Őri István: Félelem

Egyszer csak elkezdett fázni a Nyár 

sapkát vett gyorsan, sálat tett a nyakába 

nagykabátba bújt és meleg csizmába 

majd kutatva körül nézett: 

" Mi történt? 

ki jött, ki hozott hideget 

sötét didergést, pengő jeget?" 

a Nyár nem látott senkit 

mégis fázott 

szorosabbra húzta magán a kabátot 

pedig a levegő illatos volt 

virágok nyíltak mindenütt 

a fák lombjain átsütött 

a meleg nyári nap...  

s akkor észrevette 

hogy csend van körös-körül 

mozdulatlanság 

a szél nem énekel 

a patak vize megdermedt 

két csobbanás között 

a tücskök és a madarak 

elmentek messzire...  

a Nyár kétségbeesve körülnézett 

kereste a hangot 

a mozgást 

a dalt 

az Életet 

körbefutott a világban 

bejárt eget s földet 

mindenkit megkérdezett 

akivel útközben találkozott: 

" Mi történt? 

Miért mozdulatlan minden? 

Miért fázom?" 

A kérdezettek 

csak a vállukat vonogatták 

s még szorosabbra húzták 

magukon a bundát 

mert ők is fáztak 

s a Nyár csak ment 

hét világon át 

majd lassan elfáradt 

útközben elhagyta a remény 

a világ végén 

egy zöldellő réten leült 

beburkolta magát a kabátjába 

és elaludt...  

a fákról lassanként 

elkezdtek hullni 

az első megsárgult levelek...

Trausch Liza: Légy türelemmel hozzám

" Leborulván azért az ő szolgatársa az ő lábai elé, könyörög néki, mondván: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. De ő nem akará, hanem elmenvén, börtönbe veté őt, mígnem megfizeti, amivel tartozik." 

Máté 18,29-30  

      Hogyhogy nem jutott eszébe annak, akinek az Úr minden adósságát elengedte, hogy ő is éppen ezekkel a szavakkal könyörgött?! Hisz ez is azt kéri: " Légy türelemmel." Az a borzasztó, hogy pontosan ez nincs. Nem vagyok türelmes, nem tudok várni, nem adok időt a másik embernek. Türelmes vagy azok iránt, akikkel együtt élsz? Türelmes vagy a munkatársaiddal szemben? Mennyire hiányzik ez belőlünk! Azok nevében kérlek, akik körülötted élnek, hogy lásd meg a könyörgő tekintetüket, és légy türelmes hozzájuk. "De ő nem akará" - folytatja az Ige. Nincs hitel! Akinek az Úr mindent elengedett, az nem tud hitelezni. Hit kell ahhoz, hogy hitelezni tudjak. De nekünk nagyon sokszor nincs hitünk ahhoz, hogy az Úr könyörülhet egy másik emberen is. Nem volt olyan ember a földön, akire Jézus ne hittel nézett volna. Van-e hited azzal az emberrel kapcsolatban, aki neked a legtöbbet ártott, akivel szemben a legnagyobb csalódás ért? Bármit tett veled, semmi a golgotai kereszthez képest. Amit ember emberrel tehet, semmi ahhoz képest, amit az ember Jézussal tett. Ne is a másik emberhez, az Úrhoz legyen hited. Milyen jó olvasni, amit Jézus mond a kananitának: "Asszony, nagy a te hited!" Mert neki a kegyelemből elég volt egy morzsa. Ne fojtogasd, ne vond meg a levegőt a másik embertől. A hit az, amiben lélegezni tud. Előlegezd neki a hitet, és abban a percben levegőt, életet adtál neki.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Szepes Mária: Emlékeztető

Mennyivel könnyebb a nehéz is,  

amint megleled a lét összefüggéseit,  

villanó fényszálai elvezetnek a végtelenig.

Szepes Mária: Relatív idő

Ma élsz. Holnap kiolt egy pillanat.  

Vajon csak e pillanatért vagy?  

Azon túl vár időtlen önmagad.   

Nadányi Zoltán: Erő

Oh, Istenem, az emberszivet 

Milyen erősnek alkotád: 

Mily könnyen el tudjuk viselni 

A mások bánatát!

Oravecz Imre: Csendélet

Kint alkonyul, 

a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat, 

lassú homály tölti meg a szobát, 

és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,  

a sarokban félig bevetett ágy, 

a polcokon porlepte könyvek, 

az éjjeliszekrényen fényképek, 

a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák, 

itt ruhadarabok, óra, szemüveg, 

amott telefon, imakönyv, naptár, 

és egyéb használati eszközök célszerű közelségben  

a kezek az ölben nyugszanak, 

az egyik most felemelkedik, 

kikeres egy fájdalmas visszeret, 

megtapintja 

és visszaszáll –  

az ember magára marad az életével.

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég, 

lehunyja sok szemét a ház, 

dunna alatt alszik a rét – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Lábára lehajtja fejét, 

alszik a bogár, a darázs, 

velealszik a zümmögés – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

A villamos is aluszik, 

– s mig szendereg a robogás – 

álmában csönget egy picit – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Alszik a széken a kabát, 

szunnyadozik a szakadás, 

máma már nem hasad tovább – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Szundít a lapda, meg a sip, 

az erdő, a kirándulás, 

a jó cukor is aluszik – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

A távolságot, mint üveg 

golyót, megkapod, óriás 

leszel, csak hunyd le kis szemed, – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Tüzoltó leszel s katona! 

Vadakat terelő juhász! 

Látod, elalszik anyuka. – 

Aludj el szépen, kis Balázs.  

1935. február 2.

Weöres Sándor: Énhasadás

Utcasarkon 

várok rám, 

félórája 

is van tán.  

Ám értelmem 

fölragyog: 

Nem jövök, mert 

itt vagyok.

József Attila: (Esőben...)

Esőben, rügyező ágak közt, 

Reszketek érted, 

Náthulok érted!   

1928

Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni, 

első s utolsó mindenik dalomban: 

a mindenséget vágyom versbe venni, 

de még tovább magamnál nem jutottam.   

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, 

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? 

Vak dióként dióban zárva lenni 

s törésre várni beh megundorodtam.   

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, 

csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - 

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Jékely Zoltán Téli mese

Künt hó felett tökfej hold lebegett.  

Nagymama a tűznél melengedett.  

Korom macskánk mellé settenkedett  

s eszegettek egy száraz-kenyeret.     

Én festegettem tarka madarat,  

Lenkice egy hatlábú egeret,  

Ferike szép kékszemű bogarat,  

Margitka meg négyszarvú tehenet.     

A madár felfalta a bogarat,  

a nagy tehén a kicsi egeret.  

A két lány erre sírásra fakadt,  

Ferike, a huncut, csak nevetett.     

A falon három királyi gyerek  

bufti arcán nagy könny cseperedett,  

s gazdáikkal, akár az emberek,  

sírtak lábuknál a vadászebek.     

Ferike szólt: most én hazamegyek.  

A két kislány is felkerekedett.  

Én sírva szóltam: még ne menjetek,  

sosem leszünk még egyszer gyermekek!

Sík Sándor: Mit mondanál?

Ha ablakodat megkoccantaná 

A Hűvös Angyal, 

S avval a csöpp lélekharanggal 

Becsengettyűzne födeled alá, 

Amelyet mások meg sem hallanak, 

Csak akiket immár szólítanak, - 

Lelkem, mit mondanál?  

Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!? 

Ajtód kitárnád? 

Vagy fejedre vonnád a párnát

És dideregve suttognád: Ne még, 

Legyetek türelemmel angyalok, 

Még lenni és zümmögni akarok? - 

Semmit sem mondanék.  

El sem köszönnék, mint egy átfutó 

Nyáréji vendég. 

Még kalapot se vennék, 

Mint aki csak a szomszédban lakó. 

Szökellenék, mint lomha tél után 

A nap, a fű, a fürge szél után

A mámoros csikó.  

1941. augusztus

Sárhelyi Erika: Paso Doble

Égővörös selyemként loboglak

Körbe, inas nyakadba csókolva 

Mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg 

Felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.

Parancs János: Az angyali hírnök

akármit csinálunk közeledik 

és ez megnyugtató mint a tenger 

örökösen háborgó kék hullámai 

jön a hóhullásban fehér lepelben 

könnyedén előredőlve bátran 

nemtörődöm lezser eleganciával 

közeledik a sötétség ormótlan 

torlaszai közt sugárzó alakja 

siklik felénk kezében fáklya 

hozza a jó hírt az ígéretet 

hogy reménykedjünk örvendezzünk 

ne féljünk a kietlen éjszakában

Parancs János: Merre és hová?

mintha most kezdődne el az életem 

választanom úgy kellene 

pedig lassan már véget ér 

itt állok ismét az utak kezdetén 

leköpdösve kifosztva üres kézzel 

öregedve is álmodozó balga kamasz 

elhiszem amit hitetve mondanak 

a keserű tapasztalatok dacára 

őrzöm a csenevész lángot 

etetem a tűz falánk kutyáit 

a csontjaimat mardosó mohó pofákat 

nem tudom mi végre mást nem tehetek 

attól tartok erősebb akarat ez nálam 

hiába választanék más célt más utat 

általa ismét csak ide jutnék 

nélküle még ijesztőbb jégvilágba

Biblia

Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg téged. 

Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön rajtad. 

Fordítsa az Úr az ő orcáját te feléd, és adjon néked békességet.  

 (4Mózes 6,24-26)

*

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy itt vagy velem!

Aranyosi Ervin: A boldog élet receptje

A boldog életnek a receptje ennyi: 

– Szeretni, szeretni és szeretve lenni! 

Élvezni a percet, másokra figyelni, 

álmokat megélni, boldogságra lelni. 

Szeretni önmagad, mintha csoda lennél, 

hogy más is szeressen, nincs szebb csoda ennél. 

Változni javadra, ne úgy, ahogy várják! 

Ahogy te szeretnéd, hogy mások csinálják. 

Ott, a lelked mélyén, meglelni a békét, 

megtapasztalni a mások emberségét. 

Megbocsátani azt, amit más elrontott, 

elengedni minden szépet ölő gondot. 

– Szeretni, szeretni és szeretve lenni! 

A boldogság kulcsa – hidd el nekem – ennyi! 

Vagy elhiszed nekem, s hiszem, megtalálod, 

vagy csak kínlódsz tovább, és a csodát várod!

Aranyosi Ervin: Megfelelés

Miért akarsz te mindenáron, s mindig megfelelni? 

Azt hiszed, hogy ezért fognak téged majd szeretni? 

Miért akarsz szerethető rabszolgává válni? 

Miért akarsz önmagadból egész mást csinálni? 

El ne hidd, ha kedvükben jársz, majd szeretnek téged, 

csak az egyéniségedet vesztheted el végleg! 

Ne játssz tehát szerepeket, ne bújj másik bőrbe, 

becsüld inkább azt az embert, kit látsz a tükörben! 

A szeretet nem elvárás, hát hiába várod, 

rajtad múlik, szeresd jobbá környező világod! 

És ha szeretetet küldesz, az tér vissza hozzád. 

jó lenne, ha a másokét te is viszonoznád! 

Szeresd magad, s majd meglátod, szeretni fog más is, 

éld a saját életedet, s ne legyél banális, 

legyél inkább egyéniség, kit mások csodálnak, 

s hidd el, ettől az álmaid valósággá válnak. 

Légy önmagad, különleges, csodálatos ember, 

hidd el nekem, hogy másoknak megfelelned nem kell!

Biblia

...mert én megtanultam, hogy azokban, 

a melyekben vagyok, megelégedett legyek. 

Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; 

mindenben és mindenekben ismerős 

vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, 

a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 

Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.  

Filippi 4.11b-13

Trausch Liza: Hányszor lehet megbocsátanom

" Ekkor hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom, még hétszer is? Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is." 

Máté 18,21-22 

        Péter  kérdez, és Jézus egy példázatban mondja el a választ a kérdésére. Péter nem azt kérdezi, hogy hányszor kell, hanem hogy hányszor lehet megbocsátanom. Mintha azt kérdezné Péter: jó ez nekem, hogy még hétszer is megbocsátok? Jézus azt feleli: nem hétszer, hanem az eredeti szöveg szerint hetvenszer hétszer, ami sokkal több, mint hetvenhétszer. Péter attól fél, a másik embernek árt azzal, ha újra és újra megbocsát. Vajon neked nem árt az, ha Jézustól mindig újra bocsánatot kapsz?! Jézus példázatainak legnagyobb része a mennyek országáról szól. Mégpedig azért, mert mindnyájunknak legnagyobb vágya a mennyország. A mennyországot sokan valahol messze képzelik el. Az elveszett Paradicsom, az Úrral való közösség, az a mennyország, a zavartalan boldogság. Ha ez megvan, akkor boldog vagy, és amíg megvan, addig vagy boldog. Amíg ez a töretlen, zavartalan boldogság megvan benned, addig ez a mennyország. Jézus azért beszél erről, mert újra mondom, hogy szívünknek ez a legmélyebb vágya, és ennél kevesebb nekünk soha nem elég. Sokféle földi boldogságot kaptunk már, de sohasem eleget. A szívünk és lelkünk szomjúságának csak ez elég. A mennyország akkor kezdődhet el számodra, ha rád nehezedik bűneidnek súlya, és tudod, hogy Jézus nélkül nem tudsz megállni az Atya előtt, mert rászorulsz a kegyelemre.    

 Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

Fehér fényben, fehér ruhában, 

Egy férfi jár előttem egyre. 

Vezet, vezet, kezem kezében, 

Föl a magányos, nagy hegyekre. 

Az emberarcok ködbe vesztek, 

Ketten vagyunk a hegyeken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.  

Megláboltam a pusztaságot, 

Homokviharos, sívó tengert. 

Szürke porát szívemre szórta, 

Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. 

De tikkadt lelkem felüdítve 

A Mester arca járt velem. 

Kezem meleg kezébe fogta, 

S én követem.  

Lehevertem illatos fűre 

Oázisok mézes szelében, 

Elálmodoztam rózsás felhőn, 

Távol dalon, zsongó levélen. 

De kezét homlokomra tette 

S megnyitva álmodó szemem, 

Előre mutatott a Mester, 

S én követem.  

Elértem a hegyek tövébe 

S indultam fölfelé nyomában. 

Dideregtem a szirti szélben, 

A szikla megvérezte lábam. 

Ha megálltam, szemembe nézett 

És rám mosolygott csendesen. 

S belém szállott a Mester lelke. 

És követem.  

Mikor az első csúcsra értem, 

Verejtékes nap estelén, 

Megkísértett a nagy Kísértő, 

És egy világot tárt elém. 

De a Mester szemembe nézett, 

Szomorú szemmel, könnyesen, 

S rajta kívül nem láttam semmit. 

És követem.  

Járok magányos hegytetőkön, 

A magasságos szirthazában. 

S egy férfi jár előttem egyre, 

Fehér fényben, fehér ruhában. 

Léptünk alatt meleg virágok 

Serkednek a vad köveken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.

Ágai Ágnes: Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Dienes Eszter: Nem hiszek

Százezer évre innen, 

százezer évre onnan, 

felkelek reggel, 

semmi sehonnan.  

Máma nem jön a postás, 

máma nem jön levél, 

máma tegnapot írnak, 

tegnap sem jön levél.  

Szólni kéne, írni kéne, 

hogy válaszoljanak, 

de nem hiszek tollban, 

papírban, szívben – 

magányos sas vagyok 

órabérben egy szirten.

Ágai Ágnes: A semmi ágán

Már egy hete csak 

József Attilára gondolok. 

Szép, okos, búskomor fejére, 

melyet végül sínre hajtott 

az ólmos ég alatt. 

Igéit mormolom magamban 

pontosan, szépen, ahogy írta. 

Szavai lelkemben tapsikolnak. 

Verseit meglelte hazája, 

kései siratón elsiratta. 

De az utókorra hagyta, 

hogy mulasztását helyrehozza. 

Persze, az utókornak ez a dolga. 

Emlékezni jó rá, és nagyon fáj. 

Könnyű dicsérni, mikor már 

szoborként ül a Duna partján. 

Őrizni ott kellett volna: 

Szárszón!

József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig 

s te nem ápolsz, anyám. 

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, 

kinyujtóztál a halál oldalán. 

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből 

próbállak összeállitani téged; 

de nem futja, már látom, az időből, 

a tömény tűz eléget. 

Utoljára Szabadszállásra mentem, 

a hadak vége volt 

s ez összekuszálódott Budapesten 

kenyér nélkül, üresen állt a bolt. 

