Kassák Lajos: A hajnal fénytöréseiben

Bármerre tekintek, mindenütt Téged látlak
öt percenként s olykor egy percenként fölriadsz bennem.
Nem örülhetek többé nevetésed szelíd fodrainak
nem önthetem aranyszín teámat a csészébe
melyen remegő kezeid nyoma sötétlik.

Szobám négy falára négyszeresen vetíted föl árnyad
s óh, a gyereket is az öledben tartod, akit
anélkül, hogy megszültél volna, rég eltemettünk
elkótyavetyéltük vágyainkat és győzelmeinket
s mindentől búcsúzván mondtuk: kezdjük újra.

Ha emlékezni tudnál, most emlékeztetnélek
az udvarra, ahol utoljára táncoltunk
s aztán, mint idegen asszony, a harmatos estében
egyedül álltál a virágzó barackfa alatt
neved kiáltották s Te elindultál, hogy pihenni térj.

A földbe ágyaztak, Kedvesem, mint a halottat
mégis itt maradtál s majdnem mezítelenül élsz
a hajnal fénytöréseiben s a családi arcképeken
s ahogy az éjszaka falai leomlanak, látom
se szomorúak, se vígak arcod vonásai.

Kassák Lajos: Harc a szavakkal

Beszélek, beszélek és hallom, hogy szavaimnak semmi értelme.
Úgy szállnak föl, mint gyerekkoromban, ha köveket hajigáltam
kényszerűségből mozdulnak és visszahullnak még mélyebbre mint ahonnan elindultak.
Nincs érdemes szava a fájdalomnak és az örömet sem tudják kifejezni, szegények.
Hallottátok-e már az ócska gramofonlemezt, amely ott üget a bérkaszárnyák udvarán körbe-körbe az éles acéltű alatt? Kacag és nyerít, mint az eszelős s ha sebet kap akkor úgy szól, hogy szinte megvérzi az emberi füleket.
És hallottátok-e az embert, aki ott gubbaszt üvöltő gépe előtt
magárahagyatottan áll az udvar fenekén, kinyújtja a karját, és néha azt mondja:
Adjatok valamit a szerencsétlennek, jó emberek, adjatok!
Ki érzi a sebeket a koldus rongyai alatt és ki érti a veszendők segélykiáltását?

Költő vagyok, tudjátok, a szavak mestere
s a legutolsó azok között, akik semmire sem használhatják mesterségüket.
Szobáim falain át is hallom a veszett gramofon dallamait
táncra ingerelnek vagy fájdalommal gyötrik szívemet.
Magamba fordulok most, kedvesem és tehetetlenül nyöszörgöm:
oh, csak egyszer mondhatnám ki, hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.

Gyurkovics Tibor: Gordius

Őrült igazság fekszik fényesen

az én szívemben hogy nem lehet így sem

élni meg így sem amíg kényesen

meg nem oldja a sorsomat az Isten.

Oláh András: sehogy sem

nem bíztam soha sem magamban sem másban
vacogtam örökös hideglelős lázban
voltálmaink kertjét benőtte a gaz
a hamisra mondták nékem hogy igaz

az utat amin szöktem elfedte a hó
csak ne lettem volna oly nagyon mohó
arcod vékonyka üvegje megrepedt
elfogytak kezedből mind a fegyverek

cipelsz magaddal vonszolsz tovább mégis
mintha számodra én volnék a fétis
nincs érdemem sem éltem sem halálom
benned magamat sehogy se találom

Somlyó Zoltán: Délutáni zivatar

Finom fonalú zápor fátyla jött el
az ablakomra, hol senkise áll meg.
Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak
s egy mély mennydörgés adta rá az áment.

Aztán egy percre megállott a szívem,
úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten;
úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást,
te nem szerettél és én nem szerettem.

Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos,
ilyen kínlódó volt a délutánunk.
Egy percre minden elmúlt a szívemről,
egy percre minden elalélt utánunk...

Aztán egy hangos, vad, sikongó villám
valahol messze csókolta a földet.
A karcsú fák eleven húsa fölsírt
s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget.

S e záportól elázva, végigestem
az orkideaillatú díványon.
Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás,
melyen végigfut két parányi lábnyom.

Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam,
az ablakon a függönyt összevontam,
szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad,
szám összezártam s a neved kimondtam...

