2014. május 6., kedd

Henry Charles Bukowski: A felejthetetlen mosoly

aranyhalakat tartottunk és ott úszkáltak körbe-körbe
az asztalon egy tálban, ahol súlyos függönyök takarták
                                                  a panoráma-ablakot és
anyám, aki, csakhogy felvidítson minket,
mindig mosolygott; „légy boldog, Henry!” mondta
és igaza volt, inkább legyen boldog az ember, ha teheti,
de apánk folyamatosan vert minket, hetente többször is,
miközben szinte szétvetette a düh mintegy 6,2 láb magas testét
mert nem bírta felfogni, mi emészti belülről.

szegény, féleszű anyám,
boldog akart lenni, miközben hetente  kétszer-háromszor megverték,
s mindvégig biztatott engem: „Mosolyogj, Henry!
miért nem mosolyogsz soha?”

és ilyenkor elmosolyodott, hogy megmutassa, hogyan kell,
a legszomorúbb mosollyal, amit valaha láttam

egyik nap az öt aranyhal mind megdöglött.
nyitott szemmel, felfordulva lebegtek a vízen,
és amikor apám hazajött, odadobta őket a macskának,
a konyhacsempére, és mi néztük, ahogy anyánk
mosolyog.

Gáll Atilla fordítása

Papp-Für János: Egy búcsúzás margójára

1.

És összecsomagolsz mindent,
ami eddig is kivétel nélkül a sajátod volt.
Csak azt hagyod ott, ami neked nélkülözhető
a túléléshez, de a másik sem halhat bele.
Az arányokat megtalálni és magad mögött hagyni,
talán ez a legnehezebb, s hogy mi legyen a búcsú-
mondat legutolsó szava. Napokig gyakorlod
a tükör előtt, hogy hihető legyen az, ami eleve igaz.
Mert ez lesz az a szó, mely évekig átrobog
az éjszakáidon, és tehervonatként áll álmaid vágányaira.
Ez lesz az a szó, melyet az állomásfőnök az éjszaka
közepébe süvít, és minden felkészülés nélkül riadsz
verejtékes homlokkal ezerszer felülve az ágyban.

2.

Egy végleges ablaknyitással kizárod a tavaszt,
és egyszer majd az összes séta minden kopogása lekopik
cipőd talpáról. Zsebedben rongyos mozijegy, múlt századi
filmek vásznán kullogsz az utcasarkon támaszkodó
visszafordulás felé. Szürkezakós ismeretlenek bámulnak
egy villogó neonreklámot, szemükben a mindenség fényeivel.
Észre sem vesznek, mert te csak ülsz a háttérben,
mint egy leselejtezett filmes kellék tehetetlenül,
egy kiürült és kopott park csókpiros padján,
akár egy földre hullott alma, arcod ragyog az avarban.
Valami mélyre fúródott gyökér, szerteágazik benned
a soha nem halkuló suttogás, és csak az arc állandósága,
csupán az marad meg ilyen makacsul a retinán.
És az arcot megmagyarázó becenevek, melyek
beazonosítanak az emlékek térhálóján,
s kijelölik azt a pontot, ami nélkül nem
lehetsz már soha az, aki voltál.

3.

Megtart maga körül és olyan leszel,
mint egy halott bolygó, amely csak az ellipszisben találja meg
önmaga értelmét. Az állandóan ismétlődő és örvénylő útban,
ami mindig ugyanoda vezet vissza, ahol minden elkezdődött.
Hetek óta nem havazott, felszáradtak a járdák. Összegombolt
zakódban kimerészkedsz egy még meg nem történt tavaszba,
hónod alatt egy multiplex moziműsorával.

2014. május 2., péntek

Hajnal Anna: A forrás szól

Magasból jöttem hol a tiszta lég
jégragyogásos mérhetetlen kék,

vad sziklacsúcs indultam alább
elhagyva a vén fenyvest s kék tavát,

De felhő várt rám lenn, vad zivatar
haragvó villám, aki fába mar:

láng csap fel, ég az erdő, vad riad,
vak hőség perzsel zsenge ágakat,

reccsen a szálfa, gőzölg a patak,
rőt tűzfény árad szét az ég alatt.

Hogy csendes völgybe hoztam bús vizem
hűs árnyai közt el sohsem pihen,

a vizem zöld lett, hűvös, mély titok,
az esti nád itt mindig sírni fog

zizzenve a szélben, alkonyaton,
míg árnyak suhannak távol dombokon -

Lesznai Anna: Vártalak

Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.

2014. május 1., csütörtök

Gary Moore




Mezey Katalin: Igazság és hamisság


Az igazságra némán,
szinte csak félálomban
bólogatnak.
                               
Aztán jelentékeny, 
komoly szavakkal állnak 
a hamisság oldalára.

László Noémi: Egy szó

Kimondanám, ha nem tudnám: utána
csikorgó gépezet darálja fel
mindazt, mi vagy, voltál, leszel,
mindazt, mi lenni együtt érdemes –
ha megszűnik a lárma.

Kimondanám, ha nem látnám kegyetlen,
húsunkba mélyedő, égő vasát
a szónak, kampóival át meg át
szakított, hulló szárnyaink, jövőnk,
s hogy jaj, mit tettem!

Pedig e szó a közös párna íve,
megosztott étel, ital zamata,
az, hogy zuhanni is van már hova,
fény és erő és álmodó sötét
testünk alá terítve.

Pedig e szó légzésem, érverésem,
az óra hangja, áldott logikám,
hiszen ha létezel, rááll a szám
e szóra, s helyrekattan a világ –
s nem mondom mégsem.

Nem mondom, mert veszettül vágyom arra,
hogy karikába fonjam ezt a szót
lényed körül, míg nem mozgathatod
se tagjaid, se lelked nélkülem,
csak ülsz, belém takarva.

Nem mondom, így süt minden pórusomból
ahányszor gondolok rád, ez a szó,
e kimondatlanul gondolható,
gondban, örömben, kétségek között –
mint aki eget kóstol.

József Attila: Mint a mezőn...

Mint a mezőn a kisfiut, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő, mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sirás,
amely fölgyül a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben -
így tört e vágy rám, ily veszetten,
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne,
megállok most. A kívánságát
már észre se venném, ha szeretne.

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád,
Te, Szólíthatatlan,
így-úgy mégis beszélek én,
ily s oly fabrikált nevekben
vélem elérni Orcád
ám dicséretedre szánt perceimben
rest vagyok én az áhítatra
mert szólásra kimért
és szűkre szabott az én időm
nem maradt erőm nekem
a Te magasztalásodra
mert csak kérni-kérni-kérni
sürget a kifogyhatatlan sóvárgás
hogy segítsd, oltalmazd
tartsd meg és emeld ki
fájdalmaikból a fájókat
a megszomorítottak fejére
hozz vigasztalást
és tápláld kicsit a szűkölködőket
mert annyi a baj és annyi a bajba jutott
hogy megszámolni se volna mód
ki mindenekért vagyok színed elé járuló
hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig
a megkínzottak, elveszettek
árvák és elfeledettek seregletét
hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés
a magam keserve pedig
amúgy is ráadás volna minderre csak
ha lenne perc ezért
akkor se nyílna föl már a szám
s ha van, a Te könyörületed
a sokasággal talán
engem is magával sodor
így kérlek ódon fohászkodással
ne hagyd el a Terád szorulókat
ne veszejtsd el az elveszendőt
és hallgass meg engem őhelyettük

2014. április 30., szerda

Hárs Ernő: Jóbot idézve

Uram, te kinyitottad előttem a világot,
értelmet adva, hogy fokonként megragadjam
mindazt, amit örök törvényekbe sűrítve
a földek, a vizek s az egek rejtenek,
egészen a végső galaktikákig.

Érző szívet teremtettél belém,
hogy megismerjem szeretetedet,
és lángra gyúlva tőle, osztogassam tovább,
családot melegítve nem hűlő parázzsal,
a körém fonódott embertársakat.

Nem lankadó kíváncsiságot adtál,
mint térképet terítve kalandvágyam elé
az ember-szellem minden alkotását,
a toll, véső, ecset s hangok fároszait,
melyek kifényesítik a nemlét éjjelét.

Szemet adtál, hogy lássam a csodáid,
fület, hogy halljam a végtelenség zenéjét,
lábat, melyre a szépség függőkertjei vártak,
s hogy selymes idomok édes áramütése
rázzon meg minden rostomban – tapintást.

Most, hogy kezed súlyát érzem, Uram,
csak arra kérlek, adj elég erőt,
átokszó nélkül, méltón elviselnem,
hogy visszaveszel mindent, amit adtál.

Tornai József: Kék szemei kizöldelltek


Folyton a nyomomban. Kócsag-
hangon könyörgött együtt menjünk tovább             
a mocsarak és dombok között.
Zajos csapat férfi és nő vett körül
és nem hagyta, hogy kettesben maradjunk.
Néha karnyújtásnyira, sőt szeretkezésre 
közel. Útforduló: integetett mintha
már lemondana rólam, mégis utánam szaladt.
Kék szemei kizöldelltek. Szerelmem, 
szerelmem, kiálltottam, élsz még
és forró a bőröd és lihegsz a kétségbeeséstől
hogy nem érinthetsz meg többé?
Kék szemei kizölldeltek.

Kis Orsolya: elég sötét képlap

                    (utazás elõtt)

most összecsomagolom
minden nélküled töltött éjszakámat                  
külön a leghosszabbat
(amelyiken ott aludtál mellettem
de én végig fönnvoltam
mert át akartalak ölelni és nem mertelek)

majd a kész csomagot a fejemre fölrakom
így egyensúlyozok széttárt karokkal
az utolsó éjszakámon nélküled
az összes járdaszegélyen
keresztül a kihalt városon

Rácsai Róbert: Ahol szépség van és nyugalom

Ahol a zöld leveleken
játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott menyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.

Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
és vizéből szomjukat oltják
a megszelídült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.

Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz' innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.

Mezey Katalin: Olyan vagyok


Olyan vagyok, mint a gyerek,
mindent elsõre elhiszek.

Olyan vagyok, mint az ablak,
bárki kinyithat, becsaphat,

A szívem meg, mint az üveg,
ha nem ügyelsz, eltörheted.

Nagy Gáspár: Szorzótábla-emlék egy hajdani osztatlan iskolából

A tanító úr
félig hátat fordított
és mindig kinézett az ablakon
amikor a szorzótáblát
fennhangon fújta
gyakorolta az osztály
és egyre gyorsabb tempóban
lábdobogással kísérve
kissé már zihálva talán
a puskának is használt
számtanfüzet hátoldalán
a 8×7-hez
majd a
7×8-hoz ért.

Valahogy 1957 tavaszán
sõt még 1958 õszén sem akarta
hogy lássuk ilyenkor az arcát.

A kókadozó muskátlik fölött
az utcát kémlelte
látszólag egykedvûen
de inkább szomorúan
a koszos üvegen át
nézte hosszan
mint akinek igen fontos
dolga lehetne ott.

De mit láthatott…
örökre rejtély marad
aztán felénk fordult
közben szórakozottan dobálta
a kezében maradt krétacsonkot
jegyezzétek meg jól ördögfiókák
ez az amit álmotokban is
mindig tudnotok kell!

Vagyishogy
az egyszeregyben
nincsen pardon
aki ebben téved
megbukott örökre.