A vonattetőn hasaltam keresztben, 

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; 

neked, én konok, csirkét is szereztem 

s te már seholse voltál. 

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad 

édes emlőd s magad. 

Vigasztaltad fiad és pirongattad 

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. 

Levesem hütötted, fujtad, kavartad, 

mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! 

Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad – 

félrevezettél engem. 

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat 

hoztad el – kértem én? 

Mért görbitetted mosásnak a hátad? 

Hogy egyengesd egy láda fenekén? 

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! 

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: 

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel 

s mindent elrontsz, te árnyék! 

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, 

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből 

jajongva szült, eleven hitedet. 

Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, 

mind visszaloptad az utolsó órán! 

A gyereknek kél káromkodni kedve – 

nem hallod, mama? Szólj rám! 

Világosodik lassacskán az elmém, 

a legenda oda. 

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, 

észreveszi, hogy milyen ostoba. 

Kit anya szült, az mind csalódik végül, 

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, 

ebbe fog belehalni. 

Fekete István

Nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, 

ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Devecseri Gábor: Csak

Ha csak egy szőlőlevelet 

sikerül megörökítened,  

ha egyetlen sorod is odaérez 

a feszes fürtszemek fényköréhez,  

vagy ha csak vágyad támad a délutáni 

tóra tekintve, hozzá szót is találni,  

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni 

semmit sem áhítsz, csak belemerülni  

mint lelked otthonába: 

már nem éltél hiába.

Szabó Lőrinc: Téli fák

 

Hegynek vitt az erdei út. 

Megálltam. Vacogtak a fák, 

jobbra-balra messze kinyílt 

szemeim előtt a világ: 

a táj, mint vén agy vértelen 

eszméi, úgy levetkezett 

és nem maradt belőle, csak 

a csontváztiszta szerkezet.  

Tél volt és csönd, még semmi hó, 

az esti köd gyült és oszolt. 

Az elmúlt nyárnak a halott 

jelen csak kísértete volt 

s az élt, a múlt, mikor arany 

sípot fujtak itt a rigók, 

a zöld nyár, melynek hült helyén 

most füstként szürkült a bozót.  

Kísértet voltam én is a 

felboncolt és kipreparált 

erdőben: szinte csontomig 

éreztem a csupasz halált. 

– Fa vagyok én is, ágbogas 

csontváz! – és éreztem a gúzst 

s hogy az idő hogy marja le 

rólam is a lombot, a húst.  

Soká és mozdulatlanúl 

álltam ott a dermedező 

csöndben… És lepattant egy ág 

és megmoccant a temető. 

Fölnéztem: – No, menjünk… – De most 

rám fogta ezer fekete 

vasvilláját és körülállt 

a halott vázak erdeje.  

– Nono! – ráztam fel magamat 

és megindultam és mire 

elértem az első házakat, 

átjárt az élet melege, 

de tovább is, egész uton 

láttam még, hogy a ködön át 

hogy döfködtek felém fekete 

szarvaikkal a téli fák.

Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

Gyertyám homályosan lobog… 

Magam vagyok… 

Sétálok föl s alá szobámban… 

Szájamban füstölő pipám van… 

Multam jelenési lengenek körűlem… 

Sétálok, sétálok, s szemlélem 

A füst árnyékát a falon, 

És a barátságról gondolkodom.     

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Őri István: Meddig ér a szó?

Felszáll-e imám Hozzád, Istenem? 

Vagy jobban kell hinnem, 

hogy érintsen a kegyelem? 

Amit reggel, s este mondok: 

meddig ér a szó? 

pilleszárnyon lebeg, 

vagy lehúzza a gravitáció?  

Mikor sikoltok Feléd, 

s mikor lelkem örömtől ragyog, 

látod-e szememben a rettegést, 

vagy a tüzet, a fénylő csillagot? 

Mikor nem gondolok másra, 

mert gyönyörű a világ, 

mikor nem gondolok másra

mert a kétség Hozzád kiált, 

szavam felszáll-e az égig?! 

Hallasz-e, ha Rólad gondolkodom? 

Itt vagy-e, ha néha Veled álmodom?  

Meddig ér a szó? Meddig ér a kegyelem? 

keresem, kutatom, de megtalálom-e helyem? 

vastagszik-e az ezüst fonál, 

melyre az ember, Istent keresve, rátalál?  

Meddig ér szavam, nem tudom, 

de tovább már nem is keresem, 

s nem is kutatom, 

mert nem tarthat vissza 

sem kétség, sem gyötrelem, 

hogy teljes szívemből szeresselek, Istenem!   

Jékely Zoltán: Az erdő téli csendje

Mint már a roppant gyilkosság után, 

mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! – 

olyan kihalt, olyan sötét a táj: 

hangomra senki, senki se felel.  

Ős cimborám, Erdő, mi lett veled? 

Hallod-e hangom, e bús kutyaszót? 

Meghalt az erdő, semmi felelet, 

csonttá fagyott örökre a bozót.  

Itt jártam a tavasszal – mennyi hang! 

Egy cinkeraj hirdette az Igét, 

bolondul cincogott száz nyitnikék, 

s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb.  

Rigó-lelkekből az ág tetején 

oly bűvös hangerővel fuvolált 

az újuló fészekrakó remény, 

hogy az irígységtől szavam elállt!  

És most e csend, e kristályosodás, 

homogén a legalsó csillagig, 

ahol madár és ember nem lakik – 

s ijesztőbb, mint egy farkasordítás.  

(1962. december 27.)

Kányádi Sándor: A leghosszabb hétről

a leghosszabb hétről 

ha egyszer krónikámat 

megismerhetnéd 

a leghosszabb hétről 

amikor végig 

a szomjan-halók 

őrjítő szomjúságával 

szomjúhoztalak

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, 

a világon a legnagyobb fájdalmat 

talán éppen a szeretet okozza, 

kivétel nélkül mind,

ha sokszor, sokáig észrevétlen is,

mint egy lappangó betegség, 

de mindegyikben benne van 

a mérhetetlen fájdalom csírája, 

nincs, mi nála nagyobb kínt okozhatna, 

ezt az ember jól tudja, 

mégis ragaszkodik hozzá, 

szüksége van rá, 

mint éhezőnek a falat kenyérre, 

szeretet nélkül olyan az ember,

mint a kincsesláda kincs nélkül, 

mint a Nap, amelyik kihűlt, 

amelyik meleget nem ad, 

amelyik csak a nevében ugyan az, 

pedig azt a tűzet hordani nem lehet könnyű, 

és mégis, mindig kell az utánpótlás, 

hogy életet sugárzó Nap maradhasson, 

szeretet miatt van a legtöbb, 

a legnagyobb fájdalom, 

a világon minden rossz mégis 

a hiányából fakad, 

minden, ami nélküle történik 

a világot pusztítja, 

és minden, ami tőle születik 

széppé varázsolja, 

ha a szeretet nagyon tud is fájni, 

az embernek, 

hogy kibírja az életet, 

szüksége van rá, 

mint éhezőnek a falat kenyérre.

A nap gondolata

A szeretet az élet kenyere.

Kányádi Sándor: Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok, 

és lemenőben hold ragyog. 

Ébredeznek a kis patak 

bokraiban a madarak. 

Derengeni kezd a fák hegye, 

és már ellátni messzire. 

A legnagyobb hegy tetején 

most veti lábát meg a fény. 

Kapaszkodik a virradat 

vitézeként a nyári nap.  

A tisztás fölött nyári kék. 

A tisztáson már őzikék 

ízlelgetik a csillagok 

s a hold hullatta harmatot. 

Köztük egy suta két fülét 

antennaképpen tárja szét. 

Fülel, szimatol: nincs-e vész; 

még a nappal is szembenéz. 

őrködik, hogy a többiek 

békében legelhessenek.

Szabó Lőrinc: Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom, 

árokpart árva éke, 

talpig fegyverbe öltözöl, 

pedig lelked csupa béke. 

Neved gúnyolva mondja: szamár! 

s gyűlölve mondja: tövis! 

Pedig te csak élni akarsz, ha hazád 

mostoha is.  

Porban s napban sorvadva virulsz 

torzonborz vértezetedben; 

sok kín szerezte neked e jó 

páncélt a sebek ellen! 

Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely 

megbántott – Jaj, ne bánts! 

(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy, 

szegény bogáncs?)  

Nekem szép vagy, dacos virág, 

sivatag utak éke; 

hol az élet mást megöl, te megállsz, 

talpig fegyverben a béke; 

és mintha tudnál valamit, 

barátságtalan, bús virág, 

amit nem tudnak, csak sasok 

és katonák.  

Mozdulatlan katona vagy: 

befelé őr, őre magadnak! 

Őrt állsz és szárnyas gyermekeid

a messze jövőbe szaladnak; 

és állsz még, állsz még akkor is, 

mikor az ősz maró 

esőiben megrothad a rét 

és jön a hó.  

Mint múzeumban holt lovagot 

páncélja idéz kevélyen, 

szuronyos csontvázad úgy zörög 

december jég szelében; 

de mint holt őr, helyeden maradsz 

egész az új tavaszig, 

melynek, a nyár halálakor, 

üzentél valamit.

Fésűs Éva: Hóvirág

A hó alól üdezölden 

kibújtam, és felkötöttem 

pici, fehér bóbitámat, 

jó hírt hoztam a világnak!  

Alszik még a zúzmarás fa, 

fogva tartja fagy varázsa, 

de a föld szíve titokban 

egyre melegebben dobban.  

Erdő, mező, ébredjetek! 

Tavasz tündér a vén telet 

napsugárral csiklandozza, 

míg elcsöppen jégcsap-orra!

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam, 

szirmok füstjét ontó alma-ág. 

Hervadás aranyködébe fúltan 

tünedezik már az ifjuság.  

Lassúbb lett szívemnek lódulása, 

csípi dér, belémar a hideg. 

Mezítlábas nagy csatangolásra 

nem hívnak már nyírfaligetek.  

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve 

olvasztgatja szóra ajkamat. 

Hová lettél, kedvem frissessége, 

szemem fénye, érzés-áradat?  

Vágyaimat fukarabbul mérem;

álmodtalak volna, életem? 

Mintha lovon szálltam volna fényben, 

piros lovon tavasz-reggelen.  

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar réz-szín levele. 

Mégis mindörökre áldva áldom, 

hogy virultunk s meghalunk bele.  

Rab Zsuzsa fordítása

Bella István: Hát itt vagyok

Hát itt vagyok, itt vagyok újra,   

           félmeztelen. 

Jeges novemberi szél fújja,   

           szítja szívem. 

Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,   

           már szaga van 

gondolataimnak, mit mondok   

           hajléktalan. 

Beérném én már, kitaszítva,   

           akárkivel. 

Bordáiba, meleg barlangba   

           búna szívem. 

Jó volna, amíg tart a tél,   

           medvék, vadak 

módján kitelelni az éj   

           szíve alatt. 

Jó volna, amíg künn a föld   

           zúg, hánytorog, 

hinni, a világ anyaöl.   

           S még nem vagyok.