Beney Zsuzsa: A fa

Minden évben meghal, megszületik,
de létezése nem hal meg a télben.
És mégis halandó: ág-koronáját
egyszer majd széttöredezi a szél

mely még sehol sincs. Törzsét széthasítja          
egy villám, mely még alszik az időben.
Ahogy elmúlása a létezésben,
ahogy őbenne a tél és tavasz

lüktetése. Ahogy önmaga tudása a csend
teljességében. Több mint a szavak
hálóján áthulló levelek surrogása.
Nem időben gyökerező teremtmény.

Bella István: Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

Bella István: Csak a foszlánya lettem

Az évek elmosnak majd, akár a víz a partot,
szavak foszlányát lengetem, mint szél a virágharangot.
Agyamban, mint az árnyék, kinyújtóznak az álmok,
egy jeges kéz lesimít arcomról minden ráncot,
s ha már a földre estem, s minden izmom elernyed,
s nem lebben úgy hajam, mint szélkuszált lebernyeg,
ajkamon nyirkos ujjal viaszt érlel az ősz, míg
lassan lilává festik homlokomnak redőit…
Úgy múlok el, mint minden: virágszívű harangok,
galambok pihegése, érzem, a hulla-foltok
már az arcomra kúsztak, már az ölembe hulltak,
csak a foszlánya lettem egy égi gondolatnak,
s úgy elmosnak az évek, akár a víz a partot,
foszlányéletem lengetem, mint szél a virágharangot…

Bella István: Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom, Klára nincsen, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább, és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.

Abdula Daganov: (Mi vagyunk a legnagyobbak...)

- Mi vagyunk a legnagyobbak -        

Mondogatják a hegyek -

Akkorára nőttünk, mint a világ.

- Mi leszünk a legnagyobbak -

Mondogatják az emberek -

Hiszen mi egyre növünk, de ti már sohasem.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Hozzád mindenkiért

A bőröm vágyó kézhez érni
a számra szomjas szájhoz érni
a szómra szomjas fülbe szólni
a vágyam vágyó ölbe hullni - -

Három milliárd idegent
gondommá te varázsolsz
Ha veled a poklokra szállok
akkor tudom mi másnak a pokol
Ha veled az egekbe szállok
akkor tudom hogy mi másnak az ég
A testeden szétránduló iszony
a testedben szétáradó öröm
a katekizmusom

Tőled tudom:
"Azért vagyunk e földön hogy aki
szintén e földön van segítsük élni"

Lám ha éjszakánkint
álmod útvesztőiben
el-nem-érhetőn bolyongsz
fázom hiába rántom állig paplanom

Fényeim árnyaim
tükrözd hűségesen
visszhangozd lényemet!

Ne engedd soha a magányt szívemhez!
A dögvészek dögvésze ő.

Julia Hartwig Egyszerűen

Mindennek eljön az ideje.
De nem jön el az első remények és az első szerelmek
feltámadásának az ideje
sem annak szavakban történő megörökítésének az ideje
ami szélként fut át a fejeken
és valamilyen erőteljes igazság előérzete az
de olyan gyorsan elillan mintha csintalankodna
Azonban visszavonhatatlanul eljön az az idő
amikor kezdesz mindent amit szerettél sorban elveszíteni
és mindenkit akik eltávoznak
nem mutatva ki hogy csalódva távoznak
Eljön az idő
és te szégyen és alázatosság nélkül fogadod
csak úgy egyszerűen

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: Elloptam arcodat

Ha elfordulsz is tőlem, nem leszel idegen –
Hátad mögött a Nap ősi címere áll;
ott áll életem is, mint halhatatlan árnyék,
arany égbe űzött, szótlan isten-madár.

Elbújhatsz minden percben; megkettőzheted sorsod,
nem kutatlak föl én a hóesés mögött,
sem a dohányszagú iroda-rengetegben,
hol a telefonod, mint gyöngykígyó csörög.

Elég nekem, hogy egyszer ellophattam az arcod,
mint az ég tüzeit, s más nőknek adtam át,
hogy testem és álmom csapzottságában ott vagy,
mint földbe süllyedt szobrok, cserépre égetett legendák.

Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
magába itta pillantásomat.
Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
szenvedő bogarak.

Megint a halál mellől pörget vissza
egy boldog forgószél a közeledbe.
Testem kudarcait a reményed legyőzte,
s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

Jó napot kívánok a homlokodnak,
a kétségbeesés ága verte,
jó napot kívánok a kezednek,
a jég narancsát számba tette,

s a lábad jött, áradt a lábad,
mint két folyó, ha medret otthagy,
virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
üdvözlet futós lábaidnak.

Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.

Csak arcod tavaszában ismerek rá
a földre, mely megújul s élni enged.
Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
éneklő erdők s fölismert szerelmed.