn a Niagarán is a hatalmas táblák egymás után sokszor, hogy ha életben akarsz maradni, innen fordulj vissza! Még egy kicsit megy a kíváncsi ember, de ott van egy újabb figyelmeztetés, aztán egy utolsó figyelmeztetés, és ha tovább is megy, menthetetlenül elpusztul. Vissza kell fordulni. Az egy olyan folyó, amin nem lehet végig csónakázni. Onnan mindenképpen vissza kell fordulni, ha nem, akkor a pusztulás következik. De nem azonnal következik. Sokáig lehet büntetlenül csónakázni. Ni, milyen szép! Még egy kicsit menjünk.
Sokáig lehet Isten nélkül létezni és a Jézusba vetett hit nélkül élni. A Sátán gondoskodik arról, hogy elterelje a figyelmünket az út végéről. Egyáltalán ne gondoljunk arra, hogy ennek az útnak is lesz egyszer vége, és hogy ennek az útnak az lesz a vége, amit nekünk Isten nagy szeretetből megmondott. Egészen bizonyos, hogy az lesz. Az Ő szeretetének a másik bizonysága, hogy lehetővé tette, hogy most még visszaforduljunk. Na, de ki ér rá effélével foglalkozni? Minden egyéb sürgős, fontos tennivalónk van.
Azt hiszem sokan ismerjük Jézusnak a tékozló fiúkról mondott példázatát. Annak a példázatnak egy része szomorúan jól szemlélteti ezt az igazságot. Egy kicsit elevenítsük fel ezt az ismereteinkben (Lk 15,11-31). Ez az egyik fiú elment otthonról. Elege volt az apjából. Kikérte az örökségét és eltávozott úgy, hogy a zsebe tele volt pénzzel, a szíve pedig szabadságvággyal és nagy öntudattal. Aztán elkezdett „élni”. Az apja nélkül végre olyanokat cselekedni, amiket otthon tiltottak vagy nem helyeseltek. S már nem veszi észre, hogy nem a saját döntései alapján cselekszik. Kényszerpályára került. Attól a pillanattól kezdve, hogy becsapta maga mögött az atyai ház kapuját, egy idegen hatalom hatása alá került, és az irányítja őt, és a szó szoros értelmében elveszi az eszét.
Miből lehet ezt látni? Abból, ahogyan viselkedik. Egyelőre telik neki. Van pénz. Amíg van pénz, vannak haverok. Mulat, nőzik, szórakozik, éli világát. Egyszer sem gondol arra, hogy nincs az a sok, ami egyszer ne fogyna el. Egyszer sem gondol arra: hova vezet ez, ha mindvégig ezt akarom folytatni? Egyáltalán nem gondol semmire. Nem gondolkozik, csak arra gondol, hogy most jól érezzem magamat. Mint ahogy ma tömegek.
Egyszer csak ezt a meglepő megállapítást olvassuk: „amikor pedig mindent elköltött…” Itt mindig meghökkenek. Hogy lehet odáig jutni, hogy mindent elköltött? Hát nem látta, hogy vészesen fogy? Nem lehetett változtatni az életstílusán? Nem számolt soha, hogy mennyi van még? Nem! Ez a Sátánnak a munkája. Most érezd jól magad! Ne gondolj arra, hogy mit hoz a jövő, meg ez hova vezet, meg minek mi a következménye. Most érezd jól magad! Lejtőre került, és tudjuk, hogy lejtőn a testek egyenletesen gyorsuló mozgással közlekednek, mégpedig mindig lefelé. Hacsak külső erő meg nem állítja őket. De ilyen külső erő nem volt.
Vagy mégis volt? Itt jön egy meglepő mondat a tékozló fiú példázatából. Azt olvassuk a 17. versben: „Amikor pedig magába szállt.” Ott ül a disznók között mint disznópásztor. Ez volt a legmegalázóbb foglalkozás egy zsidó férfi számára, és ott egyszer csak eszébe jut a megdöbbentő felismerés: ha itt maradok, éhen halok meg. — Éppen ideje, hogy erre gondolt. Most ne firtassuk, hogy miért nem gondolt rá előbb. Most végre eszébe jut. És eszébe jut ott a disznók között az otthona. Az atyai ház: az én apámnak minden bérese bővölködik kenyérben. Otthon bőség volt, itt meg éhen halok meg. Otthon megvoltak az élet feltételei, itt meg nincsenek meg az élet feltételei. És elkezd vágyakozni haza. És nemcsak vágyakozik, hanem hazamegy! És kimondja a nagy mondatot: Apám, vétkeztem. Nem vagyok méltó, hogy a fiadnak tekints, de ha lehet, béresként hadd maradjak itthon, és engedelmeskedni akarok neked. És akkor az apa is kimondja a nagy mondatot: Nem béres vagy. Ez az én fiam. — És itt jön egy talányos kifejezés. „Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Ez, hogy elveszett és megtaláltatott, egyértelmű. De mi az, hogy meghalt. Dehogy halt meg! Élte világát. Ott élte csak igazán, attól kezdve, hogy otthonról eltávozott. És Jézus azt mondja: attól kezdve lett halottá, hogy otthonról eltávozott. Mert minden embergyermeknek is csak a mennyei Atyával való tényleges lelki közösségben van élete és életlehetősége. Isten nélkül minden ember potenciális halott. Most még nem gondol rá. Most még azt hiszi, hogy él, de Jézus ezeknek mondja: csak az a neved, hogy élsz, de halott vagy (Jel 3,1).
Isten szeretete egyebek között ebben is megmutatkozik, hogy erre rá akar vezetni, és rá akar döbbenteni bennünket. Ha a tékozló fiú még tovább vár, akkor úgy lesz, ahogy felismerte: éhen hal meg. Ha azok a gyerekek még tovább ott kell, hogy maradjanak a szigeten, éhen halnak meg, vagy egymást lekaszabolják, amihez már nagy buzgalommal hozzá is láttak. Ha valaki Jézus nélkül éli le az életét, az a biztos pusztulásba megy. Újra életlehetőséget nekünk egyedül az Istennel való közösségünk ad. Ő viszont olyan életet ad, ami akkor is megmarad, ha meghalunk.
Aki hisz énbennem — mondja Jézus —, ha meghal is, él az (Jn 11,25). Az a nagy veszedelmünk, hogy amíg ez be nem következik, hogy valaki hisz Jézusban, addig roppant veszélyes a helyzetünk, mert azt gondoljuk, hogy élünk. Mert olyan életjelenségekhez hasonlókat produkálunk. Amíg nem ismeri valaki az igazi életet, azt hiszi, ez az, ezt hívják életnek. Pedig ez ahhoz képest csak vegetálás és kínlódás. Az életnek a látszatát próbáljuk fenntartani.
Ezeknek a gyerekeknek meg voltak számlálva a napjaik, csak éppen ők nem számoltak ezzel. Amikor a Biblia ezekről a dolgokról beszél, erre hívja fel a figyelmünket is, hogy meg vannak számlálva a napjaink, és egyre kevesebb lehetőségünk van arra, hogy visszaforduljunk.
Egyre vadabbá válunk mi is, mint ahogy ők ott a szigeten. Egy tavalyról készült statisztika mondja, hogy kevesebb betörés volt a fővárosban, mint tavaly, de több gyilkosságot követtek el. A gyermektársadalomban is rohamosan nő a durvaság, a kegyetlenkedés, annak olyan megnyilvánulásai is, amikkel még a közelmúltban sem találkoztunk. De aki közelről bepillanthat egy-egy családba, házasságba, rémülten látja, hogy az erőszakosság, a kegyetlenség, az életellenes cselekedetek szinte napirenden vannak úgynevezett jó családokban is. Aztán megvan a mi ideológiánk erre, hogy mert kikészültek az idegeim, mert ebben a hajszában stb., stb., de ez a tényeken nem változtat: egyre vadabbak leszünk. Ahogy távolodik az emberiség Istentől, úgy vadul el.
Jézus Krisztus azt mondja: nem kell így élni! Nem kell elembertelenedni. Nem kell elállatiasodni. Nem kell démonizálódnunk, hanem kiábrázolódhat rajtunk a Krisztus. Ez az evangélium lényege. Van Szabadítónk! Nem kell a szigeten elpusztulni. Be lehet szállni a mentőcsónakba. Aki abba beszállt, az újra életlehetőséget kap, és visszakerül az apjához. Visszakerülünk Istenhez. És ebben a visszakapott új életben begyógyulnak a sebek, helyreáll az egyensúly. Megszűnik sok gyötrő szükség. Megtalálja az ember önmagát, a másikat, a küldetését, mert megtalálta Istent. Vagyis pontosan: mert megtalálta őt Isten. Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Én azért jöttem — mondja itt Jézus —, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Hadd fejezzem be azzal, ahogy egy közismert ébredési ének megfogalmazza ezt az evangéliumot: Vár Atyád szerelme, Vár rád vigasza. Jöjj a messze tájról, Ó, jöjj haza!
2004. január 18.
Forrás: cserikalman.hu
Cseri Kálmán: Hogy vele legyenek 3.
Jézussal egy hajóban 3.
Azután felment Jézus a hegyre, és magához hívta, akiket akart, és hozzá mentek. És választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, és hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani, és az ördögöket kiűzni.
Mk 3,13-15
Ezeken a havonként ismétlődő esti istentiszteleteken egy sorozatot kezdtünk, aminek azt a címet adtuk, hogy Jézussal egy hajóban. A gondolatot A legyek ura c. regény adta, amelyik azokról a gyerekekről szól, akik egy lakatlan szigetre vetődtek, és láttuk, amikor részletesen ismertettük a cselekményt, hogy a mi romlott természetünknek a vad indulatai előjöttek ott belőlük és elkezdték egymást öldökölni. Nem volt ennivalójuk, nem volt vezetőjük, nem voltak kulturált körülményeik, és abban a helyzetben előbb-utóbb, de inkább előbb menthetetlenül elpusztultak volna. Egy hajó azonban észrevette a füstjeleiket és megmentette őket.
Láttuk, hogy a Biblia tanítása szerint ugyanez történt velünk, emberekkel is. Amikor mi Istennek hátat fordítottunk, akkor az életet, az egyetlen életlehetőséget hagytuk magunk mögött. Jézus Krisztus azonban utánunk jött erre a halálszigetre, hogy megmentsen minket. És azt a metaforát használtunk, hogy Jézus az a mentőcsónak, amibe ha beszáll valaki, bizonyosan megmenekül. De a megmenekülésre, az életben maradásra más lehetőség nincs. Számunkra is csak kívülről, csak felülről jöhetett segítség.
De jött.
És amikor legutóbb így együtt voltunk, azért választottuk az Úr Jézusnak ezt a mondatát alapigéül: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” Olyan sok mindent mond Jézus erről, hogy mit jelent az, hogy Ő megmenti azokat, akik benne hisznek, hogy érdemes ezeket sorra vennünk. Ha Isten segít, minden hónapban egy-két ilyen jézusi mondást veszünk majd sorra.
A múltkor azt láttuk, hogy aki beszáll ebbe a mentőcsónakba, vagyis aki hisz Őbenne, az megmenekült a biztos haláltól és azt — mint ahogy a regénybeli gyerekeket hazavitték a szüleikhez, az apjukhoz és ott mindent megkaptak, amire szükségük volt — Jézus visszaviszi a mennyei Atyához, akitől mi elszakadtunk.
Ma egy újabb és egyszerű jézusi állítást vizsgáljunk meg közelről. Azt mondja Jézus, hogy vele egy hajóban lenni azt jelenti, hogy vele újra közösségbe kerülni. Együtt lenni Ővele. Jézusban hinni azt jelenti, hogy helyreáll az embernek a vele való lelki közössége, és az ilyen ember szakadatlanul az Ő jelenlétében, vele közvetlen közösségben, az Ő közelében él.