Nagy István Attila: Még nem

még nem futottam végig a marathoni távot 

nem öleltem magamhoz a dáliákat 

arcomat sem festettem még lángvörösre 

a bohócok fehér maszkját sem viseltem 

nem feküdtem hanyatt a domboldalon 

amikor a magvak ernyője alá fúj a szél 

s nem zuhannak hanem szállnak fényesedve 

madárröpték huzatos nyomában 

kaméleoningeimet nem találom 

elszakadoztak elszóródtak az időben 

nem sirattam el halott szegfűimet 

a napjaimon átfúródott kardvirágokat 

arcom nem ázott még az esőben 

nem keveredtem el a könnyeimmel 

zokogtam pedig rázkódott a vállam 

nem a fájdalom művelte a csodákat 

hanem az önsajnálat groteszk gőgje 

nem szóltam a beomlott szemű kutak bánatáról 

kétszer született akácerdőm se szólít 

nem kóboroltam a gyerekkor tölgyesében 

ahol óriási hálókat fonnak az unatkozó pókok 

a bőregerek surrogását elfeledtem 

a diófánkon kétszer is megszólalt a kuvik 

anyánk szoknyájának a ráncaiba bújtunk

izzadtunk az ősi félelemtől 

a kuvik azóta védett madár 

százféle nótát énekelget 

ujjaink hegyére telepszik 

remegő vállainkra ül 

behunyt szemmel a fülünkbe dúdol 

megtanultuk jól a verset 

az éjszakánként szólót 

az álmainkat bélelőt 

nem akarok még meghalni 

félelem eressz el   

Földeáki-Horváth Anna: Elvarázsolt szavaink

    

         Nem értem a szavatokat. Látom, hogy a szátok mozog, de nem hallom mi az, amit nekem mondani akartok és én sem tudom hozzátok eljuttatni, amit közölni szeretnék. Lehet, hogy a halak a maguk tátogásával jobban értik egymást, mint mi emberek itt a földön. Mi látszatra válaszolunk, és azt hisszük, megértettük, amit a másik ember eltátogott, ám ez csupán halak beszéde marad mindaddig, míg meg nem fejtjük, mi van a szavak mögött. Amíg ezt nem oldjuk fel, hiányzik a kulcs az emberi kapcsolatok fejlődéshez. Ha indulataink, érzelmeink általunk sem észrevehetően mindent a mi nyelvünkre fordítanak le, akkor nem a világot és benne a másik embert ismerjük meg, csak annak saját tükrünkben visszaköszönő képét. 

        Az éterben ott kering a kimondott és meg nem hallott szavak, mondatok sokasága, a születésük előtt meghalt gondolatok, önmagukba fúródott, beteljesületlen jelenek, visszafelé kígyózó életek. A boldog, megélt pillanatok, a megértett szavak pedig csak várnak, várnak a káosz erdejében kicsiny, elkerített, tiszta, gyönyörű mező közepén, és remélik, hogy egyszer valaki felkiált, széthasítja a káoszt és rájuk talál, kiszabadítja őket. Ők mindig itt éltek közöttünk, felfelé törnének, de a varázslat szálai lekötik őket. A bűbáj akkor törik meg, ha egy ártatlan gyermek, akit még nem igézett meg a gonosz varázsló és az elvárások, észreveszi és jól érthetően kimondja: „Nincsenek saját hangjaink, ezt a filmet szinkronizálták. Érts meg engem, hozzád szólok!” Tudod, milyen csodák történnének? Sorra felébresztenénk egymást évezredes álmunkból. A Nagy Machinátor mindent megtesz annak érdekében, hogy ne értsük meg a kimondott szót, hisz aki megérti, az már maga is valódi gondolatokat akar továbbadni, s akkor futótűzként terjedne a hír, egyre többen ébrednének rá, hallanák meg: a király meztelen!

Őri István: Hála

Minden, mit tudok, 

nem az én érdemem 

kitártam magam, 

s eljött hozzám Istenem, 

hogy megnyissa szemem a világra,

hogy figyeljek minden kőre, 

figyeljek minden ágra, 

hogy megnyissa szívem 

mindenkit szeretni 

emberek szükségét 

mindig észre venni 

hogy megnyissa lelkem 

a boldog Mennyországra... 

Mindezért, Uram, hála Neked, hála!

Sajgó Szabolcs: újévi fohász

szeresd Uram az új évben azokat,  

akiket nem tudok szeretni…  

hangzik a fohász    

kelleti magát hamisság istenke  

az Örökkévaló színe előtt    

a baj nem azzal van  

aki a szeretet maga  

merő tudatlanság biztatni őt  

a szeretetre  

hanem azzal aki nem tud  

nem akar szeretni  

sebeket osztogat halált  

s hazug címkével ezt  

még titkolja is    

Uram te saját véreddel gyógyítod  

akiket nem szeretve  

én sebzek én ölök  

gyógyíts ki engem a gyilkos ragályból  

hogy ne hullákat szállítsak neked  

és sebesülteket  

hanem megtérve szeressek  

veled benned általad  

feltétel nélkül  

e szép új esztendőben

Hajdú Szabolcs Koppány: „ Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!”

         

Lelki percek

*

Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk

*

Forrás hirado.hu

Makay Ida: Más időben

Azóta ott vagy. Más időben, 

ahol más csillagrend szerint 

merülnek el a percek, évek, 

ott, ahol más eget feszít 

föléd az ismeretlen Isten, 

ahol a fiává fogad 

ahová vágyunk mind, az ország, 

S megméretlen tereid fölött 

Atlantisz-éj a boltozat.

