Csorba Győző: Ha tudnánk

Gyanútlan biztonság sejtelmetlen erő
visz leskelődőkkel teli
utunkon -

Ha tudnánk mennyi buktatót
lépünk naponta át és hallanánk a
nyugalmas álmainkban
ablakunk alatt moccanó
lépéseket miket
riadt képzeletünk
igyekezve növelne

s látnánk az ellenünk kelő
gonosz gondolatok raját:
a rettegés fogadna gyermekévé
s az őrületnek adna
vagy a halálnak

Springtime

Tavasz

Simonyi Imre: Leköpött király

Az útszéli feszületen
ott függ a fiatal férfi.
Minden útszéli feszületen
ott függ az a fiatal férfi.
Mindig kalapot emelek előtte,
amikor éppen arra járok.
Úgy mondják hogy leköpött király
zsidókirály ácslegényből lett töviskoronás.

Ruháját többen megszaggatták.
Köntösére számosan sorsot vetettek.
S hogy oldalába lándzsát döfött
volna valaki - így beszélik.
S még arról is beszélnek a népek
hogy harmadnapon feltámadott volna.

De hát annyifélét beszélnek a népek.

Miként például azt is hogy valaki
korábban beárulta volna.
S hogy valamivel azt követőn
- úgy harmadkakasszóra! -
megtagadta volna valaki.

Nos ez utóbbi változat - mondák ide! népek oda!
ma is korhűnek tetszik nékem.

Takács Zsuzsa: Egy beszélgetésre

                   

                   

                  

            Camille Claude emlékére

Ott lógott a kabátod a fogason.
Akkor már régen nem szerettelek.
November volt, és én fáztam, hiszen
fűtetlen műteremlakásomból: az Északi
sarokról jöttem minden találkozóra.
Fölálltam a lódenedért és magamra
terítettem. Ösztönös mozdulat volt
(a szerelem az életemre tör),
s csakhamar bánni kezdtem.
Túlzottan meleg a kabátod, Rodin!
– mondtam. Ujjaim alatt márvány-
fejek rejtőznek, és minden
erőmet össze kell szednem, hogy
kiszabadítsam őket a megkövült
tojásból. Ám, ha a fagy fölenged,
és szívemen megtörik a jég,
elveszek mindörökre, s velem
együtt a tojásban fuldoklók is.

Csáky Károly: Vízözön után

S jönnek újra
meg újra
felém
Ararátjukkal,
Hórebbal
és Táborral
Istennek
szent hegyei
teli titokkal,
rejtéllyel,
léleknek
üdvével.

A hegyek
egyre
nőnek
sivatag közepén,
tengernek
partján,
alján
az égnek.

Lent árnyék
meg homály
s a túlpart
ködfátyla.

Fent fényesség,
bárkák szigete,
kikötők reménye,
Úrnak parancsolata,
lépcsőfoka
Mennyek országának.

Szabó Lőrinc: Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

Phil Cooke

„Hinnem kell, hogy Isten kezében tartja a dolgokat, de ha mindig válaszokat követelek, azzal az ő szerepét akarom átvenni. Elhatároztam, hogy hátralépek, és hagyom, hogy Isten legyen Isten, én pedig én legyek.”

Bényei József: Köszönöm

Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.

Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,

kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.

Takács Zsuzsa: Elejtett tálca

Maradjon minden változatlan!
Vízsugárként a konyha kövén szét-
törnek a metszett poharak.

Nem bírom tovább! A füstködből
az utca végén, ahogy a megolvasztott
ólomból a lánynak, kiválik

a vágyott figura, kirajzolódik
alakod. Bejössz a háború és az orosz
invázió sebeit őrző házba,

ahol az életem telik.
Meglátlak hirtelen, és látásodba
belehal szívem.

David Garrett - Albinoni - Adagio

Csorba Győző: Belül ég

Elásni nem elég vízbe hajítani sem
szétszedni szálkákra darabkákra kevés
agyonmorzsolni vagy bármi más
efféle módon
megszabadulni tőlük nem elég
mivelhogy vízen át földszagon át
agyonmorzsolt csöpp szálkákon darabkákon át
még mindig orrunkba szivárog egy-egy ismerős
illat ami fontos volt valaha

Csak a tűz . . .

Csak a tűz ha lobog
az lehet rajtuk úr

És nemcsak a valódi tűz mikor izzó ágakból és gallyakból
följebbre csap a láng fejünknél
mutatva szemünknek hogy hamu lesz
amit markoltunk kevéssel előbb

Nemcsak ez a tűz
az a másik is
aminek lángja sincs
parazsa sincs
aminek forrósága van csak
ezer fokon
ami csak belül perzsel
belül ég
már-már alighogy elviselhetően

Takács Zsuzsa: Bizonyos emlékek

Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.
Egy rozsdavörös őz kér menedéket.
Az ingoványban rejtőzött eddig,
panaszolja. Simogatod selymes,

puha szőrét – s ez érthető, hiszen
tél van. Rövid bőgését hallatja közben.
Szív mélyéig ható pillantásából
félénkség sugárzik. Megtéveszt

szelídsége, beereszted, de féktelen
természete a bezártságot nehezen

viseli. Törni-zúzni kezd, majd
géped elé ül és verset ír.

David Garrett - Viva La Vida

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Takács Zsuzsa: A szürke ballonos álom újra kísértett

A szürke ballonos álom újra kísértett.
Egy vendéglő sarokasztalánál veled
ültem, aztán másokhoz telepedtem,
de a táskámat nálad hagytam. Időközben
késő este lett, és mire visszajöttem,
már nem voltál sehol. Egyedül maradtam
a hodályszerű étteremben, gépzene szólt,
táskám ott hevert a fehér abroszon,
mint magányos test egy damasztlepedőn.
A ruhatárban a pincérek aludtak. Egyetlen
kabát lógott a fogason, a tied. A mogorva
ruhatáros azt adta oda, túl bő és hosszú volt,
elveszetten botladoztam benne.

Takács Zsuzsa: Föl, álomra!

A tőled született versek sorát
itt megszakítom. Az altató hatott.
Föl, álomra! Álom nélküliségre inkább,

hiszen éjszaka van. Holnap is leszel,
jóllehet, nem nekem. Ámbár, ne tegyek úgy,
mintha azt hinném, lehetsz, nélkülem.

Könyörögj, hogy emlékezzek rád!
Ki is volt, Úristen, melyik?
A véremen hullámzott, mint egy

operetten, át. Föl, álomra!
Álom nélküliségre inkább. Engedjük
járni-kelni az agyunkba költözöttet.

Sebestény-Jáger Orsolya: Asztali áldás

Tőled e titkokkal átszőtt kosaram,

benne a kenyérnek csöndje van.

Jelenléted tudjam - ennyit adj -

és minden kenyérnek íze Te vagy.