Megértem, ha valaki erre egy kicsit megrándítja a vállát, és azt mondja: na és, ez olyan nagy dolog? Ez magától értetődik, hogy ha beszáll a csónakba, akkor vele együtt van. Minek erről külön beszélni? Ez nem magától értetődik. Ez a világ egyik legnagyobb csodája. A Biblia azt mondja egy helyen, hogy Isten erre külön kiválaszt és elhív embereket. Azt olvassuk az 1Kor 1,9-ben, hogy „ Elhívott minket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” A Jézussal való közösség jelenti az ember számára az életlehetőséget. Bibliai szóval ez a Jézussal helyreállt közösség maga az üdvösség. Aki abba a bizonyos mentőcsónakba belép, vagy most már képek nélkül, aki Jézusban hisz, hitetlenből hívővé válik, az belépett a mennyországba. Annak a földi életét már sokféle gondja és nehézsége között is a mennyországnak a békessége, kiegyensúlyozottsága, bizonyosságai határozzák meg. Az ilyen ember visszakapta az életet. Az örök, a teljes, az értelmes életet. Az történik vele, minthogyha egy madárfióka kiesik a fészekből, ezek a fiókák általában elpusztulnak, mert vagy meg is sérül, vagy, még ha sikerül visszatenni sértetlenül, akkor sem mindig fogadják be, mert nem bírja a madár az emberszagot, és azt onnan kilökik. De ha mégis sikerülne, neki ez az egyetlen lehetősége, hogy életben maradjon. Mi nem tudunk táplálni és felnevelni egy kis fiókát a legtöbb esetben. Már pedig mi, emberek, így estünk ki abból a fészekből, amit a mi Istenünkkel való közösség jelentett. Aki Jézusban hisz, az visszakerül a fészekbe. Annak újra lehetősége lesz az életre. Helyreáll az ősállapot, amibe Isten beleteremtett minket.
Ezért mondja Jézus: „Én vagyok az élet, és aki hisz énbennem, az, ha meghal is, él.” Előtte is az él igazán itt a földi életben, de a vele való közösség olyan élet, hogy azt nem zavarja meg még a biológiai halálunk sem. Az, ha meghal is, él, mert Ő az élet.
Jó lenne, ha Isten Szentlelke kibontaná ma este előttünk, hogy mit jelent Jézussal együtt lenni: Amikor a tanítványokat egy egész éjszakai imaharc után Jézus kiválasztotta, akkor — mint olvastuk — hármas célt jelölt meg, hogy mire választotta ki őket. Választott tizenkettőt, hogy vele legyenek, hogy kiküldje őket prédikálni, és hogy hatalmuk legyen folytatni azt a szabadító munkát, amit Jézus elkezdett. A három közül ma csak az elsőről beszéljünk. Mit jelent ez, hogy vele legyenek? Egészen gyakorlati módon szeretném elmondani, úgy hogy nyugodtan hozzátehetném minden esetben azt is: én is így tapasztalom, de titeket ne az győzzön meg, hogy mit tapasztalok, hanem az, hogy mit mond a Szentírás. Négy dolgot említek, mit jelent Jézussal együtt élni.
Először is azt, hogy az ilyen ember soha többet nem lesz magányos. Akárhogy alakul az élete, akármi történik vele, minden pillanatban az ő hatalmas barátjának (a Biblia két helyen is mondja, hogy szabad így neveznünk Őt), legidősebb bátyjának, akinek a kedvéért az Atya minket, nyomorultakat is gyermekeivé fogadott, a jelenlétében él. Aki Jézusban hisz, soha többé nem lesz magányos.
A magányosság nagyon meg tudja gyötörni az embert. Amikor valakinek át kell élnie az elhagyatottságot, kiszolgáltatottságot, az ezzel járó tehetetlenséget, az keserves kínokat jelenthet. Pici gyerekek egyszerűen belebetegszenek, ha ezt át kell élniük. Látom közelről, hogy a kamaszok mennyit szenvednek amiatt, amikor úgy érzik, hogy őket senki sem érti meg. Most ez mindegy, hogy így van vagy nincs, de sok igazság van benne. Úgy élik át, hogy senki sem érti meg őket és igazában nem is érdekel senkit az, hogy mik az ő problémáik. Ebből sokféle lelki betegség is következhet. Vagy amikor valakit megaláznak, megszégyenítenek, és — idézek egy irodalmi művet — röhög az osztály, ott van és céklapiros arccal áll, szeretne elsüllyedni vagy eltűnni, de egyiket sem lehet, szenvedni kell amiatt, hogy egyedül van a kör közepén gúny tárgyaként. Senki nem áll oda mellé, hogy legalább osztaná a sorsát.
A magány, az egyedüllét nagyon megviseli az embert. Vagy amikor egy házasságban kell átélnie valakinek azt, hogy „Ó csillag, mit sírsz, messzebb te sem vagy, mint egymástól itt a földi szívek. A Szíriusz van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam, (esetleg a házastársam)? Jaj, ki mondja meg?” Láttam már férfit is sírni emiatt, hogy így párban még talán fájdalmasabb a magány, mint ha egyedül kellene átélni.
Vagy amikor válás után rászakad az emberre: mostantól kezdve egyedül kell döntenem mindenben. Egyszerre egyedül lett felelőssé a szülő a gyermekéért. Nincs kivel megbeszélni, nincs kontroll. Nem tudjuk megbeszélni, el kell döntenem és vállalnom a döntés következményét. Vagy amikor hazamegy valaki a temetésről az üres lakásba.
Vagy amikor elmennek karácsonykor a vendégek, otthagyják a sütemények romjait, meg a mosogatnivalót, és egyszerre csend lesz. Nincs kihez szólni. Folytathatnánk még szinte vég nélkül. A magányosság nagyon meg tudja gyötörni az embert. És akik már Jézus Krisztusban hiszünk, arról tehetünk bizonyságot, hogy akármilyen élethelyzetben kimondhatatlanul sokat jelent az, hogy én itt most nem vagyok egyedül. „Lehet, hogy elhagynak emberek, de mit árt, ha Ő veled. Töröld le könnyedet, Jézus szeret.” Ezt éli át a hívő szakadatlanul: Nem vagyok egyedül. Még ha mindenki ellenséggé válik is és szembefordulnak velem, akkor sem vagyok egyedül. Annyira nem, ahogy azt egy német evangélista mondta: Jézussal egyedül is többségben vagyok. Pedig sok ellensége volt.
Ez nem valami olcsó, vagy nagyképű önvigasztalás, hanem ez tény. A hívő bele van ágyazva a Krisztussal való közösségbe, mint egy búvárharang borul föléje az a Megváltó, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és aki azt mondta: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért.” És Ő az életét adta miérettünk.
A legegyszerűbb dolgokban is átéli a hívő ember. Valaki épp a közelmúltban lelkendezte el, hogy van nekem fogalmam arról, mit jelent úgy igazán az Úr Jézussal együtt élni? Azóta egészen más például egy vasárnapi ebéd. És elmondta milyen volt az előtt, és hogy ugráltak fel a végén indulatosan az asztaltól és milyen ma. De akár egy hétköznapi vacsora, amikor mindenki fáradt, de azóta egészen másként beszélünk egymással. Mindennek, minden bánatnak, tehernek is más a súlya.
Valaki szégyenkezve mondta, hogy azóta is volt okom többször sírni, mióta az Úr Jézussal járok, de azóta másként sírok. Megkérdeztem, hogy mit jelent ez: másként? Kiderült, hogy nem tudja, és lehet, hogy nem is lehet ezt ennél racionálisabban megfogalmazni. De, hogy másként, az sokat jelent. Azt jelenti, hogy például nem úgy gyászolok, mint akiknek nincsen reménységük — ahogy Pál apostol írta, hanem úgy, mint akiknek van.
És … Ez a Jézussal való közösség megmarad azon az órán is, amit egyikünk sem fog tudni megosztani senkivel, a halálunk óráján. Ő az egyetlen, aki akkor is ugyanolyan közel marad, karnyújtásnyira, hallótávon belül, és aki minél nehezebb helyzetbe kerülünk, annál hatalmasabban szokta megmutatni a szeretetét és a hatalmát. De a halál után is megmarad. A tanítványoktól búcsúzva azt mondta: „Előre megyek, helyet készítek nektek, és majd eljövök értetek, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” A Jézusban hívőnek ezt jelenti meghalni. Én is ott leszek, ahol Ő, az atyai házban (Jn 14,1-3).
Ezért készült Pál apostol a halálára úgy, ahogy a Filippi levélben leírja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, de ha Ő azt akarja, itt maradok és szolgálok tovább közöttetek.” A Krisztussal lenni életben és a meghalás után. Az ideig való világban és egy örökkévalóságon át.
Csak azt tudom mondani mindenkinek, ha még nem léptél be ebbe a csónakba, lépjél be még ma! Sose leszel egyedül.
A második, amit átél az, aki Jézussal jár, hogy az Ő közvetlen közelsége, a vele való közösség formál bennünket. Ha meg se szólal, hat. Jézusnak kisugárzása van. Nemcsak akkor volt így, ma is így van. A mi feltámadott, élő Urunk az Ő közelében alakít bennünket. Ha itt egy lapot visszalapozunk a Márk evangéliumában és Péteréknek a legelső elhívását olvassuk, akkor Jézus ezt mondta nekik: „Kövessetek engem, és én azt művelem, hogy embereket halásszatok.” (Mk 1,17). Azt művelem … Kezébe veszi őket mint nyersanyagot, dolgozik rajtuk, és míves munkaként kerülnek ki a kezéből. Pontosan ez történt például egy ilyen vadóc Péterrel, akinek ezt legelőször mondta. Míves munkaként kerül ki egy félvad vagy egészen vad ember, mint amilyen én is voltam, meg amilyennek mindnyájan születtünk, meg azok a gyerekek a regény szerint elvadultak a szigeten. Ő a kezébe vesz, elkezdünk alakulni, és egészen mássá leszünk. Pusztán az Ő közelétől, a vele való közösségben.
Mostanában többször idéztük a 2Kor 3,18-t. A legtágasabb horizontot ez a mondat ragyogtatja fel ebben az összefüggésben, amikor Pál apostol ezt írja: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.”
Jézussal közösségben, az Ő közvetlen közelében Őt szemléljük, és ez hatással van ránk. Hozzá kezdünk hasonlítani. Egy nagy metamorfózison megy át az életünk. Ez a görög szó van itt az eredeti szövegben. Mindnyájan átváltozunk egy nagy metamorfózis következtében, és belőlem, értetlen, nehézkes, Isten igéjével szemben süket, engedetlen emberből emberhalász lesz, akin keresztül maga a Megváltó embereket ment ki a halálból az életbe. Átalakít Jézus közelsége minket. Mint ahogy mindenki ismeri ezt a kísérletet a fizikaóráról, amikor az össze-vissza rázott vasreszeléket mágnes közelébe teszik, megmozdulnak a kis vasdarabkák a papíron és szépen rendeződnek szabályos vonalak mentén. Rendeződik a rendezetlen és rendetlen. Kozmosz lesz a káoszból. Újjáteremtődik egészen az embernek az élete.
Aki Jézussal él, az harmadszor azt szokta megtapasztalni, hogy ez a vele való szoros közösség védelmet is jelent. Olyan védettséget, amiben teljes biztonságban érezheti magát az ember. Nyomasztó kiszolgáltatottnak lenni. Sokat szenvednek azok a babonások, akik a sorstól, meg attól, hogy mi, hol van megírva, vagy a balsorstól rettegnek, és próbálnak valamiféle magyarázatot találni mindenre. Kimondhatatlan békességet és bizonyosságot ad a hívőnek az, ha tudja, hogy akinek a csónakjába én beléptem, az felelősséget vállal értem. Ott vele biztonságban vagyok. Minél közelebb hozzá, annál nagyobb biztonságban. Annyira, hogy Jézus még fokozza ezt egy helyen, hogy „vele lenni”, és azt mondja: „Maradjatok énbennem.” „A mi életünk el van rejtve a Krisztusban” — írja erről Pál apostol. Ez azt jelenti, hogy ha valami rúgás ér bennünket, akkor annak a nagyobb részét felfogja Krisztus, és hozzánk már csak annyi jut el, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy alázatban maradjunk, vagy ott éppen azzal alakítson, eddzen, erősítsen minket a mi Megváltónk.