Kassák Lajos: Emlékek nélkül

Elfelejtettem az utat amin idáig értem. 

Mint a maszületett lépkedek 

gondtalan és minden teher nélkül. 

Nem is tudom ember vagyok-e vagy 

csak egy falevél 

amit a vihar tépett le anyjáról 

s nem törődöm vele víz-e a vérem 

amibe majdnem belefulladok 

vagy tűz-e a vérem 

ami egy szűzi test közelében 

izzik örökké. 

Sosem volt ilyen hajnalom, 

Felettem kék ég 

tavaszi szél cirógatja arcom. 

A város még alszik 

az utcákon egy lélek árnya se imbolyog. 

Úgy sejtem 

távol kerültem már otthonomtól 

s milyen jó 

senkit nem szolgálni 

senki felett nem uralkodni.

Fodor Ákos

Ha síremléknél 

szebbre, tartósabbra vágysz: 

vers légy - ne költő.

Fodor Ákos: MINI-LITÁNIA

Az élő lény mind leendő halott. 

Élni nem teljes lét, csak állapot, 

melynek céljáról tudsz? én nem tudok. 

– Ne irigyelj embert, növényt, se állatot, 

de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.

Ágai Ágnes: Élősirató

Olyan megőrizhetetlen 

egy mosoly, egy csók, egy simogatás, 

egy virágillat a nyári kertből, 

egy fellobanásnyi mindörökre.

Beney Zsuzsa: Haiku

A ködben eltűnik a kert, az ég. 

Pedig ott vannak. 

Ilyen lesz a másik világ is?

Utassy József: Szavam

Szavam csillagfegyelmű ének,  

engem a szabadság igazgat,  

így vagyok én a legszegényebb,  

gazdagnak is így vagyok gazdag.     

Repűlőre, hajóra szállnék,  

bejárni birtokom, a Földet,  

tudom, hogy zöld a fű, a táj szép,  

de van vidék, ahol a fű zöldebb.     

Engem a szabadság igazgat,  

szavam csillagfegyelmű ének,  

gazdagnak is így vagyok gazdag,  

s így vagyok én a legszegényebb.

Szabó Lőrinc: A légy

Az ablaknál volt Lóci, nézte, 

hogy mászkál egy légy föl s alá; 

szerette volna agyonütni, 

de a lelke nem vitte rá.  

Én olvastam, Lóci feszengett, 

a légy dúdolta énekét. 

– Mondd, apu, – szólt a gyerek végre, – 

nem zavar téged ez a légy?  

– Nem engem, – mondtam. Lóci elment 

s egy ceruzával visszajött 

és sóváran nézett a légyre, 

mely az üvegen zümmögött.  

Sóváran és dühösen nézte, 

mint vesztett zsákmányt a vadász: 

szörnyen bántotta, hogy felébredt 

szívében a sajnálkozás.  

És szólt: – Itt nem lehet olvasni! – 

– Megdögölesszem? – szólt megint. 

– Dögöleszd meg! – mondtam keményen, 

s néztem, a gyerek hogy legyint  

egyet-kettőt a ceruzával – – 

És már nem zümmögött a légy, 

és Lóci élvezte a hőstett 

s a bűntelenség örömét.  

Zágorec-Csuka Judit: Egyedül voltál

            A Kis herceg tiszteletére   

Egyedül voltál a csillagok közt, 

kertész voltál az én kertemben, 

barátot kerestél, s megtaláltál 

engemet.  

Szeretted, hogy a Nap lemegy, 

ahogy lehunyják szemüket a 

csillagok.  

Kertembe rózsát ültettél, 

hiába van most a sok virág, 

ha a Nap lement, s te elmentél

mert vártak rád a Tejút 

csillagai.   

Wass Albert

Minden, ami körülöttünk van, Isten. 

A fák, a virágok, a madarak, az emberek... minden. 

Még a juhok is. A szél, a víz, a tűz... a fák illata éjjel... minden Isten. 

Ha a lelkünkön keresztül nézzük.

Reményik Sándor: Szeretnélek mellenragadni...

Ember, akárki légy - 

Ha államfő, népvezér, sorsot-forgató kormány kormányosa vagy, 

Ha forradalmár, ellenforradalmár, hadiszerkészítő vagy, 

Ha akármilyen hatalom van a kezedben - annyival inkább: 

Szeretnélek mellenragadni! 

Szemedbe nézni igéző, iszonyatos fekete nézéssel 

Sokáig, végtelen sokáig - 

S szeretném megkérdezni azután tőled: 

Tudod-e vajjon, hogy meghalsz? 

Tudod-e vajjon? 

Nem úgy, ahogy tudni szokás, 

Nem azzal az olykori, vagy mindennapi, de mindíg távoli tudással, 

Nem azzal, hogy persze, egyszer mindnyájan meghalunk, 

Én is, hogyne, de talán mégis hamarabb a másik, 

Nem így, ahogy tudni szokás, 

Hanem azzal az egészen személyes, közeli borzadással, 

Teljes bizonyossággal, mely most az én szívemben van: 

ember, meghalunk rákban, vagy tüdősorvadásban, 

Vagy szívbajban, vagy vesebajban, vagy gutaütésben, 

Válogatott fajaiban az újonnan felfedezett betegségeknek, 

Vagy végelgyengülésben az emberi kor legvégső határán, 

Kimondhatatlan szenvedések után - ágyban párnák között is!   

Ember, akárki légy - 

Gondoltál-e valaha már erre, a gondolatnak 

Azzal a teljes tökéletességével, 

Amellyel most én erre gondolok, 

Gondolok iszonyodva, 

Ámde a borzalomnak 

Milliomodrészét sem bírom kifejezni? 

