Füssy Angéla: Lemondás

Nem vagyok,

csak könny az arcodon,

– mely megfagy egy téli

hajnalon.

Nem leszek,

csak mosoly az ajkadon

– mely felragyog egy magányos

alkonyon.

Füssy Angéla: Ébredés

Füledbe súgom a hattyúk dalát,
Míg paplankék éj alatt
Test a testért mond éppen imát

Bőrömbe ég ajkadról a parázs,
Tátongó sötét torok –
Nyeldeklő láng ölemben a vágy

Felébredek
Még ablaküvegen átnyújtod kezed

Hiányzol
Csak az árnyék játszik a falon!

Pilinszky János: Egy szép napon

                Mindíg az elhányt bádogkanalat,                  

a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,

remélve, hogy egy szép napon

elönt a sírás, visszafogad szeliden

a régi udvar, otthonunk

borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,

mindíg is hazavágytam. 

Balási András: Között

Az évszakokkal mérem az időt.
Tavasz van. De, lehet, ez is csak álom.
Sovány veréb száll az ablak előtt,
egyensúlyoz egy jéghalvány sugáron,

el-elcsúszik, s a szellő finoman
felkapja a kis idétlenkedőt.
Jó így. Mélyen, igazán elszakadtan,
halk mondatok, ömlő álmok között.

Tavasz van. Nem látom. Talán nem is kell.
Minden itt van. Itt vagy, lehunyt szemekkel,
mellettem. Illatod csupa mosoly.

Izzó derűm féltő burkot lehel rád,
betakargat, mint reszketeg ágacskát
egy pufók, fontoskodó ködgomoly.

Idézetek az elmúlásról, fotóimmal



"A vándor útja véget ért, az út elfogyott."

"Az emberek azt kérdezik: mi lesz a halál után? Erre így kell felelni: ha te nem csak szájaddal, hanem szívből mondod - legyen meg a te akaratod, ahogyan a földön, úgy a mennyben is - ez azt jelenti, ahogy ebben az ideiglenes létben, úgy az öröklétben is, neked gondolkodnod sem kell arról, mi lesz a halál után. Add át magad a Mindenható akaratának, dicsőítve őt; tudván, hogy ő a szeretet - így hát mitől kellene félned? Krisztus haldokolva mondta: "Atyám! Rád bízom lelkemet!" Ha valaki ezeket a szavakat nem csak a szájával mondja, hanem tiszta szívből, akkor annak az embernek több nem kell.
Ha az én lelkem visszatér az Atyához, akkor vele semmi a legjobbon kívül, nem történhet."   Lev Tolsztoj

"Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd." 

"Nehéz meghalni azoknak, akiknek nincsen Megváltójuk."

"S ha a feledés gyomja a sírodra nő,

Nem utal rád más, csak egy megkopott kő."

"Már hallgat a szív. Fölhangosodnak

Isten léptei."

"Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok."

23. Zsoltár
Dávid zsoltára

Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól,  
mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal;
csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján,
s  az Úr házában lakozom hosszú ideig.

A temetőben kivágott tölgyfa. Amikor megláttam, ez a gondolat villant át rajtam, az élet diadala a halál felett. 

"...ha meghal is él..." (János 11, 25b)

Annyira, de annyira egyértelmű... vagy mégsem?

Pilinszky János: Bár színem fekete

Végűl mindíg Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,                            

szótlanúl és jelentés nélkűl,

és mindeneknél boldogabban.

Bella István: Csönd van

Egy sárga körfűrész néhányat perdül
az égen – hallgatok.
Nyakamba hull a fény, közelről
érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom
után hát itt delel
a madárlátta béke ákom-bákom
nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.
Elnyúlva, jóízűn
napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel
a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-
szítt cigarettám eldobom.
Teremtés előtti tűnődés fénylik
számon s a szerszámokon.

Lakatos István: Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy,

beláthatatlan és határtalan!                         

Halálrasebzett madár - hull a porba,

lábadhoz, utolsó szavam.

Kassák Lajos: Hajnali ének

Földet és vizet hoztam néked, biztonságot és megenyhülést,
miként valaha láttam a nehézkes parasztoknál,
akik lányért jöttek a szomszéd faluból s földet és vizet hoztak ajándékba.
Ó, eleven és kivánatos asszony, ruháid tarka szirmai közt!
Ez a föld teremje meg táplálékod, ez a viz enyhitse szomjuságod.
Itt állok házad küszöbén és várom, hogy fehér szárnyaikkal táruljanak az ajtók,
a muskátlik bólintsanak felém illatozón piros fejükkel s a him madárka
szólaljon meg kalitkájában, ahogyan szólani illő az érkező vendég előtt.
Messziről érkeztem bizony, tekintetem fáradt s a lábaim térdig sárosak,
de mégis ugy érzem, táncraperdülnék előtted és kacsintanék szemeimmel,
összetapsikolnám tenyereimet, mint az ujjongó gyerekek, ha látnám,
hogy megjelensz a küszöbön, ruháid tarka szirmai között, kedvesem.
Földet és vizet hoztam ajándékba és halld, most versemmel muzsikálok,
hódolat ez és dicséret ez szépségednek és kivánatosságodnak,
amig ritmusaim szállnak, szállnak hegyeken és völgyeken át.

Zágorec-Csuka Judit: Szívem szívedben

Engedd, hogy öleljelek szilajon,

hogy lüktessen szívem szívedben,
folyjon a vér ereimből ereidbe, hogy
benned ébredjek, keljen fel a napom
homlokodon, s járja át a fény!

Engedd, hogy megtaláljam benned
az elveszett csendet, a fagyos szeleket,
hideg madarainkat, amelyeket szerettünk,
dédelgettünk, takarjon be a havazásod,
elveszett fiatalságod!

Engedd, hogy veled szülessen meg ez a perc is,
hiszen győznöd kell, győznünk kell ezen a reggelen,
zengjenek hárfák, háborogjon azúr tengerünk,
vergődjenek habjaink, s öleljen át a kék égbolt!

Zágorec-Csuka Judit: Szétszóratás

Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek,
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék!

Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk mozdulatlan önmagunkba!

Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő újsághírek
és lázadó gyűlések zajától hangos a századunk,
ha álmaink helyett káromkodások visszhangjába
temetkezünk!

Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelen összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a csillaghullást.

Zágorec-Csuka Judit: Megérkezés

Hogy megérkezzél oda,

ahova elindultál,

hogy végre úton legyél,

és meghajoljál

a teremtő előtt,

hogy megadta ezt neked.

Tóth Árpád: Esti könnyek

Lehúnytam a szemem s jaj, az ő arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán
S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán
S úgy jajdúlt el szivemben vérző, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még
Távol babája mellett s csókolná vállát forrón...

S egyszerre felzokogtam és lüktető fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben
S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szeliden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen...
Hiába... s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve
S imádkoztak... s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyű kín...

Éjfél lett lassan... s lomhán nyúltam egy szivarért én
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülődtem s úgy nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon...

Bella István: Válasz nélkül

Milyenek, mondd, a földi itatósok,
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?
S az erecskék, hol tested fölszívódott?
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?
Elszelídültél, s most azért nem haragszol,          
csak fekszel némán a föld alatti vackon,
ami megilletett
negyven évre, megmerevíted állad,
fogat, körmöt növesztesz és szakállat,
véded, mi még tied?!

Apám, most újra, újra hozzád szólok,
rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,
a szeretet bennem mindig szabódott,
s mire meglelted, rögvest elfutott.
Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,
mint vállalni a dalban szertefoszlást,
ami rámméretett,
tudva, míg más éltét szabadon éli,
nekem ez jutott, kínlódni és megélni
költészetemet.

Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,
ki olyan messze lenne innen, mint én,
az üres ég üres bölcsője ringat.
Magam vagyok és magányt nemz magányom,
én tapogatom domboruló halálom,
növök, terhesedek.
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,
megszülni nem lehet.

Az erecskék, a földi itatósok
fölszívták tested, mint itt ez a papír
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,
kicsapódott e szálkás tiszta kín.
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,
hiszen nem is veled
beszélek én szüntelenül magamban,
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam
azt is, mit nem lehet.

Én nem tudok belenyugodni többé,
hogy örök tiltás legyen életem,
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké
mellkaspáncél és vasborda legyen,
a boldogságot akarom kitakartan
dobogni, messzeföldre halljam,
mint ver külön szívem
a bordátalan, csupaszív világban,
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,
verjen hűségesen.

S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,
megeteti s megmosdatja szívem.
Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,
kitakart szívembe belevizel.
Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?
Vagy csak magány, ami közösségé lesz,
és szüli a magányt?
Vagy az sem több még „emberárulásnál”,
s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,
ember s ember gyanánt?

Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz
– huszonnégy éven át bújtattalak –,
te néptanító, te szívalatti munkás,
illegális száj, szem és gondolat,
mert rám a levegő is úgy nehezedik,
mint csontodra a halál, én érzem terheit,
akármilyen súlytalan.
Lélegezhetem, már ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
nem érzem jól magam!

Hát válaszolj, számra nehezülő
sejtéseimben érd tetten a tolvajt!
Válaszd szét, a szívben settenkedő
s az odakünn ólálkodó idegbajt!
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
habár nem éhezem.

Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő
futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?
Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt
húzod magadra, hiába-fedezékül?
Rézgombjaid, a csattos csillagok
elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,
úgy világít szíved.
Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,
kifosztva is, higgyek oly szerelemben,
mi nem jut itt senkinek?

Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!
Halott még-halandón úgysem segít,
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban
mutogatná a maga törvényeit.
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,
ha az ész habozik,
mondjam a jót, a többi nem a dolgom,
nekem elég, ha kisajgom és kimondom,
mire a csönd tanít.

Oláh András: lakhatatlan emlékek

 lehörpintetted rólam a hűtlen álmokat
a párolgó tea illatát
az átvirrasztott éjszakákat

ott állsz kinőtt pulóveredben

nincs már több tárcsahang:
a voltvonal néma

s magadnak is hazudsz ha elhiszed
hogy az idő kerekei alól
még ki lehet cibálni a halálra gázolt múltat