2014. május 12., hétfő

Wass Albert



" Lépett már hangyabolyba? A maga számára nem jelent sokat. Csupán egy elhibázott lépés. Mindössze valami puha a lába alatt, amit a következő másodpercben már el is felejt, ahogy halad tovább a maga útján. De a hangyák, azok nem tudják elfelejteni. Az ő számukra egy világ dőlt össze."

2014. május 9., péntek

Mezey Katalin: Újjászületni



Újjászületni magadban, öregen,
de mosolyogva, mint a csecsemő,
aki a mosolyával megvédi magát,
leveszi lábáról az idegent.

Amit szerettél, elbújik előled,
melletted még befonja az öregség,
azt hiszi, hogy megfertőzöd vele,
a titkát senki meg ne tudja tőled.
Pedig ravaszul les ki a szemekből,
cserben hagyta vére és veleje.
Vak az, aki nem látja önmagát,
vadméztől ragacsos tekintete.
Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod,
miért kelj fel, és miben reménykedj?
De újjászül magadban, öregen
a fény, mikor befutja homlokod.

Takács Zsuzsa: San Vicente veintitrés

A címet megjegyezte, de a város nevét
nem írta föl könyvei közé rejtett cédulára,
álmában ezért egész éjszaka kereshette.
Végül egy dobozba rejtett kisebb dobozban
egy térképet talált, amelyen ott volt az utca
abban a városban, ahol kószált éppen.
Szívdobogva igyekezett az ismerős
szállodához, az udvaron vigalom készülődött.
A zenészek hangoltak, csupa hajdani szám
akkordjai szálltak a levegőben, Előkerült
egykori szerelme, és táncoltak, mint akkor,
holott nem jártak táncmulatságban soha,
viszont annál több vonószenét hallgattak
szobájukban, Míg arcát a férfi arcához
szorította, s ő érezte lányosan sima bőrét,
döntésében megerősödött újra: nem
élhetnek együtt. S ezen nem változtatott
a rákövetkező öt-hat nyomorúságos év
tapasztalata, amiről már – előre – tudott.

Végh Attila: Üzenet


Három nap a Bükk-fennsíkon, egyedül,
farkasboroszlánok, karvalyok, rókák között,
három nap szélzúgás, naptánc, harmatfény,
hajnali cserkelés az érző fűben,
szemlélődés a lét hegygerinc-sziluettje előtt,
és a háromnapos áhítat centrumában
a végtelen önmerülés, ami nem elzárkózás,
hanem épp ellenkezőleg: a tudat megnyitása
a reggeli eső előtt, a könyvek szerint ez meditáció,
de könyvek már nem léteznek, és a kapcsolatok,
amelyek gúzsából idemenekültem, mint a széttépett
pókháló, fénylő, ragacsos semmivé foszlottak,
kialudtak a titkok és hazugságok, nincs irodalmi
élet (ami annyit tesz: beteg lelkű, hazug kreatúrák
olvasgatják beteg lelkű, hazug kreatúrák kórlapjait)
nincsenek szenvedélyek, amelyek lassan,
de biztosan föleszik a lelket, és amikor a
bükkös fölött elvitorlázik az a parlagi sas,

akkor már szeretet sincs, legalábbis
az a hátsó szándékokkal, elvárásokkal,
kötelezvényekkel és kicsikart ígéretekkel
ólmos álszeretet, amit jövőnek hitt kényszerek
toporognak ki az agyban, az idő áll, betört a fény,
nincs közlekedés, halott a viszonylatról-viszonylatra élet,
a szavak kicsorbulnak, gondolat kisiklik,
és ami ott, a rengeteg mélyén megszületett bennem,
azt is csak azért nevezem szabadságnak,
mert most már mondhatok bármit,
akkor is a fennsík szól belőlem,
a hajnalvéres levegő, az árnyékból kihajló hóvirág,
most már nincs más hátra, mint visszatérni,
és hosszú, szép, elbocsátó üzenetet írni szeretteimnek,
mert amikor az a parlagi sas elkanyarodott
a Tar-kő szirtjei felé, megnyílt az ég,
és belém vágott az utolsó mondat: szabad ember az,
aki mindenkinek ugyanazt a levelet írja.

Balla Zsófia: Kései lista

Kedves Angyal vagy Mikulás, ne haragudj,
hogy ostromollak: évkezdetre már
minden veszett ég és jég és hadügy
megint zsák száját megoldó kezedre vár.

Hozz viaszt szivembe, de előbb hozz szivet.
Túlfizetve csöpögjön minden számla.
Súgj és ültess cigány szókat a számba.
Szabad kegyelmet adj, és nem kinőtt időt,
melyben Mozart csupán szünet.
Angyalom, Mikulás, kérlek hozzál nekem
hébe-hóba nem-remélt utazást, csalóka lázt,
apát, anyát, s ha árnyuk arculütöget,
’55-ből pirosgipsz cukorsüveget.

Húzd ki a tüskét.
Fogd le az orvvadászt.
Olyat nem kérek, ami nincs.

De álom: van. Hozz belőle, ha tudsz.
Szerelmem ne fogyjon, mint lépcsőn fel, a szusz.
S szilveszterig rendezd a könyvtárt, fáin könyveket:
le-föl szállni a létrán, mondd, mi az neked?

Add vissza régi barátaimat.
Ha megváltoztak, tedd, hogy ne szenvedjek ettől.
Égen úsztass. S ha szánkód megreked,
válassz két szárnyat az én készletemből.

2014. május 7., szerda

Mezey Katalin: Amilyen észrevétlenül


Amilyen észrevétlenül egy gyermek kap sebet,
aki nem ismeri fel támadóját,
tompán, értetlenül csak magam elé révedek.
És változtatni semmin nem lehet.

Láng Orsolya: Szénafüvek

(KÖZELÍTÉS)

Minden működött, mert nem tervezte ember.
Egyszerre érkeztünk, én gyalog, téged hoztak,
s arra a pár méterre magad mellé vettél.
A téren meghívtál kenyérre, borra, húsra.
Egy legelni kikötött lovat néztünk estig.
A pult rovátkált, zsíros lapjára dőlve
gyerekkorod idézted a gőzfürdők ködéből,
hol, mint a végítélet kihirdetésekor,
mindenki egyenlő; amíg végül
göndör forgácsot mutattál hajadban.
(Az idő is így telt, O alakban.)
A megtörténhető foglalatába csiszoltan:
ez történt. De éjjel többször felriadtam,
mintha szívemmel éles füstöt
markoltam volna meg.

(PÁSZTA)

Mi hajdan tengerfenék volt, ma patanyomba loccsanó mocsár.
A félig cserjés, félig kopár kőmál
töviről-hegyire kifaggattatott.
Magaslata könnyebbülést hozott,
lejtője kísértésbe vitt,
és azóta élünk, fennsíkja nyugalmába,
mint ember előtti emlékezetbe,
vesztesként visszavágyva.

(TÁVOLODÁS)

Egy madár állt a levegőben,
amíg fényképet metszettél ki belőlem.
Mögöttem a hegygerincen fákból csigolyasor.
Nem kizárt, hogy csigolyafüzek.
Két ember ment akkor egymás mellett.
Beszélniük kellett volna?
Vagy tovább hallgatniuk?
Virágokká menetelték magukat,
és rájuk hintették porukat
az úton tovazörgő kocsik.

Iancu Laura: Mt 25,13




Vastagodik az esti szürkület,
elém vetődik, Uram, a rettenet,
nem tudom, merről jön,
ki küldi rám a szerelmet.

Idebenn, a régi képen,
jó éjszakát kíván anyám,
kísértethangon és szelíden,
mintha búcsúszavát igaznak hallanám.
Magam vagyok, Uram, látod,
sem őrségem, sem fegyverem,
nézd, hány hűtlen cafat lóg csapzott szívemen.
Gondolsz-e néha arra,
lehetnél Te is a jegyesem?

Mezey Katalin: Omega és alfa

Harsonaszót hallottam, fejemet fordítottam,
hét gyertyatartó között mikor megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.
Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben,
hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem.
Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!"

És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem,
láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden.
Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen
tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna,
minden élő és holt mintha egyszerre volna
gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa,
egyszerre volna fényes palota és a romja.
Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek,
hatalmas árny terített az égboltra sötétet,
és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott,
és én leírtam mindent, amit az angyal mondott.
Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam,
írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam.

Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak,
aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak,
de aki jó úton jár, az arról le ne térjen,
és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen.
Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam,
az angyal lába elé borultam, s imádkoztam,
de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság.
Istené a dicsőség, egyedül őt imádják
mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő,
ítéletet én mondok, mert én vagyok az első,
s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete
leplét átütő fény, fényes hajnalcsillag,
aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad."

Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam,
káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban.
Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek.
Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb.
Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel.
Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel!
Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

2014. május 6., kedd

Láng Orsolya: Magamban - ekloga



Nem tudok írni se most, se beszélni,
szám szögein még édes az emlék, harapós,      
és a papíron duzzog a tinta, nem ébred,
fal fele fordul, mint én kora reggel az ágyban.
Bárgyú szemem ma a dolgaim élein elfut,
nem matat el, nem lát, tovaillan,
látni akarlak –
és a tükörben a másom elmosolyogja magát
(nevetésünk lágy boríték a talányon).
Nem tudok én kitalálni se mást, csak az arcod,
és szuszogásod a fülkagylóm peremén,
s itt ez a hajszál azt füllenti pirulva: álom volt – mit akarsz hát!
Téged akarlak, jer, ölelőzzünk folyton,
az ekloga sorjaiban legyek én ma a bárány,
farkashorda legyél te, veszélyes.
Holnap a pásztor ügyel, s leszek én
ringó füttyjel a száján.

Láng Orsolya: Együgyű dalok egy ügy ürügyén

száraz, hűvös tenyeren
cseppet hajt a szerelem

albatroszok árnyéka a fövenyen

elharapództál rajtam, sebemen
alvad már a kiserkent szerelem

kettős tüzes nyelvek ülnek szivemen

*

Reggelt nevel az éj teje,
sötétben ringó bölcseje.
Magamban ringatlak, tente, tente,
s kelsz fel belőlem reggelente.

*

Kis felhő úszott az égen át,
kerékpár haladt alatta.
Valaki fütyült egy Mozart-operát,
s a felhő önfeledten ütközött a napba.

*

add meg nekem ma
sűrű szempilláidon szitálom át magam
dagassz és süss egy kiscipót belőlem-általam
szegd meg
edd meg
s morzsáival telt marokkal szórj utat nekem

*

Kabátban voltunk, esetlenek.
Szóról szóra beszéltünk, ne essék félreértés.
Pedig esett az eső,
sűrű hó esett.
Lépésről lépésre haladtunk:
el ne essünk.

Hát így esett.

*

Rég volt.

Az ég kék volt,
néha szürke, s mi ketten
a tornyok távoli csúcsa előtt

vártuk, hogy a jelenből rég legyen,
hogy emlékezhessünk.
És szép legyen.

Láng Orsolya: Emlékkönyvbe



Voltak napok, amikor kutyákként eredtünk
futásnak a fák közt, cikkcakkokba öltve
szabadulásunk terhes mámorát, a fák közt,
amelyek nem hordtak koronát.
Voltak napok, amikor madárként zuhantunk
blokktetők és tornyok csúcsáról alá,
tekintetünk mozsártörőként zúzta
porrá a város gyűrűző falát.
Voltak napok, mikor, mint hűs halak,
rejtőztünk algák közé egymás elől,
amit nem láttunk, az nem létezett,
amit láttunk, álom volt csupán.
Hullott a hó, hogy végtelen legyen,
sütött a nap, hogy végtelen legyen.
Emberek voltunk, sorsunk peremére
kifekve, napozva a langy fövenyen.
S a domb alatt most is folyó folyik,
amelyen a domb tükörképe reng,
mint találós kérdés alatt a válasz
szép, dőlt betűkkel földereng.

Henry Charles Bukowski: A felejthetetlen mosoly

aranyhalakat tartottunk és ott úszkáltak körbe-körbe
az asztalon egy tálban, ahol súlyos függönyök takarták
                                                  a panoráma-ablakot és
anyám, aki, csakhogy felvidítson minket,
mindig mosolygott; „légy boldog, Henry!” mondta
és igaza volt, inkább legyen boldog az ember, ha teheti,
de apánk folyamatosan vert minket, hetente többször is,
miközben szinte szétvetette a düh mintegy 6,2 láb magas testét
mert nem bírta felfogni, mi emészti belülről.

szegény, féleszű anyám,
boldog akart lenni, miközben hetente  kétszer-háromszor megverték,
s mindvégig biztatott engem: „Mosolyogj, Henry!
miért nem mosolyogsz soha?”

és ilyenkor elmosolyodott, hogy megmutassa, hogyan kell,
a legszomorúbb mosollyal, amit valaha láttam

egyik nap az öt aranyhal mind megdöglött.
nyitott szemmel, felfordulva lebegtek a vízen,
és amikor apám hazajött, odadobta őket a macskának,
a konyhacsempére, és mi néztük, ahogy anyánk
mosolyog.

Gáll Atilla fordítása

Papp-Für János: Egy búcsúzás margójára

1.

És összecsomagolsz mindent,
ami eddig is kivétel nélkül a sajátod volt.
Csak azt hagyod ott, ami neked nélkülözhető
a túléléshez, de a másik sem halhat bele.
Az arányokat megtalálni és magad mögött hagyni,
talán ez a legnehezebb, s hogy mi legyen a búcsú-
mondat legutolsó szava. Napokig gyakorlod
a tükör előtt, hogy hihető legyen az, ami eleve igaz.
Mert ez lesz az a szó, mely évekig átrobog
az éjszakáidon, és tehervonatként áll álmaid vágányaira.
Ez lesz az a szó, melyet az állomásfőnök az éjszaka
közepébe süvít, és minden felkészülés nélkül riadsz
verejtékes homlokkal ezerszer felülve az ágyban.

2.

Egy végleges ablaknyitással kizárod a tavaszt,
és egyszer majd az összes séta minden kopogása lekopik
cipőd talpáról. Zsebedben rongyos mozijegy, múlt századi
filmek vásznán kullogsz az utcasarkon támaszkodó
visszafordulás felé. Szürkezakós ismeretlenek bámulnak
egy villogó neonreklámot, szemükben a mindenség fényeivel.
Észre sem vesznek, mert te csak ülsz a háttérben,
mint egy leselejtezett filmes kellék tehetetlenül,
egy kiürült és kopott park csókpiros padján,
akár egy földre hullott alma, arcod ragyog az avarban.
Valami mélyre fúródott gyökér, szerteágazik benned
a soha nem halkuló suttogás, és csak az arc állandósága,
csupán az marad meg ilyen makacsul a retinán.
És az arcot megmagyarázó becenevek, melyek
beazonosítanak az emlékek térhálóján,
s kijelölik azt a pontot, ami nélkül nem
lehetsz már soha az, aki voltál.

3.

Megtart maga körül és olyan leszel,
mint egy halott bolygó, amely csak az ellipszisben találja meg
önmaga értelmét. Az állandóan ismétlődő és örvénylő útban,
ami mindig ugyanoda vezet vissza, ahol minden elkezdődött.
Hetek óta nem havazott, felszáradtak a járdák. Összegombolt
zakódban kimerészkedsz egy még meg nem történt tavaszba,
hónod alatt egy multiplex moziműsorával.