Lesznai Anna: Vártalak

Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.

Gary Moore

Still Got the Blues

Mezey Katalin: Igazság és hamisság

Az igazságra némán,

szinte csak félálomban

bólogatnak.

                               

Aztán jelentékeny, 

komoly szavakkal állnak 

a hamisság oldalára.

László Noémi: Egy szó

Kimondanám, ha nem tudnám: utána
csikorgó gépezet darálja fel
mindazt, mi vagy, voltál, leszel,
mindazt, mi lenni együtt érdemes –
ha megszűnik a lárma.

Kimondanám, ha nem látnám kegyetlen,
húsunkba mélyedő, égő vasát
a szónak, kampóival át meg át
szakított, hulló szárnyaink, jövőnk,
s hogy jaj, mit tettem!

Pedig e szó a közös párna íve,
megosztott étel, ital zamata,
az, hogy zuhanni is van már hova,
fény és erő és álmodó sötét
testünk alá terítve.

Pedig e szó légzésem, érverésem,
az óra hangja, áldott logikám,
hiszen ha létezel, rááll a szám
e szóra, s helyrekattan a világ –
s nem mondom mégsem.

Nem mondom, mert veszettül vágyom arra,
hogy karikába fonjam ezt a szót
lényed körül, míg nem mozgathatod
se tagjaid, se lelked nélkülem,
csak ülsz, belém takarva.

Nem mondom, így süt minden pórusomból
ahányszor gondolok rád, ez a szó,
e kimondatlanul gondolható,
gondban, örömben, kétségek között –
mint aki eget kóstol.

József Attila: Mint a mezőn...

Mint a mezőn a kisfiut, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő, mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sirás,
amely fölgyül a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben -
így tört e vágy rám, ily veszetten,
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne,
megállok most. A kívánságát
már észre se venném, ha szeretne.

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád,
Te, Szólíthatatlan,
így-úgy mégis beszélek én,
ily s oly fabrikált nevekben
vélem elérni Orcád
ám dicséretedre szánt perceimben
rest vagyok én az áhítatra
mert szólásra kimért
és szűkre szabott az én időm
nem maradt erőm nekem
a Te magasztalásodra
mert csak kérni-kérni-kérni
sürget a kifogyhatatlan sóvárgás
hogy segítsd, oltalmazd
tartsd meg és emeld ki
fájdalmaikból a fájókat
a megszomorítottak fejére
hozz vigasztalást
és tápláld kicsit a szűkölködőket
mert annyi a baj és annyi a bajba jutott
hogy megszámolni se volna mód
ki mindenekért vagyok színed elé járuló
hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig
a megkínzottak, elveszettek
árvák és elfeledettek seregletét
hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés
a magam keserve pedig
amúgy is ráadás volna minderre csak
ha lenne perc ezért
akkor se nyílna föl már a szám
s ha van, a Te könyörületed
a sokasággal talán
engem is magával sodor
így kérlek ódon fohászkodással
ne hagyd el a Terád szorulókat
ne veszejtsd el az elveszendőt
és hallgass meg engem őhelyettük

Hárs Ernő: Jóbot idézve

Uram, te kinyitottad előttem a világot,
értelmet adva, hogy fokonként megragadjam
mindazt, amit örök törvényekbe sűrítve
a földek, a vizek s az egek rejtenek,
egészen a végső galaktikákig.

Érző szívet teremtettél belém,
hogy megismerjem szeretetedet,
és lángra gyúlva tőle, osztogassam tovább,
családot melegítve nem hűlő parázzsal,
a körém fonódott embertársakat.

Nem lankadó kíváncsiságot adtál,
mint térképet terítve kalandvágyam elé
az ember-szellem minden alkotását,
a toll, véső, ecset s hangok fároszait,
melyek kifényesítik a nemlét éjjelét.

Szemet adtál, hogy lássam a csodáid,
fület, hogy halljam a végtelenség zenéjét,
lábat, melyre a szépség függőkertjei vártak,
s hogy selymes idomok édes áramütése
rázzon meg minden rostomban – tapintást.

Most, hogy kezed súlyát érzem, Uram,
csak arra kérlek, adj elég erőt,
átokszó nélkül, méltón elviselnem,
hogy visszaveszel mindent, amit adtál.

Tornai József: Kék szemei kizöldelltek

Folyton a nyomomban. Kócsag-

hangon könyörgött együtt menjünk tovább             

a mocsarak és dombok között.

Zajos csapat férfi és nő vett körül

és nem hagyta, hogy kettesben maradjunk.

Néha karnyújtásnyira, sőt szeretkezésre 

közel. Útforduló: integetett mintha

már lemondana rólam, mégis utánam szaladt.

Kék szemei kizöldelltek. Szerelmem, 

szerelmem, kiálltottam, élsz még

és forró a bőröd és lihegsz a kétségbeeséstől

hogy nem érinthetsz meg többé?

