ahol a bozót föl, az égig ér.
Én ott ragyogok régen a kövekben.
Te megállsz majd a nagy víz szélinél,
mely oly súlyos és olyan mozdulatlan,
és tündöklő-mély, mint a fájdalom.
És értsz már mindent, mindent. Mit se kérdesz,
és megismersz majd azon a napon,
mikor a föld is végleg elfelejtett,
zöldjükké szívtak, fölittak a fák.
Megvallasz ott a víznek, a köveknek.
S hallod, hogy zúg az örök némaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése