Zelenka Brigitta: Siculicidium

Akad-e szív, székely-magyar,
amelyet e név hallatán
ne borzasztana a végzet
azon a rémes éjszakán?

Csíkban, a Hargita alján,
ott, ahol az Olt is szalad,
rettenetet szült az az éj
a Csomortán vára alatt.
Buckow tábornokot küldé
a császárné őfelsége,
szervezné a székelységet
védelmi határőrségbe.
De a székely büszke nemzet
- szabadság az ősi jussa,
nem a labanc fegyver, gúnya -
a parancsot megtagadja.
Fenn a Szalonka völgyébe
gyülekeznek atyafiak
jogtiprásról tanácskozni,
háromszéki- és csíkiak.
Kérvényt szerkeszt a népgyűlés
- hivatkozva régi rendre -:
erőszakos toborzásnak
a tábornok végét vesse.
Madéfalván a küldöttség
béke-fehér lobogóval
megtárgyalná jogaikat
békességgel, jó szándékkal.
Ám sötét éj árnya alatt
a labancok, csellel élve,
bekerítették a falut
amíg álmodott a béke.
Megremeg a fehér zászló
eldördülő ágyúszóra,
piros vér fest irtózatot
Fergeteg haván a hóra.
Felriad a falu népe
iszonyatos ébredéssel
s elkezdődik a székely vész
szent Bertalan éjjelével.
Égő házak rém lángjánál
öldököl a dühös sereg,
rémült döbbenettel várnak
zsoltárt zúgva védtelenek.

Mások futnak merre látnak,
sortűz mellen vágja őket,
meghal gondolat, értelem:
ösztön űz menekülőket.
Tombol az őrület, téboly
lángol, ömlik, fröcsög a vér,
Carato, a hóhér ordít,
fegyver zuhog, kard húsba ér.
Elretten a felkelő nap
ekkora borzalom láttán:
bíbor a hó és halottak,
sebesültek hegyén-hátán,
jajtól zengő erdő-mező,
jeges Oltba belefúlók,
sebesülten elbújdosó
vérgöncökbe odafagyók.

Fagy van.
Zord táj.
És síri csend.
Tündérországból: temető.
Kárpátok fölé a balsors
gyászos ég-köpenyeget sző.

Nem nyugodhat a császárné,
tobzódik a zsarnok önkény:
vérbíróság-pallos alatt
diktumot mond ki a törvény.
Búbánattal a szívekben
elindul a székely csapat,
- vándorbotot ad a szükség -
szülőföldjén nem maradhat.
Bukovina új hazájuk,
öt falu lesz az otthonuk,
itt megállok, de nincs vége,
csak szünetel golgotájuk.
Örökségül kőbe véste
a gyászbetűs történelem:
így esett a szégyenletes
madéfalvi veszedelem.

Az emlékhely előtt, vándor,
ha egyszer arra visz utad,
hol igazság pihen némán
vértanúk Vészhalma alatt,
nézz fel Istenhez, repíts hited
Kárpáthaza fölé az égre:
fújjanak bár hitvány szelek,
kavarjon vihart vad idő,
mi maradunk örök időkre!

Forrás: Erdély Ma

Zelenka Brigitta: Hagyaték

Ha majd lelassul benned az idő,
a tegnap lángja mögéd szenderül,
hamu-ágyban álmodik a parázs,
a "volt" múltad tengerébe merül,
türelmet terem neked a csend,
falióra gongja várni tanít,
örömet szór rád lengő lomb tánca,
s délibábos talmi fény nem vakít,
társául szegődsz kopogó esőnek,
és sóhajod a szél befogadja,
tenyered puhán követ melenget,
s hallgatásra int sok apró csoda,

akkor megszólal idők mélyéből
finoman, lágyan egy hang, profán,
s szíved rejtekéből zubog fel a vágy,
hazaérsz Istenhez napod alkonyán.

Forrás: Poet.hu

Fotó

Csoóri Sándor: Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,                                    
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak –
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

Csoóri Sándor: Két villámlás közt

Piros lépcsőim leomoltak,
nem futhatsz hozzám már soha.
Valahol épül egy szoba,
ahol az ajtók rád csukódnak.

Valahol lángot szül a szél,
esőt a vágy, ködöt a szem,
hogy túl e köznapi sejtelmeken
riadtan lásd: velem éltél

imádkozó esőben és a köd
cirkuszi sátrai között
két filléren s szelet reményen –

s mégse volt szebb feltámadás
a földön, mint mikor két villámlás
közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen.

Csoóri Sándor: Valaki súgja

Valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda,

fölkantározott késen érj oda

s ha nincs út: te légy az út oda,                      

mert nélküled csak bűn van ott s csoda,

elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,

zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,

sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,

sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima

fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,

valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda.

Csoóri Sándor: Mint tékozló fiúval kéklángú lepkék

Végre egyedül. Délelőtt kilenc.
Végre a világban, magam is világ.
Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,
mely eltakarná a háztetőket.
És sírni se sír most senki
a hideg lépcsőházban.

Hűségem és hűtlenségem áldozatai
talán egymást keresik épp a városban,
hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.
Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a
falban, de én most nem vagyok ott,
ahol a szavakkal ölni szoktak.

Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,
csuszkorál jobbra-balra csalfán,
ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.
Percek futnak el, mire megértem:
a mindenség játszik velem,
mint tékozló fiúval kéklángú lepkék.

Hazaértem volna hát én is?
kusza, tékozló fiú, haza, magamba?
Vörösbejátszó óceánpart homokján
valaki ott sétál még, aki
három napon át nevetett. A fákról
szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé

nem akartam más lenni, csak fény, fény,
ki eltársalog Istennel, el a nyárral!
Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,
az is villámcsapásos anarchiában.
És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,
nő mögötte a csönd, ahogy tiktakkol órám.

Rőt háztetők hullámlanak elém a
délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.
De bent, magamban, szabad vagyok, mint
senki más. Az vagyok, ami a végtelenség
szeretne lenni: magáraébredt arc
és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.

Gyurkovics Tibor: Csoda

 

Én látom őt – és ő lát engem

valami tükörszerelemben

én benne – ő bennem ragyog

egyedül és ketten vagyok.

Gyurkovics Tibor: Séd patak

 saját fotó

Nem is vagyok csak hegedűhúr 

nem is vagyok csak csobogás 

az ablak előtti időn túl 

patak vagyok és semmi más

És ködben állnak kinn a fák 

suhogva mint a mente 

és elszállnak az ifjúság 

végén a végtelenbe.

Gyurkovics Tibor: Lányom a fű között

Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.
Magunk vagyunk a hatalmas űrben,
az egekig érő fényesség alatt,
kószálunk a kertben
a virágok nézésébe elmerülten.

A ház mögött, a lukas hintaszéken
guggolsz magadban, mint valami trónon,
a keret közül kikopott a bársony,
és régesrégen kitörött a nád,
de veled valahogy összekapcsolódom.

A partra vonva üres csónak áll,
a homokba a horgony sincs kivetve.
Nem kell utazni már,
nem kell kikötni már,
meg kell tanulnom végre ez a lecke.

Arany fejeddel imbolyogsz a tóban
és nézed lenn az iszapot,
hogy púposodik és térképeződik
még a talaj sok puha hegye,
s milyen halott.

Az úton megy egy óriási férfi,
mire felnősz, ó megöregedik,
mire megsimogatná a nyakadat,
magához vonná kis alakodat,
a szél tördeli szét a kezeit.

Felnövünk, élünk és tapasztalunk
és könyörgünk két térdre hullva mi,
hogy ossza meg velünk héját a kagyló,
világ a titkát, ember a szívét,
kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.

Gyurkovics Tibor: Fényből-árnyékból

Fényből árnyékból álló test vagy

halálos repülő

indokolatlan benned ami ember

indokolatlan ami nő

örökös tűzkarokba fognak

az égig érő kínjaid

de a földön az agyonégett földön

örökké emel valakid

röpülj vagy sírj a könnyeidnek

arcomra hullik harmata

röpülj röpülj én tartalak

mint ha az isten tartana.

Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba
milyen az ottelója
milyen a muskotálya
milyen legyen a padló
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
a jersey blúzt a szoknyát
a bugyit kombinét
nagyon meggondolandó
milyen legyen a szája
a mosolya a bokája
a pihéje a bája
milyen legyen az utca
ami hozzá vezet
milyen legyen a város
a kert a kerület
lesz-e szemében őrült
lángolás amitől
fölgyullad a világ is
ha a lány nekidől
Nagyon meggondolandó
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll
szedegeti a cuccát
gyönyörű rongyait
meztelen köldökével
világokat vakít
kapkodja visszavenni
a szoknyát a tüdőt
szapora lélegzését
milyen volt azelőtt
nagyon meggondolandó
kit hogy lehet szeretni
milyen legyen az arca
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
milyen az íze szája
emléke muskotálya
a poharában a bólé
az üvegében a sörlé
az asztalán a sercli
mert van ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.

Agnes Beguin: Figyelj és hallgass meg

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de úgy érzem,
hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél,
nem kértem mást, csak hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
Ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.

Takács Zsuzsa: Búcsú

Ahogyan többé együtt
így nem leszünk. A kezdet
ragyogása tölti meg a szobát
Elbúcsúzni ünnep. A bútorok
fölállnak. A fák az ablakon túl
boldogan levetik lombjukat,
hiszen ősz van, és nem tudnak
mit kezdeni vele. Az előszobában
Az éjszakai repülés, szemüveged
és egy palack Margitszigeti
kristályvíz. Minden
lesz ott, ahova távozol.

Tamás Tímea: április

most bárkit elfogadnék annyira
hiányzol hazafelé jutott ez
eszembe tudod egy áprilisi szél
kísért hozott magával olyan
vadító tavaszi illatokat borzolt
szőrű macskák nyávogtak boldogan
bele a céltalan éjszakába mintha
tücsköket vagy ki tudja milyen
kábult zenélő bogarakat is
hallottam volna onnan a fű felől
a nagy fű felől amit ilyenkor
este csak érzek hallok de sose
látok mert sötét van reménytelenül
sötét és mikor egy bódult
sün andalgott át előttem egy
pocsolyán akkor jutott eszembe
ez a képtelen gondolat egyedül
este hazafelé az áprilisi széllel
hogy most bárkit elfogadnék csak
azért mert te………hiányzol