Kék szemei kizölldeltek.

Kis Orsolya: elég sötét képlap

                    (utazás elõtt)

most összecsomagolom
minden nélküled töltött éjszakámat                  
külön a leghosszabbat
(amelyiken ott aludtál mellettem
de én végig fönnvoltam
mert át akartalak ölelni és nem mertelek)

majd a kész csomagot a fejemre fölrakom
így egyensúlyozok széttárt karokkal
az utolsó éjszakámon nélküled
az összes járdaszegélyen
keresztül a kihalt városon

Rácsai Róbert: Ahol szépség van és nyugalom

Ahol a zöld leveleken

játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott menyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.

Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
és vizéből szomjukat oltják
a megszelídült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.

Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz' innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.

Mezey Katalin: Olyan vagyok

Olyan vagyok, mint a gyerek,

mindent elsõre elhiszek.

Olyan vagyok, mint az ablak,

bárki kinyithat, becsaphat,

A szívem meg, mint az üveg,

ha nem ügyelsz, eltörheted.

Nagy Gáspár: Szorzótábla-emlék egy hajdani osztatlan iskolából

A tanító úr
félig hátat fordított
és mindig kinézett az ablakon
amikor a szorzótáblát
fennhangon fújta
gyakorolta az osztály
és egyre gyorsabb tempóban
lábdobogással kísérve
kissé már zihálva talán
a puskának is használt
számtanfüzet hátoldalán
a 8×7-hez
majd a
7×8-hoz ért.

Valahogy 1957 tavaszán
sõt még 1958 õszén sem akarta
hogy lássuk ilyenkor az arcát.

A kókadozó muskátlik fölött
az utcát kémlelte
látszólag egykedvûen
de inkább szomorúan
a koszos üvegen át
nézte hosszan
mint akinek igen fontos
dolga lehetne ott.

De mit láthatott…
örökre rejtély marad
aztán felénk fordult
közben szórakozottan dobálta
a kezében maradt krétacsonkot
jegyezzétek meg jól ördögfiókák
ez az amit álmotokban is
mindig tudnotok kell!

Vagyishogy
az egyszeregyben
nincsen pardon
aki ebben téved
megbukott örökre.

Hollósy Tóth Klára: A csend érintése

Ezüstös esti csendben

mélázik a lélek,

amikor a napi harc, a gond,

nyugalomra térnek.

Álmok kelnek hosszú útra.

társ: a hold gyenge fénye,

halk ölében ringat az est,

a Csend végtelensége.

Puskás Attila: Tam-tan

Amit kaptam, el nem tékozoltam,
Amit láttam, mind magamban hordtam.
Zenéd hallottam, úgy daloltam,
S amit csak adtam, tőled birtokoltam.
Születtem, naponta megholtam…
Éltem, mosolyogtam,
Sírtam, szomorkodtam:
Ember voltam.
Néha kapkodtam,
Máskor magamat
Figyeltem nyugodtan.
Néha hibáimból tanultam,
Nyitott szemekkel álmodtam…
Hittem, hívtalak, hívtál és futottam.
Hozzád imádkoztam,
S magamba botoltam.
Ki vagyok, kérdeztem?
Haboztam.
Te szóltál, s nem én válaszoltam:
Leszek, vagyok, voltam...

Kemény Simon: Gyümölcsök

Asztalodon sok nyers gyümölcs legyen;
Csorduljon szádból kétoldalt a lé,
És álladra a gyümölcsvér-folyó
Szivárogjon édesen lefelé.

Az almától fehérebb lesz fogad,
Szád barlangja rózsásabb, harsogóbb,
Zengőbb a szómadár, mely kiröpül,
Illatosabb és fényesebb a csók,

A vörös meggytől kékebb lesz szemed,
És távoli, mint a messzi hegyek,
A melyektől örökre vágtat el
A vad néger: a gyorsvonat, veled.

A lágy baracktól márványkebeled
Majd lágyabb és bánatosabb leszen,
Nem oly büszke, kemény és katonás,
Mint egészséges, buta szüzeken.

Fehér, sovány és kékeres marad
A két kezed, csak sok szőlőt egyél,
Combod körtétől lesz friss és fehér,
Mint nagy hegyek csúcsán a nyári tél.

Hajad narancstól lesz dús és puha,
Tekinteted banántól bánatos,
Megsáppasztja arcod az ananász,
Mint porcelánt a nemes századok.

A kék szőllő, a dércsipte, szagos
Mint kis, piros borpatak vérzik el
A hosszú, keskeny, gyűrött ajkadon,
És csókodhoz és dalodhoz tüzel.

Az asztalon nagy ezüst tálakon
Vérfoltos, ősi, rablott kincseken
Álljon halomba a sok friss gyümölcs,
S az asztalfőn te trónolj meztelen.