Teljes védettséget és biztonságot jelent ez a vele való közösség. Megvéd minket helytelen döntésektől is. És ó, de sokszor látom hálásan, hogy megvéd a saját, velünk született rossz természetünktől. Amikor már amiatt rontanék el valamit, hogy a régi reflexek működnek és test szerint válaszolnék valamire, akkor megszólal az a Krisztus, akivel együtt élek, és akinek a hangját, mint jó Pásztorét már ismerem, és valami más javaslata van. És ha engedek neki, nem rontom el a dolgomat a magam természete szerinti viselkedéssel.
Sok mindentől védelmet jelent ez. Nem véletlen, hogy abban a szép esti imádságban, amit majd elénekelünk, van egy ilyen mondat is: „Te légy, Jézus oltalmam, nálad lesz jó jutalmam hű szárnyaid alatt. Te vigyázz Uram csak rám, s nem árt akkor a Sátán. Testem, lelkem békén marad.” És boldogan énekli az ilyen hívő ember azt is: „Nem félek semmitől, hisz te vigyázz reám. Már bánat és gond sem gyötör, meghallgatod imám.” (503. és 461. dicséret). Védettséget is jelent a Jézussal való közösség.
De, és ez a negyedik, azt is jelenti, hogy ha én csakugyan Jézussal élek, akkor ezt vállalnom kell mások előtt is. Ez nyilvánvaló lesz, ha csakugyan közösségünk van egymással. Akkor annak természetesnek kell lenni, hogy mindenki előtt bevallom, hogy ebben a csónakban hajózom, és ennek Ő a kapitánya. Hozzá tartozom. Rajtam van az Ő felségjele. Ezt nem szégyellem, nem akarom letakarni, nem akarom letagadni. Hálás vagyok érte és vállalom, még akkor is, ha a Jézusnak gyakorta szánt ütéseknek a szele emiatt engem is ér. Ez teljes sorsközösség. Ha Őt bántják, akkor az övéi is vele együtt szenvednek. De mivel ez csakugyan teljes sorsközösség, az Ő örök dicsőségében is részesíti az övéit. Meg van írva: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.” (Jel 3,21). Vállalnunk is kell tehát Jézust.
Mivel van itt egy zavaró momentum, még erre térjünk ki. Tudniillik mégis csak előfordul az, hogy olykor éppen Jézus parancsára egyedül kell elindulnunk valahova, egyedül kell helytállnunk valahol, vagy egyedül kell hordozni egy terhet. Egy példát hadd olvassak erre: „Jézus pedig kényszeríttette az Ő tanítványait, hogy szálljanak a hajóba és menjenek át előre a túlsó partra, míg Ő elbocsátja a sokaságot. Amint pedig elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre, magányosan imádkozni. Mikor pedig beesteledett, egyedül volt ott.” (Mt 14,22-23) A Genezáreti tóra pedig — erről szól a folytatás — lecsapott a rettegett bukószél, amelyik minden előrejelzés nélkül érkezett meg, és többméteres hullámokat kavart. Szerencsétlen tanítványok! Miért nem engedte meg, hogy ott aludjanak, ahol dolgoztak egész nap együtt? Miért kell késő este átküldeni őket a túlsó partra? Vagy miért nem ment akkor velük? Még hogy ha aludt volna is a hajón, mint egy másik esetben, de ott van velük. Miért egyedül? Dühöng a vihar. Viharhoz szokott erős emberek nagy erőfeszítéssel sem haladnak előre. Szinte egy helyben áll a csónak. Sötét van, éjszaka, szembeszél, Jézus meg ráérősen imádkozik a hegytetőt, mert neki olyan jó az Atyával. És mi lesz itt velük?
