Camille Claude emlékére
Ott lógott a kabátod a fogason.
Akkor már régen nem szerettelek.
November volt, és én fáztam, hiszen
fűtetlen műteremlakásomból: az Északi
sarokról jöttem minden találkozóra.
Fölálltam a lódenedért és magamra
terítettem. Ösztönös mozdulat volt
(a szerelem az életemre tör),
s csakhamar bánni kezdtem.
Túlzottan meleg a kabátod, Rodin!
– mondtam. Ujjaim alatt márvány-
fejek rejtőznek, és minden
erőmet össze kell szednem, hogy
kiszabadítsam őket a megkövült
tojásból. Ám, ha a fagy fölenged,
és szívemen megtörik a jég,
elveszek mindörökre, s velem
együtt a tojásban fuldoklók is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése