Sulyok Vince: Ha csöndes és fáradt leszel

 A levelek tűzvésze idején
egy sárga őszi délután, ha
hirtelen csöndes és fáradt leszel:
ballagjál át lassan a parkon
s mert végül mást úgy sem tehetsz,
hát állj meg, ahol szürke, szép galambok
fürödnek és pörögnek
az összesöpört csörrenő avarban -

Kárpótlásul s talán vigasztalásul
lombhullató, céltalan éveidből
boldognak egy-egy óra így marad:
bakonyi szüret, bükki szerelem;
emlékezőn szagolsz az égett levegőbe
s az ágak közt áthulló ferde fényben
máris nyújtózó zászlók lengenek
s puskapor füstje facsarja az orrod:
ó, édes szédület -

Csak alkonyfény volt égő levelek közt,
csak télbe néző, hajlongó nyírek,
hársak és gesztenyék suhogtak,
csak emlék volt, csak messzi ősz volt,
csak szívverés volt, gyors, szép, esztelen -
Ballagjál holnap újra át a parkon,
Ha megint csöndes és fáradt leszel! -

Orbán Balázs: Vallomás a távollevőnek

saját fotó

Elmondanám neked, hogy mennyire vágyom,

Vágyom hallani egy szép fagott hangját.
Hallani vágyom testemnek sercegését,
Amikor alkonyi lángok megrohanják.
Hallani akarom a Nap felkelését
S tapintani a még nem létező formát:
Formát melyet vékony fényekből összerak
Megőriz a táj s világot őrző szemed.
Melyben –erre vágyom- szállnak majd madarak
És elcsicsergik, hogy mindig szerettelek.

Szabó Lőrinc: Crépuscule d'un soir romantique

Az est közelg; a tájék halkan homályba hull;
mint szép borongó oltár omlik fölém az égbolt –,
langyos zenével szívem sír láthatatlanúl
s a lomha fellegekből kikandikál a félhold.

…Most a kavics csikordúl –, a lombok megremegnek…
Egy lány. – Piros chitonja s fürtjei lengenek
hullámzó ritmusán. – A gyönyörű, gyenge gyermek
egy percre rámtekint s halkan tovább lebeg. –

Elment! – Könnyű kék fényben táncolva jő az alkony…
Elment! – A nap az Éjt most csókolja épen ajkon,
hogy puha leple selymét lilás pírban fürössze.

Terítve égi csöndet árnyak szállnak felettünk,
könnyes szemem lezárom. – S amerre képe eltünt:
emléke fénylik ott a fasorban, messze, messze…

Hervay Gizella: Zöld

A végtelent érinti a boldogság ujja,
ujjam csak ujjadat érinti, s boldog vagyok végtelenül.
Egy gyengéd zöld fát láttam,
s egész délután ott nevetett szememben.
Ha úgy örülnél te is ennek a fának, ahogy én,
nevetne a szemedben egész délután.
S szemedben hajladozna gyengéd-zöld nevetésem.
Énekelek neked – énekelj nekem.
A frissen festett padra újságpapír ragadt,
szófoszlányok hirdetik szemtelenül
és szabályellenesen a frissen festett áprilist.
Ujjam ebbe a zöld délutánba mártom,
és rikító szerelmes szavakat mázolok az égre:
pimasz és harsány és gyengéd-zöld szavakat,
hadd hancúrozzanak, bukfencezzenek le
az orrod hegyére,
hadd legyen még kuszább ez a vers, mint ez a bolond délután.

Hervay Gizella: Villanó

Mentem az utcán szomorúságtól elnehezülten,
s felnéztem az égre, hogy miért, magam se tudom.
Fenn egy fehér hasú madár villogva, örömben fuldokolva
égbe hasított — egyszerre felnevettem.
Ó, elég egy villogó fehér hasú madár, egy szárnycsapás elég,
s már könnyű vagyok, és könnyű a szomorúság.
Van-e ilyen fehér tündöklésű szó?
Ilyen lélekbe hasító, egeinken ívelő,
örömvillanású, fuldokló-szép szó van-e?

Simek Valéria: Aki ma még

Az út ma még valakihez

elvezet. Az ajtó, mely ma

még kinyílik előtted. Aki

ma még befogad, és hellyel

kínál. Aki abban a házban

gyertyaként világít, és örül

érkezésednek. Aki ma még

ételt, italt tesz eléd,

megteríti a csend asztalát.

Ellát szóval, útravalóval.

Aki ma még őrállóként

teszi a dolgát ebben

a felvirágoztatott elmúlásban.

Aki ma még érted imádkozik,

ha te nem is tudsz róla.

Aki ma még aggódik, félt,

szeret, és haragjában érted

megfeszül...

Aki ma még itt van, de

a pillanat mindent, mindent

tolvajként elvihet.

Keresztury Dezső: Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Gyurkovics Tibor: Az oroszlán

Amikor rájöttem, hogy az emberek nem szeretnek, elkezdtem magamat szeretni. Óriásira fújtam föl magamat, mint egy oroszlán és fújtam magam előtt a levegőt, hogy tisztuljon a tér. Haragos lettem, haragosa fűnek-fának, és dédelgetve tettem mancsomat a vállamra. Fájdalmas, fekete éjszakák voltak azok, nyűgös, végeérhetetlen éjszakák, magam sebeit nyalogatva. Tölcsér. Egy mélységes tölcsér kellett volna, hogy abba feküdjem és halkan kiáltsam keserveimet. Mi fájt? Magam se tudnám megmondani. Téptem, szaggattam a bokrokat, ütöttem körmeimmel a sziklákat, hogy szikra pattogott belőlük. A felhőkre néztem, és rémes alakokat láttam bennük. A tér olyan tisztán állt előttem, mint egy tankönyvben, a kanti filozófiában. Doboznak láttam, melynek nincs oldala, a szél bejöhet, a szél kimehet, a madarak kiszállhatnak az oldalán. Sík tükörnek éreztem a pusztát, nem láttam rajta semmit. Harmadévre vergődött mellém egy nőstény, tagjait hozzámszorította és együtt feküdtünk az éjszakában. Rézsút néztünk föl, vastag fejünkből a csillagokra, melyek sárgák voltak és tompák, mint az eldobott kő. Késő volt, végtelenül késő. Akkor éreztük meg az időt, tisztán, mint egy pohár vizet, mely ihatatlan az én számnak, mert összetörik állkapcsaim között. A világot föl kéne fogni, mint kézbe a fadarabot, de nem lehet. A világ kiesik kezünkből, a csillag kiesik szemünkből, a homok kipereg mancsaink rácsai közül. Párommal éreztük, hogy lehetetlen megérteni a világot, csak érezni lehet. Magányunk akkorára növekedett, mint egy hordó, melynek abroncsai közül nem tudjuk kiemelni fejünket. Mogorvaságom és értetlenségem megakadályozott abban, hogy el tudjam fogadni azt a tenyérnyi örömet akár, amit párom simogatása nyújtott. Elvadultam, izgatott lettem, barátságtalan, jártam le-föl a pusztán. Dühített, hogy a világba nem tudok behatolni, mert széttolódik előttem és nincs többé, csak az én mancsomat látom magam előtt, nem a világot. Dühített, hogy a párom szeretete hasztalan, bennem van a hiba, gondoltam, mert nem tudom elfogadni a felém nyújtott mancsokat. Hogy is lehetne élni? Talán úgy, hogy szeretni kell az embereket, ha azok nem is szeretnek, s akkor minden egyszerűbb.

Lakatos István: Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy,

                        beláthatatlan és határtalan!                         

Halálrasebzett madár - hull a porba,

lábadhoz, utolsó szavam.

Gyurkovics Tibor: Lebegés

Csak arra emlékszem hogy éltem

aztán arra hogy meghalok

lebegtem a homályos fényben

de tudtam – a tiéd vagyok.

Zdravko Kiszjov: Nézőpontok

Ismertem egy

olyan rossz, olyan szörnyű embert,

hogy a feléje

dobott kő is

váratlanul madárrá változott,

hogy ne kelljen összeütköznie          

vele.    

                                     

De azok, akik nem ismerték,

lelkesen kiáltottak:

“Milyen jó,

milyen nagyszerű ember!

Még a kő is

madárrá változik,

nehogy megüsse.”

/ Dabi István ford./

Bella István: Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre,
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Almási Gábor: Alázat

Félreértések egyvelege, mondod,
Szerintem alázat, és megaláztatás.

Alázatot kellett tanulnom ott,
Hol Istent reméltem.

És Isten ott volt.

Ő tanított alázatra.

De gyakran megbuktam.
Alázat helyett dühöt tanultam,
És haragot.

Most itt vagyok,
Fáradtnak, és gyengébbnek
érzem magam,

Pedig erősebb vagyok!

Ana Blandiana: Esőbűvölő

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissitő esőt és a végnélküli
elálmositó kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszédüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
“ A legszebb asszony én vagyok”.      
Illetlenség, s talán nem is igaz.  
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
“A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
Es fenylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
Es kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot.
Ilyen esőben villamcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.

Oláh András: visszhang

széthajtogatva a semmit

a felhőket kisimítva

önnön héttornyodba zárva

visongsz valahol a parton

zsarol a közömbös homok

s egy távoli elmosódott arc...                          

barátságtalanul szisszen a szó

visszhanggá zsongul a távol

lábak a porban csupasz női lábak

színek fehérlenek sivatagi szélben

s éget a kérdés: vajon Krisztus     

ott fönn álmodik-e rólad