Az olvassuk, hogy miközben imádkozott, látta, hogy vesződnek az evezéssel és hogy a szél szembe fújt. Ezért odament, és amikor belépett a hajóba, elállt a szél. A hajóban levők pedig hozzá menvén leborultak előtte és ezt mondták: Bizony, Isten Fia vagy! Két fontos megfigyelést tehetünk itt. Az egyik: Jézus itt ugyanúgy, sőt sokkal mélyebben együtt van az Atyával, mint ahogy a benne hívők együtt élhetünk Ővele. De ez az Atyával való mély és teljes lelki egység ott fenn a hegyen, magányában nem azt jelenti, hogy nem törődik a többiekkel. Sőt, éppen mivel ilyen mély közösségben van az Atyával, ezért veszi észre, hogy mások bajban vannak és érkezik meg oda idejében.
És ez ránk is érvényes. Nem kell attól félnünk, hogy ha a Jézussal való lelki, hitbeli közösségünket ápoljuk, erősítjük, akkor az elvon minket a feladatainktól, vagy az aktivitásunkat csökkenti, vagy amiatt fogunk mulasztásokat elkövetni. Éppen aki ad időt magának arra, hogy beszélgessen Megváltójával, és nyugodtan kiönti a szívét neki, annak a gondolatait és akaratát fogja irányítani úgy, hogy a kellő időben megérkezik a segítség azokhoz, akikért őt felelőssé tette, vagy akiknek a javára őt használni akarja. Szeretjük szembeállítani ezt a kettőt. Jézus magatartása eligazít itt bennünket.
A másik megfigyelés, hogy azokat, akiket Ő kiválasztott, akik benne hisznek, akik egyszer vele egy hajóra szálltak, azokat Ő mindig szemmel tartja. Még akkor is, ha látszólag egyedül küldi őket valahova. Akkor sem magányosak. Az egyedüllét fizikai, a magányosság lelki állapot. Magányossá soha nem válhat az, aki Jézusban hisz. Van olyan, hogy egyedül kell megbirkóznia valamilyen feladattal. Egyedül kell hordania egy terhet. Egy édesanyának egyedül kell világra hoznia gyermekét. Egy hivatásunkon, foglalkozásunkon belüli feladatot sokszor egyedül kell megoldanunk. A hívő ember nagy élménye azonban az, hogy egyedül sem vagyok magányos. Ott is számíthatok az én Uramra. Akkor is, ha ebben a történetben fizikálisan nem volt jelen, akkor is látta, hogy vesződnek az evezéssel és idejében megérkezett, és valóságos szabadítást adott.
Ha most már egészen gyakorlati dolgokat szeretnénk még sorolni, akkor ilyeneket mondhatnánk: Jézussal egy hajóban élni azt is jelenti, hogy megtanulunk vele beszélgetni. Egészen természetes lesz az, hogy szüntelen imádkozik az ilyen ember. Megtanuljuk Őt egyre jobban érteni, egyre jobban bízni benne. Az Ő szempontjai egyre inkább a hívő ember szempontjaivá válnak. Különös belső egység alakul ki az élő Krisztus és a sok mindennel küzdő hívő ember között a Szentlélek munkája nyomán. Mert aki valóban együtt halad vele, együtt él vele, az nem vitatkozik, nem tiltakozik, nem szegül szembe mindig újra az Ő tanácsaival vagy parancsaival, hanem az végleg rábízta magát.
Akarunk-e így egy hajóban haladni Jézussal, hogy soha ne legyünk magányosok, hogy formálódjék az életünk a vele való közösségben, hogy átélhessük életünk sok kiszolgáltatottsága között azt a védelmet, amit az Ő jelenléte jelent, és hogy létrejöjjön ez a mély, belső lelki egység Ővele, az Isten Fiával, aki szeretett minket és önmagát adta értünk? Ő vállalt minket, mi vállaljuk-e Őt? Ebben a közösségben átéli a hívő, hogy előbb belénk áradnak az Ő mennyei erői, aztán átáradnak rajtunk a hitetlen világba az Ő mennyei erői, és így tudunk sokkal többet adni másoknak, mint amink van. És megtapasztaljuk azt is, hogy miközben vele szoros közösségben vagyunk, benne élünk a való világban és szolgálunk abban, csak ez az Isten nélküli világ nem él bennünk. Mint ahogy a csónak is benne van a vízben, csak víz legyen minél kevesebb a csónakban. Erre akar használni a mi Urunk.
2004. február 22.
Forrás: cserikalman.hu
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)