Éppen elmentem volna egy fogadásról,
de beléd botlottam a lépcsőházban,
s így együtt siettünk vissza. Pincérek
hordozták körül a pezsgőt, de a tálcák
ezüstje a szemünk láttára kopott.
Az évek rozsdája teszi, tréfálkoztam.
Te, mintha meg sem hallottál volna,
mereven bámultál valamit az ablakon túl.
Ettől bizonytalanná vált a hely jelentése,
az idő számontartásának kényszeréről
nem beszélve. Aztán a fülemhez hajoltál,
és a régi, követelőző hangon súgtad:
Nem tudnánk kivenni egy szobát
a közelben valahol? Kérdésed elárulta,
hogy léket kapott emlékezeted hajója.
A tenger föllázadt ellened, matrózaid
a habokba lökték az évtizedek koloncát,
titkokkal teli, leszögezett ládáidat, mert
megelégelték, hogy kapitányi egyen-
ruhádban értelmetlen utasításokat adsz,
hogy nem túlélésre, elmerülésedre játszol.
Hanyatt fekve kezemet a szívemre tettem,
majd – mint aki esküdni készül – a párnát
ölelve másik kezemet fölnyújtottam.
Mintha csak ma lett volna, nem harminc
évvel ezelőtt, karodba vettél, könnyem
lepergett egykori mellkasodra. Nincs hely,
ahol ne találkoznánk, nevettem. Amikor
ránk nyitottak vendéglátóink gyerekei,
nem mintha magyarázkodnom kellett
volna vágyálmom miatt, ölelésedből
kibontakoztam, erre hátrálni kezdtél,
éreztem, árulásnak tekinted ösztönös
mozdulatomat, és körvonalaidat veszítve
fokozatosan – mint akinek ebben nagy
gyakorlata van – eltűntél, hiába tiltakoztam.
