tankok százai szántják az utakat,
néma már dallama vágynak, örömnek,
halott rétekre sárgán zuhan a nap.
Városok omolnak térdre és falvak,
gyilkosok dühétől szenved a világ,
bombázók eleven léteket falnak,
füstölgő romokon sehol egy virág.
Ez itt a félelem sötét tanyája,
hol esőzik bajok milliója ránk,
sok-sok álom, remény hullott a sárba,
s izzó gyűlölet szór naponta halált.
A világ enervált, szomorú, fáradt,
kiszáradt tarlókon futnak az álmok,
ránk nehezedik alkonytájt a bánat,
s már az éjjeli hold is undok, álnok.
Űzze el messze a Szépség a ködöt,
teljék meg élettel a fák levele,
teremjen Rózsa a pusztulás fölött,
s a szívbe sok napsugár férjen bele!
Az ágyútalp repedései majdan
forrjanak össze szép, szelíd mosollyal,
legyen a Vers, a Mű a legszebb dallam,
melytől ébred egy új, ragyogó Holnap!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése