2014. május 14., szerda

Gyurkovics Tibor: Lányom a fű között









Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.
Magunk vagyunk a hatalmas űrben,
az egekig érő fényesség alatt,
kószálunk a kertben
a virágok nézésébe elmerülten.

A ház mögött, a lukas hintaszéken
guggolsz magadban, mint valami trónon,
a keret közül kikopott a bársony,
és régesrégen kitörött a nád,
de veled valahogy összekapcsolódom.

A partra vonva üres csónak áll,
a homokba a horgony sincs kivetve.
Nem kell utazni már,
nem kell kikötni már,
meg kell tanulnom végre ez a lecke.

Arany fejeddel imbolyogsz a tóban
és nézed lenn az iszapot,
hogy púposodik és térképeződik
még a talaj sok puha hegye,
s milyen halott.

Az úton megy egy óriási férfi,
mire felnősz, ó megöregedik,
mire megsimogatná a nyakadat,
magához vonná kis alakodat,
a szél tördeli szét a kezeit.

Felnövünk, élünk és tapasztalunk
és könyörgünk két térdre hullva mi,
hogy ossza meg velünk héját a kagyló,
világ a titkát, ember a szívét,
kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.

Gyurkovics Tibor: Fényből-árnyékból




Fényből árnyékból álló test vagy
halálos repülő
indokolatlan benned ami ember
indokolatlan ami nő
örökös tűzkarokba fognak
az égig érő kínjaid
de a földön az agyonégett földön
örökké emel valakid
röpülj vagy sírj a könnyeidnek
arcomra hullik harmata
röpülj röpülj én tartalak
mint ha az isten tartana.

Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba
milyen az ottelója
milyen a muskotálya
milyen legyen a padló
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
a jersey blúzt a szoknyát
a bugyit kombinét
nagyon meggondolandó
milyen legyen a szája
a mosolya a bokája
a pihéje a bája
milyen legyen az utca
ami hozzá vezet
milyen legyen a város
a kert a kerület
lesz-e szemében őrült
lángolás amitől
fölgyullad a világ is
ha a lány nekidől
Nagyon meggondolandó
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll
szedegeti a cuccát
gyönyörű rongyait
meztelen köldökével
világokat vakít
kapkodja visszavenni
a szoknyát a tüdőt
szapora lélegzését
milyen volt azelőtt
nagyon meggondolandó
kit hogy lehet szeretni
milyen legyen az arca
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
milyen az íze szája
emléke muskotálya
a poharában a bólé
az üvegében a sörlé
az asztalán a sercli
mert van ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.

2014. május 12., hétfő

Agnes Beguin: Figyelj és hallgass meg

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de úgy érzem,
hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél,
nem kértem mást, csak hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
Ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.

Takács Zsuzsa: Búcsú

Ahogyan többé együtt
így nem leszünk. A kezdet
ragyogása tölti meg a szobát
Elbúcsúzni ünnep. A bútorok
fölállnak. A fák az ablakon túl
boldogan levetik lombjukat,
hiszen ősz van, és nem tudnak
mit kezdeni vele. Az előszobában
Az éjszakai repülés, szemüveged
és egy palack Margitszigeti
kristályvíz. Minden
lesz ott, ahova távozol.

Tamás Tímea: április

most bárkit elfogadnék annyira
hiányzol hazafelé jutott ez
eszembe tudod egy áprilisi szél
kísért hozott magával olyan
vadító tavaszi illatokat borzolt
szőrű macskák nyávogtak boldogan
bele a céltalan éjszakába mintha
tücsköket vagy ki tudja milyen
kábult zenélő bogarakat is
hallottam volna onnan a fű felől
a nagy fű felől amit ilyenkor
este csak érzek hallok de sose
látok mert sötét van reménytelenül
sötét és mikor egy bódult
sün andalgott át előttem egy
pocsolyán akkor jutott eszembe
ez a képtelen gondolat egyedül
este hazafelé az áprilisi széllel
hogy most bárkit elfogadnék csak
azért mert te………hiányzol

Wass Albert



" Lépett már hangyabolyba? A maga számára nem jelent sokat. Csupán egy elhibázott lépés. Mindössze valami puha a lába alatt, amit a következő másodpercben már el is felejt, ahogy halad tovább a maga útján. De a hangyák, azok nem tudják elfelejteni. Az ő számukra egy világ dőlt össze."

2014. május 9., péntek

Mezey Katalin: Újjászületni



Újjászületni magadban, öregen,
de mosolyogva, mint a csecsemő,
aki a mosolyával megvédi magát,
leveszi lábáról az idegent.

Amit szerettél, elbújik előled,
melletted még befonja az öregség,
azt hiszi, hogy megfertőzöd vele,
a titkát senki meg ne tudja tőled.
Pedig ravaszul les ki a szemekből,
cserben hagyta vére és veleje.
Vak az, aki nem látja önmagát,
vadméztől ragacsos tekintete.
Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod,
miért kelj fel, és miben reménykedj?
De újjászül magadban, öregen
a fény, mikor befutja homlokod.

Takács Zsuzsa: San Vicente veintitrés

A címet megjegyezte, de a város nevét
nem írta föl könyvei közé rejtett cédulára,
álmában ezért egész éjszaka kereshette.
Végül egy dobozba rejtett kisebb dobozban
egy térképet talált, amelyen ott volt az utca
abban a városban, ahol kószált éppen.
Szívdobogva igyekezett az ismerős
szállodához, az udvaron vigalom készülődött.
A zenészek hangoltak, csupa hajdani szám
akkordjai szálltak a levegőben, Előkerült
egykori szerelme, és táncoltak, mint akkor,
holott nem jártak táncmulatságban soha,
viszont annál több vonószenét hallgattak
szobájukban, Míg arcát a férfi arcához
szorította, s ő érezte lányosan sima bőrét,
döntésében megerősödött újra: nem
élhetnek együtt. S ezen nem változtatott
a rákövetkező öt-hat nyomorúságos év
tapasztalata, amiről már – előre – tudott.

Végh Attila: Üzenet


Három nap a Bükk-fennsíkon, egyedül,
farkasboroszlánok, karvalyok, rókák között,
három nap szélzúgás, naptánc, harmatfény,
hajnali cserkelés az érző fűben,
szemlélődés a lét hegygerinc-sziluettje előtt,
és a háromnapos áhítat centrumában
a végtelen önmerülés, ami nem elzárkózás,
hanem épp ellenkezőleg: a tudat megnyitása
a reggeli eső előtt, a könyvek szerint ez meditáció,
de könyvek már nem léteznek, és a kapcsolatok,
amelyek gúzsából idemenekültem, mint a széttépett
pókháló, fénylő, ragacsos semmivé foszlottak,
kialudtak a titkok és hazugságok, nincs irodalmi
élet (ami annyit tesz: beteg lelkű, hazug kreatúrák
olvasgatják beteg lelkű, hazug kreatúrák kórlapjait)
nincsenek szenvedélyek, amelyek lassan,
de biztosan föleszik a lelket, és amikor a
bükkös fölött elvitorlázik az a parlagi sas,

akkor már szeretet sincs, legalábbis
az a hátsó szándékokkal, elvárásokkal,
kötelezvényekkel és kicsikart ígéretekkel
ólmos álszeretet, amit jövőnek hitt kényszerek
toporognak ki az agyban, az idő áll, betört a fény,
nincs közlekedés, halott a viszonylatról-viszonylatra élet,
a szavak kicsorbulnak, gondolat kisiklik,
és ami ott, a rengeteg mélyén megszületett bennem,
azt is csak azért nevezem szabadságnak,
mert most már mondhatok bármit,
akkor is a fennsík szól belőlem,
a hajnalvéres levegő, az árnyékból kihajló hóvirág,
most már nincs más hátra, mint visszatérni,
és hosszú, szép, elbocsátó üzenetet írni szeretteimnek,
mert amikor az a parlagi sas elkanyarodott
a Tar-kő szirtjei felé, megnyílt az ég,
és belém vágott az utolsó mondat: szabad ember az,
aki mindenkinek ugyanazt a levelet írja.

Balla Zsófia: Kései lista

Kedves Angyal vagy Mikulás, ne haragudj,
hogy ostromollak: évkezdetre már
minden veszett ég és jég és hadügy
megint zsák száját megoldó kezedre vár.

Hozz viaszt szivembe, de előbb hozz szivet.
Túlfizetve csöpögjön minden számla.
Súgj és ültess cigány szókat a számba.
Szabad kegyelmet adj, és nem kinőtt időt,
melyben Mozart csupán szünet.
Angyalom, Mikulás, kérlek hozzál nekem
hébe-hóba nem-remélt utazást, csalóka lázt,
apát, anyát, s ha árnyuk arculütöget,
’55-ből pirosgipsz cukorsüveget.

Húzd ki a tüskét.
Fogd le az orvvadászt.
Olyat nem kérek, ami nincs.

De álom: van. Hozz belőle, ha tudsz.
Szerelmem ne fogyjon, mint lépcsőn fel, a szusz.
S szilveszterig rendezd a könyvtárt, fáin könyveket:
le-föl szállni a létrán, mondd, mi az neked?

Add vissza régi barátaimat.
Ha megváltoztak, tedd, hogy ne szenvedjek ettől.
Égen úsztass. S ha szánkód megreked,
válassz két szárnyat az én készletemből.

2014. május 7., szerda

Mezey Katalin: Amilyen észrevétlenül


Amilyen észrevétlenül egy gyermek kap sebet,
aki nem ismeri fel támadóját,
tompán, értetlenül csak magam elé révedek.
És változtatni semmin nem lehet.

Láng Orsolya: Szénafüvek

(KÖZELÍTÉS)

Minden működött, mert nem tervezte ember.
Egyszerre érkeztünk, én gyalog, téged hoztak,
s arra a pár méterre magad mellé vettél.
A téren meghívtál kenyérre, borra, húsra.
Egy legelni kikötött lovat néztünk estig.
A pult rovátkált, zsíros lapjára dőlve
gyerekkorod idézted a gőzfürdők ködéből,
hol, mint a végítélet kihirdetésekor,
mindenki egyenlő; amíg végül
göndör forgácsot mutattál hajadban.
(Az idő is így telt, O alakban.)
A megtörténhető foglalatába csiszoltan:
ez történt. De éjjel többször felriadtam,
mintha szívemmel éles füstöt
markoltam volna meg.

(PÁSZTA)

Mi hajdan tengerfenék volt, ma patanyomba loccsanó mocsár.
A félig cserjés, félig kopár kőmál
töviről-hegyire kifaggattatott.
Magaslata könnyebbülést hozott,
lejtője kísértésbe vitt,
és azóta élünk, fennsíkja nyugalmába,
mint ember előtti emlékezetbe,
vesztesként visszavágyva.

(TÁVOLODÁS)

Egy madár állt a levegőben,
amíg fényképet metszettél ki belőlem.
Mögöttem a hegygerincen fákból csigolyasor.
Nem kizárt, hogy csigolyafüzek.
Két ember ment akkor egymás mellett.
Beszélniük kellett volna?
Vagy tovább hallgatniuk?
Virágokká menetelték magukat,
és rájuk hintették porukat
az úton tovazörgő kocsik.

Iancu Laura: Mt 25,13




Vastagodik az esti szürkület,
elém vetődik, Uram, a rettenet,
nem tudom, merről jön,
ki küldi rám a szerelmet.

Idebenn, a régi képen,
jó éjszakát kíván anyám,
kísértethangon és szelíden,
mintha búcsúszavát igaznak hallanám.
Magam vagyok, Uram, látod,
sem őrségem, sem fegyverem,
nézd, hány hűtlen cafat lóg csapzott szívemen.
Gondolsz-e néha arra,
lehetnél Te is a jegyesem?

Mezey Katalin: Omega és alfa

Harsonaszót hallottam, fejemet fordítottam,
hét gyertyatartó között mikor megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.
Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben,
hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem.
Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!"

És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem,
láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden.
Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen
tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna,
minden élő és holt mintha egyszerre volna
gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa,
egyszerre volna fényes palota és a romja.
Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek,
hatalmas árny terített az égboltra sötétet,
és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott,
és én leírtam mindent, amit az angyal mondott.
Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam,
írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam.

Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak,
aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak,
de aki jó úton jár, az arról le ne térjen,
és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen.
Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam,
az angyal lába elé borultam, s imádkoztam,
de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság.
Istené a dicsőség, egyedül őt imádják
mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő,
ítéletet én mondok, mert én vagyok az első,
s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete
leplét átütő fény, fényes hajnalcsillag,
aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad."

Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam,
káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban.
Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek.
Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb.
Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel.
Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel!
Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!