Ágyban, párnák között is így - 

Résztvevő emberek, orvosok, ápolótestvérek között is így - 

Természetes halállal!   

Természetes hát a halál? 

Szükségszerű, de nem természetes. 

Ágyban, párnák közt sem természetes. 

Végelgyengülésben, az emberi kor legvégső határán sem az. 

Nézz magadba ember, akárki légy, 

Az én mostani nézésemmel nézz magadba. 

S tagadd, ha tudod ezt!   

Mióta vagy, mióta embervilág létezik, 

Egyetlenegy ellenséged van csupán ember neked: a halál. 

Egyetlenegy: aki ellen küzdeni, reménytelenül bár: méltó feladat - 

Ha ugyan érték valóban ez az élet 

És isteni ajándék, amint papjaid nem győzik hirdetni eléggé. -   

S te mit cselekszel? 

Mit cselekszel időtlen idők óta? 

Egyetlen ellenséged pártjára álltál, 

A halál szövetségesévé szegődtél önmagad ellen, 

Mióta Kain Ábelt agyonütötte, 

Emberléted embervértől véres hajnala óta. 

Nem elég neked a természetes halál iszonyúsága, 

Nem elég a himlő, kolera, pestis, minden dögvész kaszája. 

Kiegyenesítetted a halál természetes görbe kaszáját, 

Mögéje álltál szuronyerdeiddel, 

Mögéje tankjaiddal, tengeralattjáróiddal, repülőgépeiddel. 

Aratását megezerszerezted. 

Jó munkát és hihetetlenül gyors munkát végeztetsz vele. 

Agyrémeid, melyeket világnézeteknek nevezel, 

Melyektől világod jobbrafordulását várod, 

Melyek tövét vér-óceánokkal áztatod: 

nem érik meg egyetlen ember egyetlen kiontott csepp vérét sem soha!   

Ember, akárki légy - 

Gondoltál-e már igazán arra, hogy közeleg a vég, 

Az enyém, a tiéd, az övé, mindannyiunké? 

Közeledik az embervilág embervértől véres napnyugovása - 

Az utolsó Ábel és az utolsó Kain 

Egyetlenegy utolsó rettentő baltacsapással 

Egymást ütik agyon. 

S a porondon a te őrületed hű szövetségese, 

Öröktől való egyetlen, könyörtelen ellenfeled marad csupán 

Egyedül?!!   

1936  

Jan Twardowski: juhok a farkasok közé

Te tehén aki hagyod hogy annyiszor megfejjenek 

mindannyian ti azért kínzott kísérleti nyuszik 

hogy mi előírás szerint betegeskedhessünk 

te veréb aki koszolódsz a városban hogy velünk lehess a télben 

te zsálya aki meghalsz és a mennybe mész hogy a fogaink ne fájjanak 

ti nem csapvízzel hanem vérrel keresztelt valódi keresztények 

akik mentek mint juhok a farkasok közé 

szégyenkezem előttetek mikor csak futkosok magam és magam között 

kényeskedek egy ártalmatlan fájdalom miatt 

könnyelműen és komolyan 

nehogy meghaljak egyszerre három orvossal tárgyalok 

mert nem akarok őrölt gabona lenni Isten számára  

Sajgó Szabolcs fordítása

Jan Twardowski: várjál

Mikor imádkozol – tudj várni 

mindennek megvan a maga ideje 

a próféták tudták ezt 

elvárás nélkül kell kérlelned folyton 

beérik a jövőben a meg nem hallgatott 

a beteljesületlen meg éppen történik 

mindent tud az Úr tudja hogy az éjben 

a tevékeny hangya hova igyekszik 

a szeretet elhisz a barátság megért 

ha várni nem tudsz 

ne is imádkozz  

Sajgó Szabolcs fordítása

Trausch Liza: A szabadságban...álljatok meg

"Annakokáért a szabadságban, melyre minet Krisztus megszabadított, 

álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával!" 

Galata 5,1  

        Minden embernek komoly vágya a szabadság, mert erre teremtettünk. Ezért próbál az ember mindenféle szolgaságot, erőszakot lerázni magáról. Isten saját képére teremtett bennünket. Nem külsőre nézve. Akkor mi az Ő képe bennünk? Hisz belülről még kevésbé hasonlítunk reá. Egyetlen dologban teremtettünk Isten képére. Abban, hogy döntési szabadságunk van. Tavasszal a fának virágozni kell. Nem mondhatja, hogy ebben az évben nem virágzom. Az embernek van lehetősége arra, hogy nemet mondjon Istennek. Az ember akarati szabadságát arra használta fel, hogy Isten ellen döntött. Mi a megtérés? Az, hogy szabadságomat arra használom fel, hogy Isten mellett döntök. Isten társat szerzett magának az emberben. Ezért nem vette el a szabadságát. Amikor az első ember engedelmeskedett az Ördögnek, akkor nem szabadságra jutott, hanem szolgaságra. Az Ördög nem szabad embereket akar, hanem olyanokat, akiket leigázhat. Egészen más az Isten uralma, mint a Sátán uralma. Ez alatt az uralom alatt már nem dönthetek, már muszáj azt tennem, amit nem akarok. Cselekvési kényszereim lesznek, csinálom, amit nem is akarok. Beszédkényszerek: mondom, amit nem is akartam. Gondolatkényszer, mert belekerültem egy szolgaságba. Azért kell Jézusnak megszabadítani, mert az ember eladta magát. A "szabadság" annyit jelent, hogy nem "kell", hanem "szabad". Állj meg a szabadságban, hogy kényszer nélküli, boldog, szabad életet élhess!  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.