Rajt szívet tépő, szelíd fájdalom…
A várost nézi… És Őt nézem én…
Hónapok óta… Hűvös hajnalon,
Ha ébredek, és hideg éjszakán,
A nap zajának, hogyha vége lett,
Mert itt sugárzik sápadt csendesen
Szobám falán s az életem felett.
Sokszor szíven talált a néma vád,
S hitetlenül harcoltam ellene.
Tudom, hogy miattam vagy szomorú,
Tudom, Uram, hogy másként kellene!
Valahol mélyen elszakadt a húr,
Nem zengi tisztán a Te éneked…
De a szakadt húr felujjong-e még,
Ha fájó könnyed rápergeted?
Könnyed nyomán megzendül-e újra
A magasságokat mérő zene?
Sokszor szíven talált a néma vád,
Tudom, Uram, hogy másként kellene.
Holdfényes éjjel, halvány Krisztus-arc…
Te, aki láttad minden harcomat,
Nézd, ezen a holdfényes éjszakán
Feléd fordítom könnyes arcomat!
Ma én is sírtam a város felett…
Ma megéreztem, most is érzem,
Mi fáj, amikor durván ellökik
A segíteni kinyújtott kezem.
S micsoda sajduló seb a szívemen
A visszautasított szeretet.
És most leroskaszt az a néma vád,
Én, én szereztem ilyen sebeket!
Hisz a Te kezed győzelmet kínált,
Új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett!
Nem vettem észre, meg sem láttalak.
És újra reggel, újra este lett…
És újra este… holdas, hangtalan…
Szemed virraszt, és a városra néz…
A visszautasított szeretet
Nagyon, kimondhatatlanul nehéz.
Ó, az a város és ó, az a szív!…
Néz, néz szomorú váddal a szemed.
És lábaidhoz összetörve hull
A Te megsiratott Jeruzsálemed…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése